Csak egyet tudok: hogy amikor reggel 11-kor nagy kikenve beülök a kevély auditóriumba, ég nagyon a gyomrom, de mint pokol, s szédülés is fog el, félmázsás pilláim folyvást ólomnehezékkel csukódnak le.
Tegnap megvolt az évet nyitó bál a híres New-York szálloda báltermeiben, mit mindenki csak Nyehónak mond, ahol külön külön avatódtak az orvos, bölcsész, jogászhallgatóság és természettudományi diákseregek, hogy egy tűt nem lehetett leejteni egyikbe se, tánc is volt. Mert New-York az egy hatalmas város, ez pedig itten egy divatos kávéház, a Nyehó. S hajnalfelé alig találtam kocsit, hogy haza szállítson, illetve a szállásomra, mert a haza, édesanya puha karja, amivel felrázza nekem a jó hűvös dunnát, amikor ilyen férfiasan reggel ágyba térnék, ez mind már messze került. Özv. Szandtnerné, a szállásadó, aki apám embere, mert a férje örökösödési pörét ő intézte volt, riadtan dugja ki főkötős fejit a hálószobából, kezdi ingatni, hogy ezek szerint már meg is van kezdődve a diákélet, utalva a korai időre s talán a férfiállapotra, miben engem talál. Meghagyom, hogy nekem biza 11-re a díszterembe kell lenni kimosdva. Nem fogok reggel kocsit, hogy legalább addig bűnhődjek, míg fel nem érek a Wesselényi-utcából. Az őszi napsütés erősen s szúrósan tűz a fejemre, mert bizony már szeptember 16-dika lett, amit én úgy vártam, hogy hiszen akkor most elkezdődik az én független diákéletem, mi által rálépek a saját életemre, s ez az én másadik független napom, mert tegnap délre érkeztünk. S ez a máskor gyengéd napocska nekem nagyon szúrja a galád éjszakától és ki alvatlanságtól könnyedző szememet. Minden hangos beszédtől s utcai árusok kiábálásától hasogat a fejem.
Csakhogy az én független napom mégse ott kezdődik, ahol én szerettem volna, minthogy apám tartja a szavát s nem enged se Pestre, se Bécsbe. Ezért aztán én meg se nézem magamnak ezt a várost, hol majd öt évet kell lakni s tanulni. Csak magam elé tekintgetve jöttem az állomásról is, mint kinek mindegy, hová került a száműzetésbe. Fedett kocsit vettem az állomásról fehér lóval, mitől anyám oly babonásan fél, hogy szerencsétlenséget hoz, de én nem törődök vele, s a sorsot is csak ingerelni akarom, mert nekem már úgyis megvan az én szerencsétlenségem. Igy ringat engem befelé a városba az önsajnálatom. Fedett kocsit veszek, hogy e város ege s napja is mentől később lásson meg engem. Se nem Bécs, se nem Pest, hanem valami unalmas s magakellető ipar- vagy hivatalnokváros lessz ez, gondolkozok, ki magát legfőbb fővárosnak s szellemi köldöknek mondja magát itten Erdélybe. S ki tudja, az egyeteme is mily sóhivatal, s posvány, s kik nem kellenek Pestnek, azok vannak lekűldve tanítni. Igen ül egy gombóc a torkomban összegyűlve, mit mindközönségesen úgy hívnak: harag. Tudom én. A tegnap-, illetőleg ma éjjeli dolgok is ez miatt is történtek így. Bezzeg Budapesten az máshogyan lett volna, ha én ott látom meg gólyaságomat. Az egy ünnep. Ez itten egy gyász nekem.
Minden esetre mostan frissen mosva-vasalva, úgy érkezek az ünnepélyes megnyitóra, mint igazi dzsentri-fiú, ki átmulatta az éjszakát, s most pár órát hivatali állásában tölt, hogy onnnat egyenesen megint beomoljon a maga-felejtésével megajándékozó éjszakába. Szinte látom, hogy kerekes targoncán gurítnak mint nagybeteget frissen készült egyetemi öltönyömben az Auditorium Maximumba, azt a nagy dölyfös alakot, ki voltam s ki nemrégiben még olyan ábrándosan tekintett az ő boldog és szabad életére. S ki mostanra leginkább egy rakás kocsonya lett.
A terembe vagy én érkezek korán, vagy nem fogtak még hozzá a beszédekhez, mindenesetre még kevesen ülnek, szétszóródván, egymástól el szigetelten. Pedig tegnap ugyanezek a fiúk milyen nagy barátságba voltak éjszaka! Lehorgonyzott fejek, világító fehér mellényben, árulkodón szürke arccal ülnek mind.
Helyet foglalok, hátrébb felé, szélre, hová szoktam volt a gimnáziumba is, abba a jó védett beárkolásba, hol az ember se nem látszódik, se nem túl szemkiszúrón leckét nem tudván hátra menekült. Nem merem a fejem a padra hajtani, ahhoz én már egyetemi hallgatónak vagyok titulálva, csak le húnyom a szemem és oda képzeltem magam a crkvenicai tengeri fürdőbe, hová a nyáron mentünk, a finom langyos smaragd színű vízbe, hátamon lebegve, magam alatt az opál s tejes testű medusákkal, mik oly szépen és céltalan szállanak a tengerben. Ez a víztükrön lebegés az én gyógyszerem és boldogságom. Én mindég egy víztükrön fenn maradva képzelem el a határtalan boldogságom, miben szó szerint úszik benne az ember. Mert ezzel próbálom vígasztalni magam mostan, és elnyomni testem émelygését. Hogy engem ez a jó hideg sós víz kigyógyít bajomból.
Most ráadásul meg lessz nyitva az egyetemi év, ahol én, ha minden vizsgát el tudok is időre végezni, öt évig fogok vesződni. Még egy év kórházi gyakorlat. S akkor következik még az önkéntes katonaév, mi tudvalevőleg oly önkéntesség minekünk férfiaknak, mint itten nekem ez a város. Mert férfinak kötelező sor alá menni, csak úgy van nevezve, freiwillige. Hogy az ember önmagától vállalja a szürke posztót. Hát ezt akartam én, kérdezem. Ezt a várost s ennek az universitasát. Öt év száműzés. De nem tudok a gondolatomon végig haladni, mert az émelygés, a gyomorbéli pokol folyton közbeszól és a test magára vonja a figyelmet a szellemi gondolatról. Hát miért kellett ezzel a testtel ezt tenni tegnap éjjel s így tetemesen lerontani. Hogy tulajdonképpeni szándékom csak az lehetett, kezdek gondolkozni, hogy a gimnáziumot bevégezve valami gazdag s nagy városban éljek, tanúljak, mert úgy kell. Apámtól s háza fedelétől távol, ha lehet. Egyik fő város sem sikeredett, mert apám megtagadta tőlem. Vajon magamnak kellett volna nekivágni, egyedül, kérdem. Akkor most itt vagyok, betegen s máris gyötört testtel, és magam iránt undorral s keserűn, Erdély fővárosában az ő szava szerint. Mi nem is legszebb város, mert abban Nagyszeben vagy Brassó akkor már inkább. Bár mi csak egy alkalommal tekintettük meg eddig. Na s akkor tessék. Lessz rá öt kerek esztendő, s hat is, hogy én megnézegessem. De hogy én orvos akarnék-e lenni. Ezt magam sem értem, hogy miért épen ezt írtam akkor az apámnak. Hogy egyetem muszáj, azt mindég is világossá tette előttem, s úgy is van, szokás a mi családunkban, s a gimnáziumból is majd mindenki ment valahová. S hogy ez nekem kötelező, tudomásul lett véve. De orvos, kérdem. Hát minek, kérdem. Volt-e ilyesmi a családban, kérdem. Nyilvánvaló dolog, hogy nem. Csak épen őellene. Lehet, az orvosi az inkább egy hívatás, mint az ő jogászi s jegyzői élete. Mit tudom. Mikor kezdek inkább belegondolni, egyáltalában semmi hívást nem érzek magamban.
