Alkotok, tehát vagyok.
Ez a mindenkori művész KRÉ-DÓJA. Ide idézem olaszul Puccini kijelentését, mert önmagában is szépen szól ezen a dallamos nyelven: „Io non posso esistere senza scrivere musica. E il mio modo di vivere, di appassionarmi, di esaltarmi, di godere.” (Nem tudok létezni komponálás nélkül. Ez az én sajátos lehetőségem az élethez, a szenvedélyhez, a lelkesedéshez, az örömhöz.)
Ezekre a szavakra csak úgy reagáltunk a 20. század közepén, hogy ROMANTIKUS ÖM-LENGÉSNEK véltük, amit mi valóságközelben mozogva az igaz-ság, a tudatosság, a számok logikusságába burkolózva bűvösen új életszemléletté fogunk átváltani. A józan megfontoltságot, a számítások felsőbbrendűségét, a mindenekfölött való ésszerűséget hajszolva kerestük új világunkat. Még a szépséget, a szenvedélyt, az örömöt-boldoságot is mérnöki eszközökkel „teremtettük” meg. Ez volt a mi, a 20. századiak alkotás-krédója. Mostanság eszmélünk rá, hogy a művészetben járhatatlan útra tévedtünk.
Puccini leveleit olvasgatva bukkantam az alábbi sorokra: „Számomra a komponálás, az alkotás nem volt és nem lesz soha öröm. Állandó kínlódás, fáradságos munka, fájdalom, amíg nem sikerül megtalálnom a zenei jóhangzást, a bennem gomolygó gondolatoknak megközelítően megfelelő zenei kifejezést. Azt hiszem, sok művész van így – én mindenesetre… És az, amit megálmodtam, mindig olyan távol van attól, amit sikerül papírra rögzítenem. Amit az üres kottasorra írok, vagy zongorámon fantáziálok, annyiszor különbözik attól a meghatározhatatlan, kifejezhetetlen valamitől, ami a szívemben és fantáziámban dalol. Amit írtam, többé vagy kevésbé, de mindig csak úgy hasonlított ahhoz, amit meg szerettem volna írni, mint a fordítás az eredetihez. Mintha a szépség egy kristálytiszta üvegben tárulna elém, amely azonban már az első lélegzetvételre befátyolosodik és az abszolút szépség már elmosódik.”
„Abszolút” szépség. Tehát ezt kereste Puccini, ezt akarta felmutatni mindenkinek, aki zenéjének bűvkörébe került, ahogyan egy másik helyen írja: „ha újra születnék (…) ezt a mesterséget (a komponálást, T.E.) választanám újból, hogy néhány kottát írjak olyan szíveknek, amelyek várják.” Élete alkonyán végre megtalálja az abszolút szépség női szimbólumát, TURANDOTOT. A tömegből felbukkanó ismeretlen férfi (KALAF) bátran indul a könyörtelen szépség és hatalom meghódítására. A végső csókban beteljesülő győzelmet a SZÉPSÉG azzal „bosszulja” meg, hogy az utolsó hangok előtt pontot tesz az alkotó életére, Puccini meghal, mielőtt a szépség meghódításának végső győzelméhez érkezett volna. Jelképes momentum ez 1924. november 29-én. Alig fejeződött be az első világháború, és már készült a második, a maga minden szörnyűségével együtt. Ami utána jött, egészen más irányba terelte az emberiséget. Mi ennek az új világnak voltunk a szülöttei, nem vonhattuk ki magunkat bénító hatása alól. Ebből csak a 21. századdal kezdünk felocsúdni, mintha csak egy rossz álomból ébrednénk. Mindez velünk esett meg? És mindaz, amit átéltünk, végigcsináltunk, miért volt? Végül is mi az eredmény? Hová tovább? Mind sürgetőbbek ezek a kérdések. És a válaszok mind jobban késnek. Újra meg kellene kísérelnünk az abszolút szépség – abszolút hatalom meghódítását? Vagy újra kellene kezdeni mindent elölről, a gyökerektől indulva? A művészet és maguk a művészek mindig is látnokok voltak, és most mindenki hallgat? Mi ez a rettenetes CSEND? A vihar előtti szörnyű csend figyelmeztető jele? De ha az, akkor is mire megyünk ezzel a figyelmeztetéssel? NINCS ALKOTÁS-KRÉDÓNK?!
A csüggedés, elkedvetlenedés korában a legkínzóbb kérdés: KINEK ÍRUNK ÉS MIT? A kimondatlan válasz az, hogy lassan csak önmagunk számára komponálunk (írunk, festünk, rajzolunk, színházat játszunk), és a küldött jeleket immár senki sem fogadja. Mi már nem írhatjuk le Puccini mondatát: „Én az egész világ minden népének írok”.
