szonettkoszorú
1.
(A versvonatok
csak úgy
jönnek-mennek)
A versvonatok csak úgy jönnek-mennek,
lengedező ökörnyálhidakon
átvillan a legújabbik vagon,
porlik belőle a virágporfelleg
sziromfalak közt zümmögő üzembe,
hol illat álmát véve alapul
szó lélekvándorlása alakul
reinkarnáló mágikus ütemre.
A versvonatra szállhatsz lepkeszárnyon,
kalapod könnyű, lépted fesztelen,
szökj át sorompón, sínen, sorhatáron
komor, zimankós, szörnyű reggelen,
a fenyegető ütközőkön, százon,
dübörgő zajuk néma, nesztelen.
2.
(Dübörgő zajuk
néma, nesztelen)
Dübörgő zajuk néma, nesztelen
párába bomló selymes hajfonat,
úgy elragad a versszemélyvonat
rigó füttyére hangolt perceken,
a szívdzsungel zegzugain világra
jön elefánt, kabóca, hód, puma,
bősz anakonda békepaktuma,
s pecsét kolibri virágról virágra,
hol jambusokra lengő örökzölddel
áhítatos csend boltozata zöldell,
ha nem tépi papagáj szertelen
rikácsolása vacogó velőre,
s baljóslatú bagolyhuhogás pőre
vonalat irkál rángó testeden.
3.
(Vonalat irkál
rángó testeden)
Vonalat irkál rángó testeden
a visszatérő álmok gömbvilláma
pokol gyűrűin pörgetve, cibálva
ruhátlanok között is meztelen,
torok kútjából fulladozó néma
nyöszörgések kerülgetik a szádon
a legdrágább szót ezen a világon,
akár a kincsét elherdált fonéma.
Talán szemétől tisztulhat a harmat
feloldozásra nyújtva szabadalmat,
ha kanyarodva szusszan az ég egyet
rozsdás levélen, s feketéllő szedrek
nyomába már lepkéket lobogtatnak,
nincs állomás, sem okos menetrendek.
4.
(Nincs állomás,
sem okos
menetrendek)
Nincs állomás, sem okos menetrendek,
csak roskadozó ablaküregébe
világít olykor röpke villám fénye,
ha mennyek állomásfőnöke csenget;
kölyökként lestem a falhoz lapulva,
Küklopsz szemű mozdony eget verő
nehéz szuszogással mint tör elő
s iramodik el üveghegyen túlra.
Szilánkjai közt eltorzult falu
játékkockákon hámlódó magánya
szóródik szét az erezett határba,
nagy levele, lapozgató lapu
peremén a málló vakolatú
volt váróterem, omladozó rámpa.
5.
(Volt váróterem,
omladozó rámpa)
Volt váróterem, omladozó rámpa
mintha várná egy-egy homokszemcsét
aládobva, hogy immár jelentsék,
ha zöldre vált a kajla jelzőlámpa,
amott szeplőtlen szoknyácska románca
harangozott, fehér harangvirág,
a kút mögé ne nézzen a világ,
míg elsimul a kelme finom ránca.
Mint záporfüggöny vonatablakon,
lehull az arcról a pókhálóálca,
az összevissza kuszált bokrokon
ázott levélke pajkosan riszálva
szikrázó cseppbe fűzi mosolyát
felé kóválygó ködhomályon át.
6.
(Felé kóválygó
ködhomályon át)
Felé kóválygó ködhomályon át,
feléje szálltam színes szőttesen,
csodában hívő, majdnem győztesen
kutatva öröm csodaszarvasát,
az illanó valótlan igazit
bolyongó fényként nyeli el falánk
vadon, ha besüt bordáin haránt,
csalóka ösvény el nem igazít.
Mire megállnál, kráter, sziklacsend
koccintja rád a megalvadt borát,
halvány derű falán alig dereng
fürkészni messze röppenő honát,
mi tört határon mint az inga leng,
megérkezések honvágya von át.
7.
(Megérkezések
honvágya von át)
Megérkezések honvágya von át
fényéveket a harmatgyöngyökön,
az első csók nektárja ősködön
keresztül szűri szádra mámorát,
míg nyiladozó kelyhek peremén
a nyár tolong, sürögnek oly sokan
születni, élni búra boldogan
a pillanatba múlva keletén.
Aztán kívülről ámulsz, mintha lélek,
világra gyűl a lepke táncot járva,
feledve zord tilalmat és vészféket
kering az édes élet haláltánca,
a versvonatba besütnek a fények,
örvénylő tűzzel világít a lámpa.
8.