Befelé jőve az egyetem kapujában látok egy nagy veres plakátos hirdetményt, hogy ki katonaorvosnak kötelezi magát, honvédorvosnak, annak az állam ilyen meg ilyen ösztöndíjat ad, évi ezer és kétszáz koronát, továbbá fel menti a leckepénz alól, hat ezer korona árban, illetőleg maga fizeti meg helyette s még a szigorlatát is téríti, amennyiben az legalább C. L., Cum Laude. Ez egy olyan javaslat a miniszter részéről, a milyen most lett kiírva előbbször, írja nagy betűvel, idén az első év. A hírdetmény afféle toborzó jellegű. Ezek szerint nagyon kell a katonaorvos, kezdek gondolkozni, senki nem akar annak menni vagy háború lessz, tán azért, mit tudom én, nem olvasom én az újságot, hogy értsem. Viszont miért szemem meg akad rajta, hogy ki tudnék szabadulni apám elszámolása alól, ha jelentkezek. De vajjon ad egy, van-e nekem ilyesmire bátorságom s hajlandóságom az önálló életre, ad kettő, akarom-é azt, hogy katonaorvos legyek. Mert az önálló élet mekkora küzdés volna, kérdem, s én arra volnék-e alkalmas.
Mind ezek a híg gondolatok a tenger tükrén lebegő fejemben úgy keringenek lassan, szúrósan s cél nélkül, tehetetlenül, mint ama medusák, melynek nyári csípése még mindíg veresen látszódik a bal lábam szárán. Nekem a katonaorvoslásról, s arról, hogy miképpen gyógyít egy orvos a háborúban, semmi fogalmam nincsen, minthogy az orvoslásról sem általánosságban, de lőtt vagy szuronnyal okozott sebek, sebláz és gennyedző kelések képe zavarni kezdik lebegésem és apai ellenőrzés alól való kikerülésem iránti vágyamat, s álmodozásom a szabadságról véres sebekkel s harcmezőn hősi halált halt katonák elrettentő képével ér végett. Mert mégis csak foghatnám magam, s megyek Pestre, s kérem ezt a stipendiumot s állok be katonaorvosnak. S ha nem úgy teszek, akkor magamat kell csak okolni. S a hogy itt várok a meleg, napsütéses terembe, miben minden tagom egészen szertefolyott, várom, hogy kezdődjék nekem az új életem, tudom, hogy se bátorságom, se kitartásom, se önmagamhoz való szigorom nekem ahhoz nem lessz, hogy én elmenjek katonai orvosnak s magamat ösztöndíjjal ellássam s otthonról kiszabadítsam. Hogy én örökké ez a lusta s kényelmes diák leszek, ki délre nagy nehezen kimosdik az éjszakai életéből, mint ma is.
S akkor már nem a tenger könnyű, sós vizén a lebegés hullámzik énbennem, hanem az a nyári este, mikor az elvonuló dagály után végigsétáltam meztéláb a köves parton, a kihányt tengeri csillagokat, kagylókat, rákféléket meg minden furcsa, soklábú s fej nélküli élőlényeket bámultam, kik ott fognak száradni és pusztulni, hacsak valami nagy hullám be nem sepri őket vissza a tengerbe, hogy aztán tovább sodródjanak, lebegjenek, adják meg magukat a nagy végtelen víz akaratának. De hogy nekik épen úgy nincs meg a saját akaratuk, mint énnekem, s én is afféle fej nélküli állat s kagyló volnék. Mind forgatom elmémben a szegény tengeri lények sorsát s abban reménykedek, hogy ebből aztán valami nagy elhatározás születik bennem az előttem álló öt évre nézve. Hát hogy én nem ilyesmi váljak mégse.
De hát nemigen született meg itten semmi. Csak hogy kisdég szűnik fejem hasogatása s gyomromban a pokol, mikor e képeket nézegetem a fejemben.
Akkorra aztán már eléggé megtelik a terem. Meglepve látom, hogy akad néhány nő is! Ez még nem is jutott eszembe, hogy hiszen most már nők is járhatnak s egy osztályba a fiúkkal! A hosszú asztal mögé sorba bejönnek a professzorok a talárjukban s magistrátus láncokkal, mind nagy tisztes szakállal s bajusszal, egyik sem csupasz arcú.
