"hova fusson a halk szavú költő?"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 21. (587.) SZÁM — NOVEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Csaba
„Uram, az idő elszállott”*
Kántor Lajos
Kolozsvári este Gömöri Györggyel
Gömöri György
Versei
Tompa Andrea
Évnyitó fent Kolozsvárt
Sigmond István
Molekulák 15. - Az utolsó álom
Karácsonyi Zsolt
VIŞNIEC 55
Matei Vişniec
Ember tükörrel
Versei
Pánikszindróma a Fények Városában
Szőcs István
Akkor végül is ki a perverz?
Mike Ágnes
„Aranyerdő közelében, ezüst erdő rejtekében, gyémánt erdő közepében”
Márton Ágota
Neked szabott égdarab
KOVÁCS BEA
A moziba be-ki-be - Beszámoló a 11. Filmtettfesztről
NAGY BOTOND
Elborult crescendo
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - Hit a látszat(zene) világában
Hírek
 
Sigmond István
Molekulák 15. - Az utolsó álom
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 21. (587.) SZÁM — NOVEMBER 10.

Az etető az a dromedár, aki kivételesen magas juttatásért eteti a falhoz bilincselt sorozatgyilkosokat, reggel, délben és este. A dromedárnak nincs szabadnapja, megtiltották, hogy beszélgessen a rabokkal, azok kérdéseire sem válaszolhat. Bemegy a cellába, int, hogy szájat kinyitni, és nekifog etetni. Időnként az elítélt megszólal, hogy „ezt nem szeretem”. Ilyenkor kap két pofont, egyiket tenyérrel,  másikat visszakézből, nem túl nagyokat, mert kínozni szigorúan tilos, de ha a sorozatgyilkos tovább makacskodik s nem hajlandó kinyitni a száját, a dromedár lendületet vesz és térddel belezúdul az illető gyomrába. Ezután a száj mindig kinyílik. Általában eseménytelenül telnek a napok, semmi varázslat, hókuszpókusz, hittanóra meg ilyesmi, a rabok egészséges, falakat döngető erővel fel-felordítanak néha, hogy a hangszálaikat edzésben tartsák, persze az is lehet, hogy valami bajuk van, de ez  senkit sem érdekel. Azt a hétfői napot viszont még sokáig számon fogják tartani – ha a közel-vagy távoljövőben egyáltalán lesz ki emlékezzen rá a környéken –, amikor az 1167-es cellában igen különös módon bomlott fel a törvényes rend. A dromedár aznap is a megszokott időben, este fél hétkor lépett be a cellába, kezében az 1167-es rab vacsorájával. Amikor beintett, hogy szájat kinyitni, az elítélt ajakán megjelent egy apácás mosoly, a földön kívülről érkezők fajtájából, s mintha azt mondta volna, hogy „mennyből az angyal lejött hozzátok”. Hogy a dromedár elhülve nézte a sorozatgyilkos arcán látható mélyreható változást, a tündöklő ragyogást a szemekben, a bilincsbe vert kezek imára fonódott ujjait, s mintha egy vakító fénykoszorút is látott volna, amely körülvette az elítélt ártatlanságot sugalló, kisded szelídségű fejét, ezek mind-mind jelentéktelen apróságok voltak, az igazi döbbenetet a villámgyors helycsere jelentette, amikor a dromedár az ütlegektől szédülten hagyta magát a falhoz bilincselni, miközben a sorozatgyilkos a vacsorát tartalmazó tányérral a kezében beintett, hogy szájat kinyitni. A dromedár tudatához nem jutott el a beintés célja és értelme, a szeme nyitva volt ugyan, de sem a világot, sem önmagát nem volt képes szemügyre venni, lógott a feje jobbra-balra, ilyenkor olyan tudathasadásos kinézése lesz az embernek, ha dromedár, ha nem. Természetesen jött a két pofon, de hogy sorozatgyilkosék háza táján senki sem tiltotta az emberkínzást, nem tenyérrel, majd visszakézből eszközölte a fenyítést, hanem ököllel, a szemek közé. Ezeket már minősített pofonoknak sem lehetett volna becézni, de felesleges  eltévelyegni  a mélylélektant alig érintő, szóértelmezési labirintus bonyolult útjain, ugyanis az elítélt a dromedár példáját követve lendületet vett és térddel belezúdult az eszméletével küszködő gyomrába, nem egyszer, hanem negyvenegyszer, és nem csak a gyomorra terjedt ki a figyelme, hanem a lépre, májra, tüdőre, szívre is. Amikor úgy vélte, hogy egy hüvelyre, amely immár az örökkévalóságnak dolgozik, nem érdemes időt pazarolni, a kulcsokkal a kezében végigjárta a folyosókat, ahol ellenállásra talált, ott minden esetben sikeresen megoldotta a helyzetet, sorban kinyitotta a cellákat, a sorozatgyilkosokat megszabadította bilincseiktől, s miután úgy vélte, hogy a börtön falai között sikerült eltemetni a hangokat, csend lett, csend maradt mindenütt,  megindult csapatával a város felé, hogy ott  is  rendet teremtsen.
A városban lakók hírül vették a történteket, kiszámították, hogy a szökevények a reggeli órákban fognak a városba érkezni, addig még rengeteg idejük volt, hogy jól megfontoltan készüljenek fel  az eseményre, ilyenkor az emberi közösségek nélkülözhetetlennek tartják a kivétel nélküli, általános egyetértést a védekezés módozatait illetően, úgy döntöttek hát, hogy az esti lefekvéskor buzgóbban fognak imádkozni a megszokottnál, persze nem tették kötelezővé senki számára, de elalvás előtt az utolsó szavaik általában ekképpen hangzottak: „Adj nekünk szép álmokat az utolsó álmunkhoz, Uram!”

2011.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében