1. Irgum-Burgum
replay a Workshopban
Amikor az ember már Aggmenházy-kórban szenved, arra ugyan nem emlékszik, hogy öt perccel azelőtt mit látott a tévében, de bámulatos élességgel merülnek fel benne fél évszázados vagy még régebbi értesülések. Olvasom minap az egyik kolozsvári napilap cikkének címében, hogy „a színházi workshop” stb… – és máris felvillan bennem, honnét oly ismerős e szó előttem, ki angolul sem tud? Persze-persze: annak idején, a Harvard Egyetem professzora, G. P. Baker tartott 1905–25 között egy híres drámatechnikai szemináriumot: English 47 Workshop, 45 évvel később és pont 45 évvel ezelőtt olvastam erről egy kitűnő tanulmányt Országh Lászlótól: Az amerikai dráma a huszadik században. Fejezet a szerzőnek Az amerikai irodalom története című művéből.
A workshop, vézna és kisded angol szótáram szerint, egyszerűen műhely jelentésű, vagyis színházi vonatkozásban stúdió; ám hogy mégis a műhely alak a nyomatékos, azt hangsúlyozza, hogy a színészet az mesterség, melynek eszközei, sőt szerszámai és műfogásai vannak; és nem egyszerűen közvetítő helyiség, ahol egy ötletgazda ide-oda rángat marionettfigurákat, és esszéműítésznők kéjesen hörögnek…
Ennek a Baker-féle színészeti műhelynek annak idején komoly köze volt a kis-színházi mozgalomhoz. „Az amerikai little theaterek célja nem egyszer ugyanaz volt, mint a valamivel korábban megszületett európai színház- és drámamegújító vállalkozásoknak… sorra bemutatták az európai legújabb drámairodalom élenjáró alkotásait, főleg az ún. problémadrámákat, küzdöttek az új realista színjátszás, rendezési elvek, drámatechnika megteremtéséért és új témákat honosítottak meg és függetlenek lévén a profitszerzés gondjától – bátran kísérleteztek.” És lám, fölserdült egy nagy nemzedék: Maxwell Anderson, Sherwood, Wilder, Saroyan és aztán a Nobel-díjas O’Neill, majd Tennessee Williams, és végül az az Arthur Miller, akinek a neve adja az apropót e jegyzetecske megírásához; többek közt…
Ugyanis Kolozsváron újra játsszák Millertől Az ügynök halálát. Az 1949-ben ott bemutatott drámát kevesebb mint húsz év múlva nálunk is játszották már; mint ahogy O’Neill-t, Williams-t, Wildert és még annyi mindent, sorozatban, egyszerre több színpadon is; pedig – akkor el voltunk zárva a nyugati kultúrától, ki voltunk köréből rekesztve! S mégis: alig lépésnyire lemaradva követtük nemcsak a drámák, hanem az új dramaturgiai eljárások tekintetében is a „nyugatot”. Wildertől A mi kis városunk (Kolozsváron Szabó József rendezésében, Senkálszky Endre és Széles Anna főszerepeivel), „az egyszerre nagyon amerikai és időtlenül általános emberi történet a kisvárosi mindennapokban kutatja az élet értelmét. Wilder világlátása tragikus, az emberek nem ismerik fel napjaik értelmét, nem használják ki rövid életüket arra, hogy akár a legközvetlenebb hozzátartozóikkal is az érzelmileg kölcsönösen legszerencsésebb kapcsolatokat kialakítsák. A formabontó szerkezetű, minden díszletet és színpadi kelléket mellőző, csupán a dialógusra és a cselekményre szorítkozó, a stilizálás eszközeit gazdagon kiaknázó, a cselekménybe a nyílt színen minduntalan beavatkozó és a néző-közönséghez közvetlenül szóló rendező-narrátor által irányított és interpretált dráma nézőközönségét a szerző sokféle módon figyelmezteti, hogy csupán színjátékot játszanak és nem a naturalista irodalomban hagyományos metszetet az életből.”
És akkor megkérdezzük egyes mai fenn ágáló főrendezőktől és fő-fődramaturgoktól: Nekünk akarjátok ti megmutatni, hogy mi a modern színjátszás magas színvonalon? (Akárcsak az egyszeri székesfehérvári néni az éjszakai magamutogató madárijesztőnek: Te akarsz nekem mutogatni valamit, nekem? Akin háromszor ment keresztül a front?... Lásd Polcz Alainnél).
És most idézzük megint Országh Lászlót, de Az ügynök haláláról:
„Miller drámáiban a múltnak és a jelennek egybejátszása fontos szerkesztő elem, amit a modern formabontás eszközeivel fejez ki. A Pillantásban szerep jut a narrátornak, legnagyobb sikerű tragédiájában, Az ügynök halálában pedig a flashbacknek és az osztott színpadnak. E dráma a gazdasági válság idején játszódik, hőse ügynökölő kisember, kiöregedett kereskedelmi utazó… A családi életben és a mesterségében kudarcot vallott ember tragikus életsorsában a könyörtelenül sivár valóság ütközik össze… stb.”
Az ember azt hinné, nyilván a gazdasági válságok mai incselkedései juttatják a dramaturgok eszébe az Ügynököt. Valójában nem így van; valójában úgy van, hogy egy rendező valahol látott egy ügynök-előadást és felajánlotta a színháznak, nyilván valamit valamiért alapon. Ugyanis, ha megnézi az ember a különböző – a legkülönbözőbb – színházak játékrendjét és „újdonságait”, elámul, hogy valójában milyen kevés művet játszanak világszerte! És a kiindulópont mindig az, hogy: ki mit látott valahol? És uccu, gyerünk lekoppintani! (Ez a magyarázata nem egy lelketlen Csehov-előadásnak: Pityi Palkó be akarja bizonyítani, őt sem a gólya költötte!) Még „annak idején” járt a kezembe egy minisztériumi jegyzék, az engedélyezhető klasszikus és külföldi színművekről: Nos, ennek a lehetőségeit legalább 95%-ban nem használták ki errefelé! Ám ha valahol valaminek sikere volt, azt évtized hosszan koppintgatták, utánozták, vagy megkontrázták.
Most megkérdezhetnők: „Jó, de hol a mai nyugati dramaturgia? Az miért nincs még leutánozható állapotban?”… Azóta változtak az idők. A kis-színház mozgalom már rég nem az, ami száz vagy akár ötven-hatvan évvel ezelőtt. Átalakult valami gyanús magamutogatássá és szponzorvadász vállalkozássá. Maga Arthur Miller is elutasította már – emlékszem, de kevésbé élénken, mert csak néhány éve – erről én is írtam valamit, egy magyar színházi folyóiratban közölt interjúra alapozva, Hal barát, hal szamár, változik az apátúrság. Az új Ügynök-bemutatóról egyelőre annyit tudunk meg, hogy „tizenöt éven felülieknek”. Ez azt jelenti, hogy tele lesz erotikának csúfolt disznólkodásokkal.
2. Gyászos
fesztiválnyitány
A kolozsvári magyar opera Liszt Ferenc „fesztiváljának” – születése kétszázadik, halálának százhuszonötödik évfordulójára rendezett emlékünnepségeinek – alkalmából a közönség nem is várt el valami honfibús sóhajtozást. Ám mivel a nyitóhangverseny éppen október hatodikára esett, joggal számított arra, hogy hallani fog Liszt gyászzenéiből – melyeknek nemcsak az adja meg értékét, hogy kapcsolódnak egy történelmi eseményhez: művészileg is mély, megrendítő, eredeti zongoraművek; nagyon ritkán hallhatók, különösen a régi fajta lemezjátszók kiveszése és a középhullámú rádiózás elsorvadása óta. Ehelyett azonban a budapesti rádió énekkara lépett fel: „magyar szerzők a capella kórusműveivel.” Bármikor máskor szívesen fogadtuk volna ezt a produkciót – amely különben vizuálisan úgy hatott, mint egy tüntetés: „mi azért sem akarunk kellete korán nyugdíjba menni”; – utána pedig az Esztergomi mise következett – (Missa Solennis címmel) – és határozottan azt a benyomást váltotta ki, hogyha még egyszer-kétszer próbálnak, sokkal könnyebben ment volna a kotta silabizálása, mert így dinamika, hangszín stb. szempontjából a tételek eléggé egybemosódtak.
Hiányoltuk azt is, hogy a nyitó beszédeket nem olasz nyelven mondták el, holott: a magyar opera minden rangosabb produkcióját az utóbbi évadokban olaszul szólaltatták meg! A második előadásra, amely a „cigányzene–magyar zene” lerágott témáját kínálta, el se mentem; inkább hallani szerettem volna például arról, hogy a Pesti Karnevál mint anticipálja itt-ott Prokofjevet… Az egész fesztivál, melynek tizenhat rendezvénye 6 helyszínen zajlott, nagyon vigyázott arra, hogy éppen Liszt Ferencet túl ne adagolják. Ebben a helyi sajtó is segített, – különben az október 3-i lapszám műsorhirdetésében azt írta: ma, október 6.-án csütörtökön, mellette 3 centivel, ma október harmadikán hétfőn”, az október hatodikai számában, a vértanuk névsorának közlésénél Vécsey Károlyról megtudtuk: október 20-án esett orosz fogságba, de Haynaunak még így is sikerült október 6-án kivégeztetni… „Szomorú csütörtök…”
