Az etető az a dromedár, aki kivételesen magas juttatásért eteti a falhoz bilincselt sorozatgyilkosokat, reggel, délben és este. A dromedárnak nincs szabadnapja, megtiltották, hogy beszélgessen a rabokkal, azok kérdéseire sem válaszolhat. Bemegy a cellába, int, hogy szájat kinyitni, és nekifog etetni. Időnként az elítélt megszólal, hogy „ezt nem szeretem”. Ilyenkor kap két pofont, egyiket tenyérrel, másikat visszakézből, nem túl nagyokat, mert kínozni szigorúan tilos, de ha a sorozatgyilkos tovább makacskodik s nem hajlandó kinyitni a száját, a dromedár lendületet vesz és térddel belezúdul az illető gyomrába. Ezután a száj mindig kinyílik. Általában eseménytelenül telnek a napok, semmi varázslat, hókuszpókusz, hittanóra meg ilyesmi, a rabok egészséges, falakat döngető erővel fel-felordítanak néha, hogy a hangszálaikat edzésben tartsák, persze az is lehet, hogy valami bajuk van, de ez senkit sem érdekel. Azt a hétfői napot viszont még sokáig számon fogják tartani – ha a közel-vagy távoljövőben egyáltalán lesz ki emlékezzen rá a környéken –, amikor az 1167-es cellában igen különös módon bomlott fel a törvényes rend. A dromedár aznap is a megszokott időben, este fél hétkor lépett be a cellába, kezében az 1167-es rab vacsorájával. Amikor beintett, hogy szájat kinyitni, az elítélt ajakán megjelent egy apácás mosoly, a földön kívülről érkezők fajtájából, s mintha azt mondta volna, hogy „mennyből az angyal lejött hozzátok”. Hogy a dromedár elhülve nézte a sorozatgyilkos arcán látható mélyreható változást, a tündöklő ragyogást a szemekben, a bilincsbe vert kezek imára fonódott ujjait, s mintha egy vakító fénykoszorút is látott volna, amely körülvette az elítélt ártatlanságot sugalló, kisded szelídségű fejét, ezek mind-mind jelentéktelen apróságok voltak, az igazi döbbenetet a villámgyors helycsere jelentette, amikor a dromedár az ütlegektől szédülten hagyta magát a falhoz bilincselni, miközben a sorozatgyilkos a vacsorát tartalmazó tányérral a kezében beintett, hogy szájat kinyitni. A dromedár tudatához nem jutott el a beintés célja és értelme, a szeme nyitva volt ugyan, de sem a világot, sem önmagát nem volt képes szemügyre venni, lógott a feje jobbra-balra, ilyenkor olyan tudathasadásos kinézése lesz az embernek, ha dromedár, ha nem. Természetesen jött a két pofon, de hogy sorozatgyilkosék háza táján senki sem tiltotta az emberkínzást, nem tenyérrel, majd visszakézből eszközölte a fenyítést, hanem ököllel, a szemek közé. Ezeket már minősített pofonoknak sem lehetett volna becézni, de felesleges eltévelyegni a mélylélektant alig érintő, szóértelmezési labirintus bonyolult útjain, ugyanis az elítélt a dromedár példáját követve lendületet vett és térddel belezúdult az eszméletével küszködő gyomrába, nem egyszer, hanem negyvenegyszer, és nem csak a gyomorra terjedt ki a figyelme, hanem a lépre, májra, tüdőre, szívre is. Amikor úgy vélte, hogy egy hüvelyre, amely immár az örökkévalóságnak dolgozik, nem érdemes időt pazarolni, a kulcsokkal a kezében végigjárta a folyosókat, ahol ellenállásra talált, ott minden esetben sikeresen megoldotta a helyzetet, sorban kinyitotta a cellákat, a sorozatgyilkosokat megszabadította bilincseiktől, s miután úgy vélte, hogy a börtön falai között sikerült eltemetni a hangokat, csend lett, csend maradt mindenütt, megindult csapatával a város felé, hogy ott is rendet teremtsen.
A városban lakók hírül vették a történteket, kiszámították, hogy a szökevények a reggeli órákban fognak a városba érkezni, addig még rengeteg idejük volt, hogy jól megfontoltan készüljenek fel az eseményre, ilyenkor az emberi közösségek nélkülözhetetlennek tartják a kivétel nélküli, általános egyetértést a védekezés módozatait illetően, úgy döntöttek hát, hogy az esti lefekvéskor buzgóbban fognak imádkozni a megszokottnál, persze nem tették kötelezővé senki számára, de elalvás előtt az utolsó szavaik általában ekképpen hangzottak: „Adj nekünk szép álmokat az utolsó álmunkhoz, Uram!”
2011.
