Hosszú évek óta várjuk a föld állatait. Olyan nagyon régen, hogy a várakozók látni vélték őket Láng Zsolt egyéb írásaiban, és nem az állatfigurákban (mert ezek nem igazán bukkantak fel), hanem a bonyolult emberi viszonyokban.1 Úgy vélem, akik a bestiárium utolsó kötetében a műfaji szabályok átírására, a korábban megteremtett keret szétfeszítésére vártak, nem csalódtak a tetralógia záródarabjában.2 Az előző kötetektől eltérően ugyanis itt nem az állatok a főszereplők, még csak nem is ők a fejezetkonstruáló tényezők, sőt, ha őszinték akarunk lenni, néha teljesen el is tűnnek abban a szövevényes narrációban, amiben az olvasónak valahogy tájékozódnia kellene. Mivel azonban mégis létezik egy olyasfajta olvasói elvárás, hogy márpedig itt állatokról kellene olvasnunk, a szövegben haladva egyre erősebbé válik a gyanú, hogy maguk az emberek, az emberi viszonyok azok, amelyek a bestiárium szabályainak megfelelően elemzésre, bemutatásra kerülnek. Vagy ember és állat viszonya az, ami tematizálódik.
Kezdjük talán ez utóbbival.
Természetesen ebben a regényben felbukkannak az állatok. Találhatunk itt csendháborítás miatt megmérgezett kutyát, irgalmas rókát, fehér szellemlovat és álomlátó vakondot is. Nem beszélve az óriásira növő kékszőrű patkányról és annak családjáról, a család élelmezésével járó gondokról. Ezek az állatok valahogy mégsem elégedettek biológialag kódolt létükkel, minduntalan életterük és nemük határainak átlépésére törekszenek. A befogadók számára talán még a Ceauşescu-diktatúra megszemélyesítése, vagy fordítva: megállatosítása a legérthetőbb, valamint a despota-állatnak az a Parti Nagy Lajos Hősöm tere című regényében megfogalmazott vágya, hogy emberré váljon, emberszerű legyen. Láng Zsoltnál is egyre nagyobb és emberhez hasonlóbb lesz a kékszőrű, míg végre eljut a homo sapiensbe-plántálódás gondolatáig: „– Miért is ne? – futott át a kékszőrű hatalmasra hízott fejében a gondolat, miért is ne lehetne nekem igazi embernőm.” (285.)
Ennél bonyolultabb viszont a vakond és a rókalány kopulációja. A vakond belátja, hogy emberrel sohasem párosodhatna annak szűklátókörűsége miatt: „Magasságos ég, az ember vakabb a vakondoknál is!” (239.) A rókalánnyal való kapcsolat azonban nem csupán a természet törvényeinek teljes ignorálása, hanem a lázadás, a rend felborításának igényéből fakad: „Elárulta fajtáját, a kialakult szokásokat, a megkapaszkodott rendet? Igen. Ki akart lépni a föld rögei közül, kézen fogva végigsétálni a világ szeme előtt a káprázatos rókalánynyal. Bűn és mocsok.” (242.) A regényben megjelenő állatok minduntalan ki akarnak lépni a földből, föld alól, ám az író azokat is oda száműzte, akik egyáltalán nem odavalók, mint az éneklő évszázados korú lovat. És ezek az állatok valamiféleképpen mind Borihoz, a főszereplő lányhoz kötődnek. A megmérgezett kutya az ő kutyája, az éneklő ló gyermekkori emléke és kamaszkori álma, majd novellájának főszereplője, a vakond álmainak látója, a róka pedig történeteinek mesélője.
