(Sindromul de panică în Oraşul Luminilor)
14.
Cambreleng úr véleménye szerint egy őszinte napló semmit sem ér. A naplónak hazudni kell, ha érdekes akar lenni. A naplókat, hogy érdekesek legyenek, meglepő szemszögből kell megírni. Egyébként felkért bennünket, hogy olykor-olykor ütődött napló-kezdeményeket vigyünk neki. Írjatok egy macska szemszögéből, mondta nekünk. Lássuk csak, ki képes arra, hogy egy kismacska szemével lássa a világot? Írjatok naplót kulturális fantazmagóriákról, úgy írjatok a kulturális képzelgéseitekről, mintha erotikus képzelgéseket vetnétek papírra... Vagy írjatok egy igazi megalomán naplót, egy olyan megalománét, aki tudja, hogy nagyzási hóbortban szenved, aki azért kezdi szerényen és egyszerűen, hogy komorrá és emészthetetlenné váljon.
Cambreleng úr hajlandó volt elfogadni bármit, kivéve az őszinteséget, mert ahogy elmondta, az őszinteség nem tesz egyebet: unalmas események monoton felsorolásába süllyeszti az embert. Persze, amikor államfő voltál, vagy hadban álló hadvezér, megtörténhetett, hogy az unalmas események rendelkeztek valamiféle dokumentumértékkel... De egyébként a napló öngyilkos litánia, a nárcizmus olyan formája, ami a többiek számára érdektelen, amelynek csak egyetlen olvasója lehet, és az az olvasó nem lehet más, mint a napló szerzője.
Cambreleng úr néha összehívott bennünket, a kávéház emeleti részén, és arra kötelezett, hogy olvassuk el egymás naplóit. Már voltunk öten-hatan, akik vakon követtük Cambreleng urat: én, a csokornyakkendős öreg, a hatalmas sárga kalapot viselő hölgy, egy bizonyos François Comte, akinek nem volt lakhelye és éjszakára is a kávézó emeleti szalonjában maradt, és egy Lajournade nevezetű vak úriember (aki napközben idegenvezető volt Párizs katakombáiban)... Azt hiszem, hogy a mienk csak egy volt a csoportok közül, mert Cambreleng úrnak több is akadt. Mindenesetre, Cambreleng úr elkezdett az önmagunkba vetett hit rehabilitálását célzó ülésekre hívni bennünket. Úgy vélte, hogy van bennünk valami közös, ugyanaz a fajta melankólia. „Ha rendesen viselkedtek, hármon-négy éven belül nektek is összejön.” Nem kellett mást tenni, csak írni, egyre csak írni, betartva a megpendített (pontosabban szólva: megkövetelt) forgatókönyvet. Néha arra kötelezett bennünket, hogy kezdjünk el egy történetet, de álljunk meg a közepénél, és folytathassa valaki más. Bizony, bizony, mondta, jó, ha frusztrál benneteket, hogy széttördelt történeteitek más kezekbe jutnak, valaki más fejezi be őket. Tanuljátok meg az alázat leckéjét, mert a történetek élnek, és az emberiséghez tartoznak, mert egyetlen történetnek sem kell szerzője legyen. Amikor a könyvek szerző nélkül jelennek meg, az nagy előrelépés lesz az emberiség számára, az emberiség megtanul lemondani felfuvalkodottságairól.
Egy idő után csoportunk nevet is kapott, Cambreleng úr „az ötös számú anyanyelv nélküli csoport”-nak nevezett bennünket. Úgy gondolta, hogy hasonló élmények miatt felbukkanó, mindegyikünknél ugyanolyan módon támadó kór fertőzött meg bennünket. Mindannyian verseket írtunk fiatal korunkban, túl későn jutottunk el Nyugatra, semhogy alaposan elsajátíthatnánk egy idegen nyelvet, mindannyiunkat publikáltak Párizsban a kommunizmus bukása előtt, mert iszonytató beszámolókat hoztunk magunkkal Nyugatra a „szocialista lágerből”, de mégis elfeledtek bennünket a globalizálódás kezdetén.
Nem kell illúziókat táplálnotok, ismételte el Cambreleng úr. Tulajdonképpen egyszer használatos szerzők vagytok. A fogyasztói társadalom által kitalált új termék-kategóriák: egyszer használatos tárgyak. Vannak olyan fényképezőgépek, amelyek csak egyszer használhatók, attól függően, milyen hosszú a film, 24 vagy 32 fénykép erejéig, mert miután előhívják a filmet: a gép eldobható, és pont ugyanígy: léteznek olyan írók, akiket a társadalom egyetlen egy könyv megjelenése után dob el. Nézzetek szembe azzal, hogy ti is szerepeltek ezen az áru-listán. A lista az egyszer használatos borotvával kezdődik, az egyszer használatos zsebkendővel folytatódik, amit eldobsz, miután egyetlen egyszer belefújtad a taknyod, és az egyszer használatos gumikesztyűkkel végződik, amiket benzinkútnál húzol fel, ha felfújod a kereket vagy teletöltöd a tankot... A listán ilyen termékek tucatjai szerepelnek. Már most is hihetetlenül hosszú, új termékekkel gyarapszik naponta, és az egyszer használatos művészek ott vannak a legújabbak között. L’écrivain jetable. Az eldobható író. Ilyen társadalmi, egzisztenciális és szakmai helyzetben vagytok. Az, hogy körülöttem ültök, az én felügyeletem alatt, a terápia kellős közepén, csak az én döntésemnek köszönhető, amellyel kihúztalak benneteket a szemetesvödörből. Igen, ez a megfelelő szó, és ez a valóság, nincs értelme az ujjatok mögé bújni. Kiemeltelek Párizs szemétládájából, hogy megmentselek titeket.
Személy szerint egyáltalán nem éreztem sértőnek, hogy Cambreleng úr „kiemelt” a szemeteskosárból. Hosszú ideje szemétbe dobottnak éreztem magam, körön kívül, valahol a peremen, félre rakva (mint egy féligevett szendvics, amit a siető sofőr otthagyott a benzinkút betonkorlátján). Vajon én nem egyetlen egy költemény embere voltam, még akkor is, ha ez a vers előbb hozta a világméretű hírnevet és csak aztán a világméretű felejtést? Iaroslava is egykötetes szerző volt, a kötet az ő Prágából való meneküléséről szólt, azután, hogy 1968-ban az oroszok lerohanták Csehszlovákiát. Vladimir Lajournade is egy kötetet írt a legfőbb beidegződésekről Sztálinnál, aki, ha beszédet tartott, folyton vizet ivott.
Cambreleng úr véleménye szerint, csak abban az esetben van esélyünk visszaállni az általános elismertség röppályáira, ha képesek vagyunk a zuhanás kontextusába helyezni magunkat. Cambreleng úr véleménye szerint, mi folyamatosan zuhanásban vagyunk, és egyre sebesebben zuhanunk egy hatalmas szakadékba, a semmi szája felé. Csak ha teljes komolysággal fogjuk fel a zuhanást magát, csak akkor tudjuk valamelyest csökkenteni a sebességét.
– Ezért kérem, írjanak úgy, mintha az emberiség számára hátrahagyott utolsó könyvüket írnák, mondta Cambreleng úr. A lényeges könyvet akarom önöktől, az utolsó lehetséges könyvet, ami úgy íródjon meg, hogy mégis könnyű olvasmány legyen, tulajdonképpen egy kalandregény.
17.
Egy macska naplója
Sokáig normális macska voltam. Se-kicsi-se-nagy lakásban éltem egy se-jó-se-rossz emberrel (tudjátok, milyenek az emberek), anélkül, hogy változtatni akartam volna az életemen (nekünk, macskáknak, jól tudjátok, a jövő nem létezik). Ami a fajomat illeti: hosszú szőrű, norvég erdei macska vagyok, bordáimon és hasamon fehér; tarka a tarkóm, a hátgerincem és a farkam. Mint minden erdei norvég, játékos vagyok, szeretek az emberekhez és a gyerekekhez közeledni, gyakorlom a barátság kultuszát és szeretek sétálni a szabadban. De hozzászoktam a lakás teréhez is, mert nagy, és nem zavarnak, habár elkezdett nyomasztani a velem élő ember magányossága.