A levezénylő professzor, ki nem mutatta be magát, előbb üdvözöli a hallgatóságot, aztán bejelenti mint örömhírt, hogy ebbe a tanévbe a Ferenc József Tudomány Egyetemen mindösszesen kettőezer és 359 hallgató lett beíratva. Ki emeli, hogy ez ötvennel több, mint a tavaly évbe. És hogy az egyetem népszerűsége egyértelmű ilyen módon, egyre több fiatal tehetséges embert vonzanak a tudományok, s a tekintélye is nagy mértékben növekszik, idelent, az ország másadik egyetemén is. Ugyanakkor kihangsúlyozza, hogy a másadik félévi beíratkozások mindíg sokkal, egy-kettő százzal is elmaradnak az első félévi mellett, mely a vizsgákon való meg nem felelési mértéknek mutatója.
Akkor aztán fel van említve nagy hatásszünettel, hogy tavaly „Keleti diplomagyárnak” nevezte a fővárosi rector egyetemünket. A főváros magatartása elfogadhatatlan az ország másadik egyetemével szemben, s ezt így mondja: Budapest a mi egyetemünk inferioritását hírdeti. Nem is beszélve Bécs megvetéséről minden iránt, mi magyarul foly. Wien-nek mondja s ezzel hangsúlyozza, hogy az minekünk egy idegen hely. Ekkor lehet érezni, hogy a terembe kezd a feszültség gyülemleni. Mindég emlékezzünk, folytatja a szónok, Mária Terézia királynőnk oly igen jellemző nagylelkű cselekedetére, mikor Wien bujakórral és egyéb nemi betegségekkel fertőzött s kicsapongó életet élő nőit ez a szigorú erkölcsű uralkodó asszony szekérre rakja s egyenesen Magyarországba küldi s itten szétszórja, hogy az osztrák férfiakat többé ne szennyezzék ilyesmivel. Így részesülhettünk a jótékony osztrák kegyekben mi magyarok Győrött, Komáromban, s Temesvárt is, hogy itt minálunk, Erdélyszerte se legyen hiány a kórból. Ha nincs az osztrák jótékonyság, mi itt maradunk egy csepp lues nélkül! A teremben derültség kezd támadni s kacarászás. A beszédnek ez a lázító, osztrák ellenes szelleme azonban gyorsan abbamarad és következtetések nem lettek levonva.
Fel említi, hogy nemrégiben mi történt: a budapesti egyetem rectora, Heinrich Gusztáv ismételten azt mondotta az ünnepélyes beszédében, hogy „a távol Keleten vígan működő diplomagyár” volna a mi egyetemünk. Tehát mi Budapest szemében távoli s vad, civilizálatlan rézbőrű népek volnánk, kik tanítványainknak ingyen osztogatjuk az egyetemi okleveleket s a diákságot csupán hazafias érzelmekből indulva csábítjuk ide, hogy ki erdélyi, annak márpedig ide kell bejönni tanúlni, s nem mert ez itten a tudománynak a fellegvára. A budapesti rector úr szerint ugyanis itt hetes száz és 18 doktori oklevél lett az illető évben kiosztva, míg a fővárosban csak négyszáz 83. Ez már igaz! – csattan fel a szónok. S hogy vajjon ebből az következik-e, hogy minálunk ingyen mérik a doktori címet, kérdezi. Ekkor hozzáteszi, hogy az itt kiadott diplomák több mint három negyede jogi doktori diploma, nem orvosi. (Ezt feltűnő hangsúllyal van említve, tehát hogy az orvosi diplomákat védelmezve.) Ekkor elmondja, hogy Erdélynek a maga culturáját, értelmiségét és tudományos életét kell saját erőiből megteremteni a honi egyetemén, melyhez szükség van egy új tudós nemzedék felnevelésére, szellemi emelkedés miatt. Úgy véli, mind ez az általános fővárosias megvetés nyilvánulása az elmaradottnak és culturalatlannak mondott s barbár Erdély iránt, és egyben a mi tudomány egyetemünk iránt is, melyet egy budapesti köztiszteletben álló tudós organisator, az egyetem legfőbb méltósága, azaz rectora nem átall nyilvánosan is kifejezni.
– Mi tehát vad kelet népei lettünk a fővárosok szemében. Igenis! Vállaljuk! – csattan fel a szónok. – Oly elvadultak volnánk, hogy a mi egyetemünkön szikével való sebészeti beavatkozást s a törvény erejét tanítjuk meg hallgatóságunknak. Mert ezekben a szent eszközökben hiszünk s erre esküdtünk fel a magyar Szent Korona nevében. Lehet, Budapesten s Wienben kézrátételt, fájdalom nélkül való kuruzslást s katólikus gyónást részesítnek előnyben.
Nem egészen fogom fel a beszédnek ezt a szimbólikus fogalmakkal való dobálódzását.
Ez után nyomatékosan kéri, hogy a budapesti rector nyilvános levélben kérje az egyetemünk bocsánatát. Budapest kérjen bocsánatot a megsértett Kolozsvártól. Igy mondja, kemény szókkal. Igen nagy csend állott be.
Majd emlékeztet arra, hogy a tudomány nem ismer vallási különbségeket, minden nemzetiségre nézve befogadó, s a Ferenc József Tudomány Egyetem hét nemzetiség és vallás befogadója, felekezeti különbségek nélkül. Ilyen módon ez az universitas az ország egyes számú tudományos empóriumává emelkedik (ekkor fel ismerhettem apám gondolatját), s ebben a mi egyetemünk felette áll a budapesti katólikus egyetemnek. Akkor már kezdek is megvilágosulni. S nem tagadom le, kezd a beszéd érdekelni.
Továbbá azzal folytatja, hogy az egyetemek meg ítélése nem subjectiv véleményeken múlik, hanem a tudományok objectiv fejlesztésében elért eredményekben. S őszerinte természetes dolog a tudományban folytatott versengés, hiszen mindenki, ki annak szolgálatára esküdik, elébb akarja megvalósítani céljait, korszakos felfedezést tenni és a többi. Igy állítva a maga oldalára is a tanulni vágyókat.
A szónok ekkor egyre nagyobb vádakat kezd emelni előbb az állammal, osztán a várossal szemben. Elmondja, hogy az államnak nagyobb cél egy félmilliós ménló beszerzése a nemzeti vágtákra s annak futtatása versenyeken, mint valamely tudományos kutatás subsidiumára kőlteni, s hogy bármely sportverseny nyertesének magasabb a jutalma, mint egy medikus éves ösztöndíjjazása. Itt olyasmire lett célozva, mit én nem pontosan értetek meg, mert a lóversenyek állami támogatásával igazán nem vagyok tisztába, de millió korona lett említve. Erre a terem kissé visszahőköl, hogy ily tetemes összeggel van támogatva egy ló vagy sportman. Viszont kiemeli, hogy a város részéről úgy szintén soha nem találkozunk azzal, hogy néhány fillér lenne tudományos célokra hagyományozva, a hogy ez a civilizált Nyúgati országokban szokás, pedig a szónok szerint a culturaban való haladottság mutatója épen ez volna. S hogy e város se meg nem becsűli, se nem büszke ezen verestéglás ajándékra, amit kapott. Tehát hogy az egyetem épületeire.
Továbbá kiemeli, hogy az elmúlt majd három évtizedben megépült e város valamennyi gyógyintézete, az Orvostudományi Kar épületei, kórházai, szemészeti, bőr- s nemikórtani, sebészeti és a többi klinikák és intézetek, s példának okáért az Ideg- és Elme Gyógyászati Intézet nyolc külön épületben helyeztetett el, s az épületek közti területek is parkoztatva lettek. S hogy meg lett újítva az Országos Karolina kórház is majd’ hatszáz betegággyal s több mint nyolc száz helységgel, mi a magyar államnak 4 millió s még valamennyi koronájába s 28 fillérjébe került. A szónok a számot is fejből mondja, nem papírból leskel. Megettem kisdég nevetgélnek a 28 fillér hallatán, hogy az vajjon mit tett ki, tán néhány kőművesnek az ebédjét s pohár borát. S hogy mekkora tetemes fejlődés állott be úgy az egyetemi, mint az orvosi intézetek s kórházak szempontjából, a város ennek dacára sem adakozik az egyetem részére, és elébb örököl egy vadászati társaság valamely jelentős nobilistól adományt, mint a Ferencz József. Ezt a beszédet édesapám nem méltánylatta volna a vadászati példa miatt, én viszont igencsak. Akkor kezdek gondolkozni, hogy a szónok bizonyára az orvos karból van, hogy igy ismeri s dícsérőleg említi az itteni orvosi intézeteket. Ezt követőn még tovább szapulja a városnak a magatartását az egyetemmel s főleg a kórházakkal s intézetekkel való viszonylatában, mi nekem igencsak innyemre van. A várost bezárkózottnak, s a haladást nem szolgáló, külsőbb utcáiban sáros falúnak mondja. Látom, akad ki fejét ingatja e szók hallatán.