Ebből a viszonyrendszerből származik az a sejtés is, hogy amint a föld állatai, úgy a föld emberei a Borihoz való kapcsolatuk szerint válnak jelentős vagy jelentéktelen szereplőivé a regénynek. A kötet ezen regiszterében már sokkal hangsúlyosabban jelenik meg, hogy a történések az 1989-es fordulatot közvetlenül megelőző időben játszódnak egy romániai kisvárosban, jelesül Szatmárnémetiben. Bár a város megnevezése egyetlen helyen fordul elő, mégsem tartom elhanyagolhatónak a helyszínt, hiszen részben ebben válik megragadhatóvá a személyes és lokális történetek fontossága a közelmúlt ábrázolásában: láthatóvá válik, hogy a szatmári hétköznapok, nyelv és emberi viszonyok mennyiben térnek el a kolozsváritól (ld. Tompa Andrea, Demény Péter szövegei) vagy a marosvásárhelyitől (ld. Dragomán György).
A város őstörténetének elmesélése ugyan kicsit homályos, helyenként még az ismert legendákra sem alapoz, és nem érthető, miért a róka meséli el mindezt, ám az őstörténetből érthetővé válik talán a regény feminin nézőpontja. Hiszen „a város, amely Zotmár sírjára épült, a szerelem városa lett. A nőé. Az épületek, az utcák, a házsorok időszelencéjében benne volt a nő, akárha amulettben őrzött hajszál, viaszba burkolt könnycsepp, ereklyeként, amely kisugárzásával az ellenszegülőkbe fojtja a szót.” (153.) És valóban ezt látjuk a város 1989-es állapotában is: Borit anyák, nagyanyák, nénik veszik körül, és ezek az alakok rendkívül sok magatartás- vagy viselkedésmodell megjelenítését teszik lehetővé. Nem feledkezve meg arról, hogy diktatúrában játszódik a cselekmény, tehát hogy az elbeszélés itt eléggé tapad az egyének valóságként megérzett, megtapasztalt életteréhez, mégis meglepő a sokfélének tűnő kínálat szegényessége. Legtöbb az önfeláldozó anya, aki neveli gyermekeit, iskolai ügyeiket rendezi, mos, főz, vasal és hősiesen tartja a lelket a férfiakban. Ezek a férfiak jobb esetben örök kamaszok, mint Bori apja (szép jellemzés a 130–131. oldalon), vagy pedig vaddisznókhoz hasonló, érzéketlen gépek, mint Jancsi, a kedves Klárika doktornő férje (143.). Minden esetre a nők működő, legtöbbször kifejezetten erős nők. „Nagyanyja visszaszerezte a nagyapját” (az oroszoktól, pénzzel, vagy ki tudja, mivel, 277.), „Nem engedte, hogy elvigyék”. Túlhajtása az erős nőnek Geta asszony, Gigi felesége, aki tökönrúgja, majd lecsapja a férjét (54.).
Bori fő tevékenysége, hogy számba vegye a nő és férfi közötti különbségeket, belső monológjai, így a regény tetemes része is, az oppozíció felállítására törekszik, a különbségeket igyekszik megérteni. Ezért gondolom, hogy a vélt, a valós, a társadalmilag sulykolt és a Bori személyes tapasztalatából származó tulajdonságok felmérése, összehasonlítása, és a következtetések levonása oda vezet, hogy a bestiárium főszereplői a nők és a férfiak lesznek. Hogy kellő nyersességgel fogalmazzunk: „A világ nőinek kilencven százaléka sokkal jobban hasonlít az állatokhoz, mint a férfiakhoz. Férfiakra?” (74.) Természetesen nem Bori és nem osztálytársnői, vagy nem a szatmári beszédmódot oly érzékletesen visszaadó öregasszonyok. Hiszen itt mégis ők a pozitív szereplők. A regény fiúalakjai a Borihoz fűződő viszonyuk révén körvonalazódnak, talán még azt is meg lehet kockáztatni, hogy Bori minősíti őket – a korábban nem-jószagú Miklósról kiderül, hogy mégiscsak vele szeretne lenni, míg a jószagú Sebe lebukik –, a nőalakok viszont a maguk szerény keretei között sorsválasztók.
A férfi- és fiúszereplők előtt nem sok lehetőség van. A regényvalóságban (és itt újra a megtapasztalt élettérhez ragaszkodik a szerző) a férfiak alkoholisták, eleve csak a bukás (diliház, alávetettség, különc-lét és hasonlók), vagy a behódolás, az agresszorral való azonosulás útján elért karrier között választhatnának, röviden a jellemesség (bukás) és jellemtelenség (siker) között. Bori választ keres viselkedésükre, magyarázatot a férfisors előre látható kifutására: „Nem lehet tudni, a fiúdolog mitől fiúdolog. Amikor a fiúk összejönnek, akkor elindul a vetélkedés. (…) Megfigyelte, hogy amikor egyedül vannak, akkor békésebbek, de ahogy megbarátkoznak a helyzetükkel, máris úgy viselkednek, mintha többen volnának. Mintha csapatban lennének. A horda kívülről figyeli őket.” (144.) Hasonló közönyös, távolságtartó leírások több helyen is előfordulnak a regényben. A hordalét, az állati léthez hasonló szexualitások teszi azt, hogy Bori is gyakran más fajként tekint rájuk, és faji jellegzetességeikkel magyarázza tetteiket, esetleges társadalmi szerepüket.
Láng Zsolt a beilleszkedés sok lehetőségét kipróbáltatja Borival, mintegy szerepjátékként felidézteti, elsősorban a lehetséges partnerekkel való kapcsolat játékos megidézésében. Ez a fajta montázs minduntalan megakasztja a történet folytatását, a szerepjáték ugyanakkor felerősíti azt a regényen végighúzódó motívumot, hogy a nyelv variálása, különböző rétegeinek megszólaltatása nagyon erősen hozzájárul a történetek alakításához. A nyelvi regiszterek váltogatása viszont olyasmire is ráirányíthatja a figyelmet, hogy van itt valami, amit nem tudunk elmondani. Sem versben, sem prózában, sem a jelentések stílusában. „Mert a fenti nyelv aligha alkalmas a lenti agyból kipattanó gondolatok hűséges tolmácsolására.” (33.)
A regény olyan kimondhatatlanságnak, elmondhatatlanságnak a megfogalmazására tesz kísérletet, amire Kertész Imre a Sorstalanságban. Éppolyan kevéssé lehet átadni, a másik lelkébe plántálni azt, hogy milyen volt magyarként Ceauşescu diktatúrájának utolsó éveiben, mint a koncentrációs táborok megélt valóságát (vertek titeket?). Ennek egyik nagyon látványos megjelenítése az a jelenet, amikor a szatmári fiatalok nem tudták elmondani a debreceni fiataloknak, mi a baj; nem voltak rá szavaik, bevett szófordulataik, a dolgot nem tudták megfogalmazni, szavakba önteni. „Eszébe jutott, hogy a nyáron debreceni rokonok látogatták meg őket, kimentek együtt a partra fürödni, vettek egy dinnyét, elásták a homokban, aztán délben megették, közben úsztak, fociztak, labdacicáztak. A rokonok kérdezték, milyen a suliban, mi az, ami náluk más. Hát hiszen minden más, nagyon más, de nem tudta elmesélni, mert amiről mesélhetett volna, egyáltalán nem illeszkedett a rokonok életébe, semmilyen viszonyban nem állt azzal, ami velük odaát történt. Nem értették egymást. A rokonok próbáltak érdeklődő arcot vágni, de közben látszott a szájuk szögletében, hogy tettetés az egész, legfeljebb az értetlenségük, és az abból fakadó sajnálat valódi.” (249.) Hogy mi az, ami más a két, magát egyaránt szocialistának nevező rendszerben, azt strandi beszélgetés keretében nem lehetett elmondani, csak könyvnyi terjedelemben. Ráadásul a romániai magyarok sem mind ugyanúgy élték meg, mert nem csak egyének és családok, nem csak a közösség számára volt másmilyen, hanem évek szerinti rétegezettségében is. Ebben a regényben az jelenik meg, hogy példátlan az a perspektívátlanság, amit a diktatúra a magukra eszmélt értelmiségi fiatalok körében előidézett.
