Zajt hallottam a fürdőszobatükör mögül. Először nem is tulajdonítottam semmiféle jelentőséget neki. A tükör mindig is itt függött a falon. Az a szokásom, hogy előtte borotválkozom. De a zaj vagy ahhoz hasonló most állandóan ismétlődik.
Olyan tompa tónusú, de kissé emberi is. Mintha egy vak madár a falhoz csapódna. Meg is vizsgáltam tüzetesen a fal másik oldalát, de nincs rajta semmilyen nyom. Nincs. A fal felülete sértetlen. Ám a zaj vagy zörej – nehéz megállapítani – azóta is folytatódik. Reggelente, mikor belenézek a tükörbe – mindig hallom. Egyre inkább az az érzésem, mintha valaki mondani szeretne valamit nekem. Már nem is tudok úgy a tükörbe nézni, hogy ne várnám ezt a zörejt vagy hangot. Néha azonnal elkezdődik, amint belenézek, máskor órák hosszat kell várnom. Az sem kizárt, hogy valamelyik lakó akarja bolondját járatni velem és fölkapaszkodik a tetőre vezető létrára és ott elbújik és onnan kopogtatja a falat. Ha így lenne, akkor honnan tudná az illető, hogy mikor nézek bele a tükörbe? Első ízben a szomszéd lakótársnőre gyanakodtam, de aztán elvetettem a gyanúm. Minek hergeljem a népet? Csak egyik lakót a másikra haragítanám. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy ideig Kuntz úrra is gyanakodtam mint feltételezhető illetőre. Magában él, és ha jól tudom, évek óta ki se dugta a lábát otthonról. Csakhogy ő semmilyen zajt sem csap soha és annak feltételezése, hogy elbújik a tükör mögött – kész röhej.
Az eszmefuttatás végén megelégedtem azzal, hogy leemeltem a fürdőszobából a tükröt és fölakasztottam a hálószobába az ágyammal szemközti falra. Most ott függ a két ablak között. Olyan, mintha ő is egy ablak lenne. A harmadik emeleten lakom, és biztos vagyok benne, hogy senki sem tud fölmászni a ház külső falára – hogy zajt keltsen a tükör mögött, pont akkor, mikor belenézek. Egy idő óta egyre sűrűbben nézek a tükörbe. Olykor egész órákon át el sem mozdulok onnan. A különös zörej vagy hang – még nem tudom eldönteni – elbűvöl és nyugtalanít, olykor már gyötör is. Máskor megijeszt. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy a tükörből jön. Létezik valaki a belsejében, aki közölni akar velem valamit. Íme a bizonyítékom: ujjammal megkocogtatom, várok egy kicsit, és néhány tizednyi másodperc után, ő megismétli, majdnem azonos tónusban az enyémmel. Tapsolok és ő is visszatapsol. Fogom a fogkefém és megkocogtatom néhányszor könnyedén a tükröt. Egy perc múlva megérkezik a válasz. Ha háromszor kocogtatom meg, akkor másfél perc elteltével válaszol.
El kell ismernem, hogy gyorsan tanul. Azt mondom: „a”, és öt perc múlva egy állati hangra emlékeztető hangot hallok. Ha az én „a” hangom nem tökéletes intonációjú, szinte hallom, hogy milyen örömmel erőlteti a válaszadást. Ha éjjel hallom meg, akkor már fényt sem gyújtok. Szeretek a sötétben lenni vele. Olykor halkan egész éjjel kommunikálunk. Reggel felé fáradtan alszom el, mégis boldogan. Minthogy ágyam épp a tükör elé helyeztem, tudom, hogy néz, mikor alszom.
Megtörténik az is, hogy ő ébreszt. Hallom, amint egy „a” hangot mond vagy az ujjával kocog vagy egy láthatatlan fogkefével megkocogtatja a tükröt. Szeretek erre ébredni. Ezek a hangok olyan édes-kedvesek, csupa eredetiség…
Mindig új hangokra tanítom. Azt mondom, „hol”, és ő azt válaszolja: „hol”. Már egyre gyorsabban képes válaszolni, és a hangok is mind jobban hasonlítanak az enyémre. Azt mondom, „igen” és ő szinte extázisban azt feleli, hogy „igen”. Szobám valamennyi zaja már családias a számára. Mikor a tükör előtt elköltöm ebédem, ő megismétli a zajokat, melyeket a villával, a késsel, a poharakkal és a tányérokkal keltek. A legjobban a kristálypoharak hangját szereti. Főleg, ha megtöltök egy poharat az ő részére is, és koccintok az egészségére. Nevetek és őt is tanítom nevetni…
Olykor elrémít a dialógusunk. Ő egyre több és több energia árán elcsípi és összegyűjti életem zajait. Olyan, mint egy fekete lyuk, mely lassan beszippantja személyiségem. Egyik éjjel azt hittem, lidércálmom volt. Álmomban valami óriási tiktakolást hallottam, mintha az egész szobám egy monstrum hidraulikus mechanizmusává változott volna. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy fölébredjek. Agyam mind nagyobb erőfeszítéseket tett, hogy elfelejtse ezt az egyre ismétlődő óriási zajt. De amikor az már az elviselhetetlenség határát kezdte súrolni, hirtelen fölébredtem és jó ideig vergődtem. Amit ő megkísérelt hozzám ping-ponglabda-szerűen eljuttatni – a szívverésem volt.