A szónok higgadtan adta elő ezt a hosszú s tüzes beszédet s én máris elcsodálkozok, hogy milyen nagy politikusi versenygésbe cseppentem egy megnyitó beszéd által.
Ez után a beszélő felkéri Rector urat, bizonyos Udránszky László egyetemes orvosdoktort, az élettan tanárát, és fel lett sorolva összes tisztsége és tagsága, mi hosszú percekig úntatja a hallgatóságot, hogy tartsa meg székfoglaló rectori beszédét. Akkor tudom csak meg, hogy az egyetem minden évben más rectort nevez ki, tehát e tisztség egy évig tartható. Rector úr megköszöni Lechner Károlynak, az Ideg- és Elme Kórtani tanszék vezetőjének a szép, hazafias beszédet. Akkor tehát Lechner Károlyra úgy kell nekem tekinteni, mint leendő tanárra. Ez a Lechner budapesti, súgja oda az ajtóban álló tiszt, ki közelemben van, egy kisdég idősebb férfinak, ki talán tanársegéd lehet, ilyesmi forma. Ezen nagyon is csodálkozok, mert épenséggel Budapestet szidta meg. Meg Kolozsvárt is, az már igaz. Érdekes alak lessz.
A rector ekkor a pulpitushoz emelkedik s bejelenti, hogy székfoglaló beszédét „Az élet határai” témában fogja megtartani. Előbb elmondja, hogy mostani tudásunk szerint a Venus és Jupiter bolygókon közepes hőmérsék uralkodik, a bolygók tekintélyes részén 40 Celsius fok állapítható meg, de a sarkoknál kevesebb, s ezt azt jelenti, hogy a szerves életnek kedvező feltételeket nyújt. A Marsz felületén általánosan 10 fok a temperatúra, de elképzelhető ott is és holdjain is a szerves élet.
– Azonban mivel ezt nem áll módunkban részletesen kutatni, most fordítsuk tekintetünket a Föld felé – mondja. – Vajjon – teszi fel a kérdést a szónok – meddig elég az az energia, a mely a földi életünket biztosítja. A szerves élet négy legfőbb eleme az oxigén, karbonium, hidrogén és nitrogén, magyarul éleny, szén, gyulany és a légeny, melyek közül a „földöny” – mert szánt szándékkal avagy véletlenségből így mondja – az oxigén és a karbónium apad. – Kisdég nevetés támad a földöny hallatán. – Ez az apadás azonban nem oly mértékű, mint egyes tudósok feltételezik és vele a tudatlan népet világvégével riogatják. Ugyanis a tartalékok enormis méretűek.
De ezen a ponton bukhatott le a fejem, mi a pad megett nem talált támaszra, ugyanis a következő pillanatban már úgy kezdődött a mondat, hogy „berekesztésül”. Udránszky rector úr beszéde bizakodással ér véget, hogy a szerves élet a földön még határtalanul, beláthatatlanul hosszú ideig lehető lessz, és mind az, mit az emberi tudás és cultura felhalmozott, s a melyet a tisztelt ifjú hallgatóság gyarapítandó lessz, nem pusztulhat el.
– És most – végezi be beszédét –, hogy ennek az ősi magyar városnak polgáraivá válnak, joggal fejezhetjük ki reményünket együtt, hogy el fog következni hazánk önállósága és függetlensége, ha mindenki a szellemi törekvések sorába áll és a művelődés és szakképzettség megszerzésén fáradozik.
A beszédet nagy taps követi, csak épen nem tudom, minek szólott, a nagy politicusi reményeknek avagy inkább csak a szokás kérte.