A hosszú szőrű macskákat naponta kell fésülni és gyakrabban kell mosdatni. Sajnálatos módon, az ember, akihez a szerencse hozott, még fiatal és éretlen férfi, gyakran van távol a háztól, kétbalkezes és képtelen arra, hogy állandó kedvességgel forduljon felém. Kezdetben hagytam, hogy hosszan simogasson, és néha az ágyában aludtam, a lábainál. Az évek során azonban a szaga egyre taszítóbb lett, és elsősorban a lábujjai között tanyázó láthatatlan gombákra lettem allergiás. Ráadásul egyre tisztábban hallom az orrüregében rezgő szőröket, egy gyászos hangot, amitől fellázad minden pórusom. Néha minden szőrszálam égnek mered a hátgerincemen, amikor hallom, hogy fújja az orrát, milliónyi apró élőlényt engedve szabadon – ezek a bacilusok ködfelhőket képeznek a házban, és kikerülésük érdekében eléggé veszélyes ugrásokra kényszerülök, egyik bútorról a másikra.
Mert a macskáknak nincs időérzékük, nem tudom megállapítani, mennyi ideje élek ebben a lakásban. Azonban mindig is éreztem, hogy nem vagyok egyedül (itt nem az emberi jelenlétre gondolok). Mert nyílt és barátságos vagyok, és természetemnél fogva kíváncsi, sikerült nagyon gyorsan megosztanom a területemet a lakásban élő többi lénnyel. Egy hatalmas és haszontalan, az egyik falnak támaszkodó ládaszerűség mögött él egy nagyon diszkrét pók, hatalmas jóérzéssel megáldott kreatúra, aki szálait vagy negatív energiáit sosem viszi túl a saját körzetén. A konyhában álló fémszerkezet alatt él egy csótánycsalád, de csak éjszaka bújnak ki onnan. Természetesen hallom őket, általában az éjszaka közepén, ahogy előjönnek rejtekhelyükről és rendszeresen átvizsgálják a szemetesvödröt, összegyűjtik az asztal alatti legapróbb morzsákat is, és mohón bezabálják még a tányérokon, csészéken, kanalakon, villákon és egyéb tárgyakon található leghalványabb zsírfoltokat is.
A ruhásszekrényben néhány szász szú lakik, de még náluk is számosabbak a cserépben élő lárvák, ahol szörnyű módon növekszik egy trópusi növény. Ezek az emberi szem számára tulajdonképpen láthatatlan muslicák néha rajokban vándorolnak egyik helységből a másikba, de illedelmesen visszatérnek mindig a kiindulási pontjukhoz, hiszen az táplálékuk alapja. A legtöbb élőlény mégis a lakás padlószőnyegében él: ahány pormacska, annyi baktérium, mikroorganizmus és atka (később majd elmagyarázom, honnan tanultam ezeket a kifejezéseket). Élő, nyüzsgő pontok, egyesek bolha nagyságúak és békésen élnek a különböző szinteken. Mert a szőnyeg alatt is van egy spóra-kolónia, a hatalmas, penésszel borított felületnek köszönhetően. Nyáron apró hangyák érkeznek a teraszról és behatolnak egészen eddig a nagyon tápláló nyálkaforrásig. A konyha egyik nehezen megközelíthető sarkában gyorsan terjedő penészréteg is vonzza a hangyákat, akárcsak az átlátszó lárvák, melyeknek élettartama nagyon rövid: huszonnégy óra alatt születnek és halnak meg.
Mert naponta többször is lenyalogatom a bundámat, a bolháknak nálam nem volt sikerük, de néha látom, ahogy egyik szobából a másikba vándorolnak az ember papucsán. Együttélésünk kezdetén egy egér is élt a teraszon, de időközben megöregedett és végelgyengülésben hunyt el.