(Örvénylő tűzzel
világít a lámpa)
Örvénylő tűzzel világít a lámpa
fűzére sztrádán, világvároson
fényóceánba olvasztó fokon,
mint Pompeji utcáin át a láva,
forr tűzijátékokkal már az ár
sodorva szerte ismerőst, rokont,
pár életügynök nyújtaná a bont,
de visszajárót hozzá nem talál,
talán a hős, ki menekülni bátor,
egy madárrajt követ csillagos éjbe,
hol fénybogár is csak azért világol,
mert ez a leggyönyörűbbik erénye
arasznyira kökény szagos bokrától,
mögötted évek hunynak kósza mélybe.
9.
(Mögötted évek
hunynak kósza
mélybe)
Mögötted évek hunynak kósza mélybe,
a tornyot mint bukdácsoló vitorlát
a horizont hullámai levonják,
alig marad szigetnek töredéke,
hol lenge ruhád szelíd áramára
úgy ingadozott ág érett gyümölcse,
szerelmes illat és zamatok bölcse
iramlana a kerteken utána.
Talajtalanság hőkölő vizén
jó lenne vinni mindent pár igén
a túlsó partra, ahol lakhatom,
bár szemed színét, csipetnyi napot,
amellyel néha világíthatok
fénycsíkot húzva minden ablakon.
10.
(Fénycsíkot húzva
minden ablakon)
Fénycsíkot húzva minden ablakon
a vágy tavaszát szítja tüzes hajnal,
bujt sejteket borzongató morajjal
fel a tiszavirágos alkalom
lebegni mámor csúcsain csapongva,
amíg az ajak szilaj szívverése
gyönyört az éden kéjével tetézve
a teremtést pár pillanatra bontja.
Imádd hevét a tűnő szikra közt,
ó, gyermekarcra száll korom pihéje,
míg versvonat a lelkét mint a gőzt
füvekre fújja, szomjazó ínyére,
s elejti égő színeit az ősz
a sínek közé hűlt kavicsos égbe.
11.
(A sínek közé
hűlt kavicsos égbe)
A sínek közé hűlt kavicsos égbe
talpfák lógnak, töredezett bordák,
költő szívét, szavát szelek hordták
a semmi ágán vacogni az éjbe,
szelíd csillag derítené magányán
harmóniára a rideg világot,
mely összhangot oly sokszor leigázott,
hogy sugarát is kettészelte vágány.
Miféle anyag, gyémánt költemény
cikázik mégis annyi vágaton,
hogy forrásvízzel tör elő kemény
sziklává kövült szájon a remény
csobogva tovább földön, csillagon?
Halánték kattog át a padlaton.
12.
(Halánték
kattog át
a padlaton)
Halánték kattog át a padlaton,
bóbiskolva, előre, hátra,
fejemet ráejtem a tájra
áramlatára ringó altatón,
valamikor már jártam itten,
mind tisztább lesz az arcom, szemem
egyszerre minden búzaszemen,
újra elvet, amiben hittem,
ameddig szívem mint a faló,
még nem lett bennem Trója-csaló,
és valahova vitt a vonat,
amely most évszakok közt tolat,
tavaszba őszből, nyárba télből ér be
a mondatok önállósult beszéde.
13.
(A mondatok
önállósult beszéde)
A mondatok önállósult beszéde
a hajhagymáktól a lábujjakig
villámlik, váltót, vakvágányt szakít
savas időkben marjult szerelvénye:
vagonnyi kétely, rettegés, öröm
után megalkuvások kényszere,
fohászra kulcsolt kezek ékszere
vágy és való közötti ütközőn.
A tekintet kisiklik egy levélen,
amerre tűnt az utolsó vagon,
a semmi csak az, amiről lekéstem
ölelkezésbe fordult kanyaron,
a zakatolását torkomban érzem,
visszhangzik messze tisztán hallhatón.
14. (Visszhangzik
messze
tisztán hallhatón)
Visszhangzik messze tisztán hallhatón
a föld hátára csavarodó vágta,
mely csillagos füstjét szemedbe vágta
álmokba rontó deres hajnalon,
a vasútvonal párhuzamos párja
csattan fagyok hegy-völgyes halmazán
keresztül-kasul jobb és bal hazán
lélegzetet hasítva fel talpfára,
az egyenlítőt párszor körülfonja
a sínek közé szorult végtelennek
a csillapíthatatlan örök szomja,
hol ingázó lélek se tudja, hányszor
járt Párizsban vagy New Yorkban, a jámbor,
a versvonatok csak úgy jönnek-mennek.
Mesterszonett
A versvonatok csak úgy jönnek-mennek,
dübörgő zajuk néma, nesztelen
vonalat irkál rángó testeden,
nincs állomás, sem okos menetrendek,
volt váróterem, omladozó rámpa
felé kóválygó ködhomályon át
megérkezések honvágya von át,
örvénylő tűzzel világít a lámpa,
mögötted évek hunynak kósza mélybe
fénycsíkot húzva minden ablakon,
a sínek közé hűlt kavicsos égbe
halánték kattog át a padlaton,
a mondatok önállósult beszéde
visszhangzik messze tisztán hallhatón.