Megtanulta az ábécé összes betűjét, de még nem beszél. Kitűnik, hogy a magánhangzókat kedveli. A mássalhangzók kiejtése még okoz némi gondot neki. Például, ha néha azt mondom: „m”, akkor erre ő ironikusan azt válaszolja, hogy „i”. Egy „z” hangot küldök felé, és ő „u” hanggal viszonozza. Azt mondom „nulla”, és ő azt mondja: „nap”. Általában szorgalmasan azt válaszolja, amit én mondok. Azt mondom, „én vagyok”, és ő azt válaszolja: „én vagyok”. Azt mondom, „te vagy”, és azt feleli: „te vagy”. Tisztában vagyok vele, hogy nagy rizikót vállalok, ha megtanítom beszélni, de csupán csak ez az egyetlen módszer kínálkozik arra, hogy hozzásegítsem, hogy elmondhassa, ki is ő.
Ma megértette a nyelv logikáját és azt kiáltotta: „segítség!” Erőm utolsó morzsáit morzsolja-tépkedi. Ez a történet fél éve tart, s olykor az az érzésem, hogy egy párhuzamos világba zuhanok, mely azt akarja, hogy átalakuljak tükörré. Kiáltása oly kétségbeejtő, már alig bírom elviselni. Gyakran csak azért megyek ki az utcára, hogy elrejtőzzem, hogy megfeledkezzek róla, és hogy elfelejtsem, milyen tehetetlen vagyok. Forgolódom tehetetlen-képtelenül az épület körül, egyedül sétálok reggelig. Mikor visszatérek, ő azonnal rákezdi, a kiáltásával fogad: „segítség!” Csak úgy tudok aludni egy keveset, ha füldugót teszek a fülembe. A tükröt is beborítom lepedővel. De ő tovább ordítja: „segítség! segítség!”, és alvás közben is ezt hallom. Nem beszélek már vele, mert már nincs mit mondanom. Esetleg el tudnám hallgattatni, ha összetörném a tükröt, de ez bűntény lenne.
Valami megoldást keresek, bár tudom, a megoldások bármelyik fajtája szerintem lehetetlen.
Ő azt akarja, hogy kivegyem onnan. Már nem is azt kiáltja, hogy „segítség!”, hanem, hogy „vegyél ki innen!”. A mi dialógusunk tulajdonképpen elakadt. Minden kétséget kizáróan folytathatnánk, hiszen ő igen tehetséges, van érzéke a nyelvi árnyalatokra és fejlett a humora. Csakhogy nyakas és nem akar elmélyedni az artikulált nyelv szépségeiben, egyre csak azt hajtogatja, hogy vegyem ki onnan, és elfelejti, hogy a dialógusunk folytatása meg is menthetné.
Most egy ideje olyan nyugodt, olyan emberi a hangja. Szinte az én hangom, kicsit ijesztőbb, kicsit fáradtabb.
Minthogy pillanatnyilag nem tudom kivenni onnan, magammal viszem a sétáinkra. Naponta kimegyünk sétálni. Hónom alá veszem a tükröt, órák hosszat sétálok vele a városon át, úgy tűnik, megnyugtatja. Már megbarátkozott minden utcával, az összes parkkal. Megvan a kedvenc kávézónk, ahol végtelen, maratoni délutánokat időzünk. Természetesen, ha az utcán vagyunk, akkor nem beszélgetünk. Ilyen szótlanul látogattunk meg minden múzeumot, templomot, minden műemléket.
Amint hazatérünk, újra rátör a kétségbeesés. Tudom, hogy megértette tehetetlenségem, és komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy már ne kérjen tőlem semmit. Gyötör a hallgatása, s ez erősödik bennem, ha megérzem a lélegzését.
Azt a kérdést már föl sem teszem magamban, hogy az én lélegzésemről van-e szó vagy az övéről. Őt az én tükröm belsejének érzem, oly élőnek, mint önmagamat, mert olyan csalódott ő is, akárcsak én. Ha a sétában elfáradunk, megpróbálunk otthon olvasni. A tükröt leültetem egy székre, én beülök egy fotelbe, és Poe- meg Borges-novellákat olvasok föl neki.
Nem, sose fog sikerülni kivenni onnan. És ő megértette ezt. Most csupa más természetű dolgokról fecserészünk, időjárásról, árakról, arról, hogy milyen a munkahelyem….
Én azt mondom, „milyen szép ma itt kint”, és azt válaszolja, „igen”. Azt mondom, „Bartolomeo urat meg furcsa állatok falták fel”, s ő azt feleli, „tényleg?” De még nem tudja, hogy a minap fölmondtam a munkahelyemen és hogy kifizettem valamenynyi adósságom. Nem, nem tudom így hagyni, és mivel nem tudom kivenni onnan, úgy döntöttem, magam lépek be hozzá.
Ágyő!
SZLAFKAY ATTILA fordítása