Nem tudnám pontosan megmondani, hány faj él összesen ebben a lakásban, de egy dolog biztos: érezzük és tiszteljük egymást. Egyszer sem fordult elő, hogy kölcsönös allergiát okozzunk, hogy lerohanjuk egymás élőhelyét, vagy egymásra vadásszunk. Tudatosan vállalt harmóniában élünk, igyekszünk eleget tenni a világ változatosság-igényének. Ahogy egy filozófus mondta, a neve nem jut eszembe, ha Isten létezik, biztosan kedveli a változatosságot, különben nem engedte volna, hogy ilyen nagy számban és ilyen változatos formában éljünk ebben a lakásban.
Azonban eddig nem beszéltem a legkifinomultabb életformáról, ami megosztja velünk a területet: egy nem térbeli, mindenütt jelenlévő lényről van szó, amit nem tudom miként határozhatnék meg. Láthatatlan, emlékezni képes, az emberrel ellenkező póluson helyezkedik el és időfüggő. Ez az állhatatosság képes beszélgetni velünk, meghallgat és megért. Ő írja át egyébként ideírt gondolataimat, egy nyelvre, amelyet nem értek, de amelyben megbízom mégis. A közöttünk lévő kapcsolat nagyon szorossá vált az utóbbi időben, a gyöngédség utáni mérhetetlen vágy miatt, amit valószínűleg mindketten éreztünk. Én, a macska éreztem meg először, meghatároztam és egymást követő simogatásokkal késztettem párbeszédre. Azt hiszitek, hogy a macskák olyankor, amikor ágaskodnak és láthatatlan formákhoz simulnak csak provokálnak és érzékelhető dolgokat keresnek? Nem, ők tulajdonképpen az örök állatival lépnek kapcsolatba, ezzel a láthatatlan és változékony lénnyel, aki, ha szükséges, akár egy lakás formáját is magára öltheti, hogy egybecsengjen minden életformával és hihetetlen energiákat árasszon magából.
Mérhetetlen cinkosság volt a kettőnk kapcsolata: ő, a láthatatlan forma, az én tükrömmé változott, kimondhatatlanul kellemes játékokba avatott be, a-míg már emlékezni tudtam az örömre. Játékterünk végtelenné lett, belsőnk és külsőnk között már nem ismertünk határt. A láthatatlan forma engergiasugaraival képes a levegőbe emelni, átvihet egyik szobából a másikba, felemelhet a mennyezetig és aztán enged lefele siklani, akár egy csúszdán. A lakás összes lénye imádja, mert nagylelkű és megértő, és képes arra, hogy egyszerre játsszon valamennyi létformával. Mindannyian folyamatosan érzékeljük e nőies jelenlétet, olyan, mintha bennünk élne, azt is mondhatnám, hogy létformáink különbözősége által tápláljuk őt. Csak az ember nem érzi, ezért határoztuk el az eltávolítását.
Bevallom, hogy az én ötletem volt. Az embernek semmi keresnivalója a mi lakásunkban, íme, ezt mondtam, ezt üzentem (természetesen szavak nélkül) neki, aki bennünket véd. Mert ő készségesen vállalta, hogy az ember elűzésére használja fel energiáit, egy este elhatároztuk, hogy az ember összes holmiját kidobjuk az ablakon, így adva tudtára, hogy már nincs mit keresnie nálunk. Mert ő volt az egyetlen, aki érzékelte az időt, akkortájt kezdett el mindent kihajítani az ablakon, amikor az ember haza szokott érni. Gyors és pontos gesztusokkal dobott ki az ablakon mindent, ami számunkra feleslegesnek tűnt. El se mondhatom, milyen nyugtalanul vártuk – különösen én, a macska – az ember reakcióját. De azt hiszem, az ember megértette. Mindenestre nem jött fel ide soha többé.
Részletek a Kalligram Kiadónál megjelenés előtt álló regényből
KARÁCSONYI ZSOLT fordítása