A levegő, a tűz és a víz állatai után, a negyedik elem, a föld állataihoz hasonlóan a regény fiataljai is szinte fantomalakokként kénytelenek a jelenüket megélni. A várost, beleérte legszűkebb környezetüket is, brutálisan átalakítják; radikálisan megváltoztatják az elnevezéseket, a személyneveket (Caricaş, Sas), a helyneveket (az egykori Digesztor helyét átveszi az újközpont), földrajzi neveket is beleértve (a Partium ebben az időben tűnik el mind a román, mind pedig a magyarországi magyar közbeszédből; a romániai magyarok körében a különbségtétel azonban máig eleven); a történelmet folyamatosan átírják, a régi, „valós” történelem írásos dokumentumait teherautószámra semmisítik meg. A történelem talán ezért ilyen hangsúlyos a szövegben. Mert nincs. Vagy mert másképpen van, mint Emlőóra óráin. Létezik a múlt, a város múltja, amiből kiradírozták a szereplőket: „Boriban mélyen élt ez a város, csukott szemmel is eligazodott benne, ám egy ideje egyre jobban félt a váratlanul arcába csapódó fagyos szélfutamoktól. Egy-egy kapualjból, nyitva felejtett ablakból, falon tátongó repedésből vagy barátságosnak tűnő utca torkolatából kósza hordaként, némán és láthatatlanul csapott le rá. Egyre bizonytalanabbul sétált végig a városon.
– Honnan nő ki ez a jelen, ha senki nem ismeri a múltját?” (219.)
Talán ezért válhat a történelem, a történetmesélés az állatok privilégiumává. Az emberek jelenében csak az anekdoták (Ádám Ádám), iskolai vándormotívumok (az iskola történetének újra és újra felbukkanó elemei: a buliban megtalált whiskysüveg, a süketnémákkal folytatott harc a kispályáért) és személyes emlékek (Erdély: a Kolozsvár főterén az autóba repülő darázs története) maradnak.
A regénynek értelemszerűen véget kell érnie az 1989. végi örömmámorral, általános utcai összeölelkezéssel, az életvágy fellángolásával. A kötet talán legbravúrosabb része, ahogy Bori és Miklós a föld alól, hosszú küzdelem árán verekszi ki magát a tapstérre. A fenn és lenn ellentéte azonnal hozzákapcsolja a kötetet Szilasi László Szentek hárfája című regényéhez, amelyben a főszereplő fiatalember a templom tornyából zuhanva pásztázza végig a kétnyelvűségében hasonló Árpádharagos (Békéscsaba) tereit. Valahol mindkét kötetben ott bújkál a kisvárosi kilátástalanság réme, az arctalanság elleni harc hiábavalósága. Ezeket a helyeket a lakosok életszeretete és némiképp naivsága teszi lakhatóvá és szerethetővé. Hiszen: „Az ország egyik legszebb főtere ez – mondogatta Skoda kapitány –, a legarányosabb, a legotthonosabb, szabályos négyzet alakjával, középen a gondosan tervezett parkkal, amelyeben ritka fafajták és cserjék színes és egzotikus levelei vidámítják az embereket.” (215.)
Láng Zsolt: Bestiárium Transylvaniæ IV. A föld állatai. Kalligram, Pozsony, 2011.
Jegyzetek
1Ld. Selyem Zsuzsa: A föld állatai – Láng Zsolt 50, http://welemeny.transindex.ro/?cikk=8280 (letöltés dátuma: 2011. 10. 09)
2Akik viszont a műfaji szabályok és az előző két, ill. három kötet szerkezetének követését várták, időnként igenis csalódottak. Ld. az ÉS-kvartett hozzászólóinak megjegyzéseit, ÉS, 2011. 07. 08.