Mikor lenézek ébredésem után az előttem lévő komor, setétbarna tanulói padra, egy kicsi füzetet találok arccal lefelé fordítva. Azt hittem, hogy időközben mindenkinek az asztalára került ilyesféle füzet, melyet majd a soron következő egyetemi eligazításon hasznosítunk. De akkor látom, hogy csak nekem van, meg több sorral lejjebb még egy fiatal embernek. A könyvet felfordítva leolvasom a címet: „Alcoholismus és társadalom”, szerzője pedig Stein Fülöp. Nem tudtam, hogy hogyan került ide, s miért. Akkor kezdek kicsit jobban magamhoz térni és kapisgálni, hogy ez a füzetke netán célzásként lett idetéve a tegnap éjszakára és mostani elszenderülésemre. De senki rám se hederít, nem tudom, ki lehetett. Hirtelenjében nagyon kezdem szégyellni magam, de haragot is érzek, hogy így nyilvánosan ki merte valaki fejezni a véleményt énrólam. A füzet épen belefér a zsebembe, nem akartam otthagyni szégyenszemre, mert az még jobban szemet szúr, de eltökéltem, hogy a szemétbe hajítom.
Ez után következik egy rövidke szünet, amíg átérünk már a saját előadó termünkbe, ahol ki lett írva, hogy előbb a dékán úr, majd egy hallgató tart eligazítást.
A dékán úr eligazítása az általános egyetemi félévről szól, és a tanulói és vizsga szabályzatról, amit el olvashatunk az Egyetemi Szabályzatban, melyet a quaesturában kaptunk a felvételi beiratkozáskor. Minden nagyon rigurózusnak hangzik, s kisdég meg vagyok ijedve.
Dékán úr közöli ennek utána, hogy most pedig a legjelesebb diák a másad évről fog tájékoztatást tartani főképen a várost illető dolgokban, s hogy valamennyi kérdésünket hozzá intézzük. Kicsi szünet következik, akkor belép a bizonyos eminens hallgató.
Akkor aztán lett nagy meglepődés, bár senki se mutatja, és ül némán a padjában. Hogy ez az egyetemi polgár, kit elmenőben Dékán úr úgy nevezett meg, mint legjelesebb másadista diákot, ki remek dolgozatával első helyezést nyert az általános hallgatói versenyben a facultasok közt, ugyanis ezen dijnyertes medicus nem más, mint egy nem túl magas, általános testfelépítésű, nem kellemetlen, ám nem is túlontúl megragadó arcú nő. Nem írom le az általános impressiomat róla, mert nem is tekintek rá nőként, ámbátor külleme nem túl érdekes a számomra, és alakja sem eléggé hatásos férfi szemszögből tekintve. Viszont nagyon értelmesen beszél és határozottan, hasznosan és komolyan. Nem dicsekedik kioktatólag a tudásával, mit részben biztosan könyvekből vett, minthogy időnként fellapozott egy afféle városi reiseführert. Említést tesz szolíd kávéházakról is, de ezeket csak futólag, s szigorún megjegyezi, hogy egy komoly medikus hallgatónak ilyesféle szórakozásra nincsen ideje, mert sok a lecke. Jól beszél, határozottan, bele néz a férfi közönség szemébe, minthogy kilencven öt százalékban itt fiatal férfiak ülnek vele szemben, s mindöszsze vagy fél tucat nő. Most előbbször kellett gondolkozni nekem azon, hogy ezen az egyetemen nők is tanulnak, értelmes és ambiciós polgárlányok. Még szónok is lehet belőle. Látszódik, hogy ez a leány is rá talált a hívatására, pedig nem is épen arról beszél, hanem hogy hol lehet étkezni olcsón és a Diákasztal mikortól vehető igénybe, meg a szállásokról s a többi. A tanulmányokról keveset, inkább, hogy kinél lehet consultatiókat hallgatni, s hogy minden tárgyból van egy ingyen előadás, amivel ki lehet egészíteni a tudást. S hogyan kell vizsgára alaposan fel készülni. S akkor egy keveset arról, hogy mely nehéz vizsgálatok vannak első évben. De ahogy tisztelettel erről a diák életről beszél előttünk, átvillamozza az embert a tanulás iránti vágy, mit én pedig olyan ritkán éreztem egész életembe. Úgy beszél, rigurózusan s nyugalommal, az ember tisztára megfelejtkezik arról, hogy végső soron ez egy nő. Csak ne járna szegény oly csúnyán, katonásan, lábát csapva, mint kinek minden áron határozottságot kell mutatni.
Részlet a Fejtől s lábtól című készülő regényből
