1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Zagyva, tudatlanul őrjöngő tömegáradat; érces
harsonaszótól (önzés púpja a hátadon árnyuk)
jaj, hova fusson a halk szavú költő?... Zsarnoki hálót
tépő s cenzori álnokságot kifigurázó
önzetlen garabonciás él bennem örökké.
Bár hihető, hogy így csak a képzelet holtvize láttat  
néha: ilyen lehetett a hívők – könyörtelen ifjú
korodban kigúnyolt – túl(e)világ-dadogása!

S most (mosolyogni kinek van kedve?), miként az elárvult,
gubbasztunk egyedül, kérdőn, ki-ki szörny-nyugalomban:
hogy lehetett erősebb a morbid besúgásra
bujtogató sugallat? S mondd, van-e percnyi nyugalmad?
Májusi zápor s görcsöket oldó halk muzsikálás:
égi Monostor zengő ostora tört sugarával,
s persze, Mozart is – „csak csecsemőé és a halotté”!

Hajdani „tiszták”! Látnotok kellett volna az arca
mázmosolyát, s fanyar ajkán szent remegés: hogy’ ölelt ő.
Csendes eső kopogott kint, sírt a csatorna, miközben
öklendezve (statiszta kerül mindig, ki beszervez).

*

Törődtek is azzal, ki a tisztább
 – „egyik tizenkilenc, a másik eb” –
s hogy valamennyien szint-ugyanazt
a mérget isszák

történelmi konform-
izmusok (neked
csak non komfort – s balzsam a halál)
kimagyarázkodnak olykor
„még megkérdi/k/: vers ez?”
aztán RÖGVEST CSEND LESZ

törött sarokkal – izmos sem valál –
papírhalmon aludtál legrosszabbkor
nem is unalmadban
csakis a fájdalomtól

    („káposzta, káposzta,
      miattad leszek én
     kárhozva, kárhozva”)

Rózsasándor-vesztőhely korokba
portyázó gyöngysoraidban undorodva
kinti s lelki romoktól.

* Rilke: Ősz – Szilágyi Domokos fordítása