Egy, „az igényesebb olvasók rétegének” szánt, széles körben terjesztett folyóirat két hónapja megjelent számában olvashatni: „Ha Mozart erotikus, fülledt leveleit olvassuk, óhatatlanul eszünkbe jut, hogy a legnagyobb zeneszerzők egyike de Sade márki kortársa volt, olyannyira, hogy még az sem lehetetlen, hogy ismerték egymást. Mozart zenéjének életereje, lendülete azokból az eszmékből is táplálkozik, melyeket szokás szennyesnek mondani…” Hogy melyek ezek az „eszmék?” Mennyire sejtelmesen izgató a vécétartalom?
Márki de Sade az az író, akit nem írásművészete tett híressé. A „gátlástalan szókimondás” és a „minden önkorlátozás nélküli művészi megnyilatkozás” között legalább akkora a különbség, mint az illem és az illemhely között! Ha kimondottan a szó művészetének oldaláról vizsgáljuk, Sade színtelen, száraz, papír, sőt fűrészpor ízű író. „Eszmeiségét” pedig remekül összefoglalja a Justine és Juliette című regényének egyik alakja. Az illető egy orosz, aki a Vezúv oldalán, a kráterre nyíló barlangban rendezte be „fényűző lakosztályát”, ahol tömeges kéjgyilkosságait és elmebajos kínzásait űzi. Akkora nemi szerve van, hogyha valakit megszeret, legyen nő vagy férfi, az feltétlenül belehal, a pecsenyét úgy szolgálják fel, hogy a tüzesre hevített ezüt sültestálat egy híd-pozícióba kényszerített gyereklány hasára helyezik.
A márki eszmehordozója így foglalja össze erkölcstanát: „Elég gazdag vagyok ahhoz, hogy sz...jak az összes hatóságokra és elég művelt ahhoz, hogy sz...jak az összes istenekre.”
Azt azért megnézném, illetve lehallgatnám, hogy e folyóirat szerkesztősége – csupa Marianna, Enikő, Éva, Virág, Nóra, Adrienne, Andrèa, Renáta keresztnevű –, miután vigyorogva meghallgatta mondjuk a kései G-moll szimfóniát, e mű „lendületéből” hogyan ínyenckedi ki azokat az „eszméket”, „melyeket szokás szennyesnek mondani?” Mozart unokahúgocskájának írta „a kultúrtörténet legpikánsabb leveleit, igazi disznó irományokat, melyek tocsognak a legkülönfélébb testnedvekben… Ha Mozartot, mint embert, mint személyiséget meg szeretnénk ismerni, akkor e leveleit érdemes elolvasni.”
A cikk szerzője kritikus, író, három egyetem professzora, és úgy tudja, hogyha valakinek a pofájába vágnak egy csajka ürüléket, „az valami nagyon pikáns” dolog. Hát… éppen a pikáns jelentése: ingerlő. Ez mire ingerel? Hogy közvetve se hivatkozzam újabb nevekre: egy nagy írónk mondta volt egy lángész filológus-rágcsálóiról: „Kiteregetik csecsemőkori pelenkáit, és elemzik, hogy azok eredeti tartalmai hozzátartoznak a zseni életművéhez.”
A márkiról már régen kimutatták – ha valakit érdekel –, hogy súlyos emésztési zavarok gyötörték. (A szadizmusnak, éppúgy, mint a fösvénységnek, rendszerint az idült, kínzó székrekedés az oka, míg a mazochizmusnak valami gyerekkori ekcéma, vagy szeretett személytől elszenvedett bántalmazás.) Persze, nem vitatható, ilyen lelki zavarok is megtárgyalhatók főleg szakemberek körében terjedő tudományos kiadványokban; köztük nagy emberek, a legnagyobbak fejlődési zavarai is. A kis emberek állandóan foglalkoznak is ilyesmivel. Arra azonban eddig még senki sem vetemedett, hogy például Mahler zenéjét eszmeiség tekintetében olyan forrásvidékről eredeztesse, mint Mengele. És Molotov és Prokofjev, vagy Messiaen közös gyökerei?
És – cseresznye a cinzanóban – e mélyen szántó Mozart-tanulmány mellé – meg nem nevezett de Sade-kiadásból, többek közt, két idétlen, kezdetleges pornóképet kínálnak; és melléjük társítva: Mozart-aláírás, kottapélda. (Das Veilchen: Az ibolya)
Azonban még azt sem mondhatjuk az egészre, hogy hallatlan. Mindig is ott fickándott a profán tömegemberben a vágy, hogy megszentségtelenítse a fölötte állókat.
Emlékszem gyermekkoromból, a háború előttről, amikor még a mi kis városunkban nem volt állandó színház, de színházba járás igen, milyen izgatottságot váltott ki tisztes nőszemélyekből – varrónő, fodrásznő, boltosné, kalaposnő, vagy akárcsak úricsaládokbeli többgyermekes feleség – a vendégjátékra érkezett színésznők fehérneműjének témája, „onnét, ahol én ültem, nagyon jól lehetett látni, amikor keresztbe vetette a lábát, hogy egy vékony fekete bugyi volt rajta”… „márpedig Icu határozottan tudja, hogy amikor az asztal tetején táncolt, semmit sem viselt a szoknyája alatt”…
Többen is járatták a Színházi életet (kitűnő folyóirat volt), a Maga csak tudja Intim Pista rovat volt a kedvencük. Nemcsak a kis színésznői-csukák, a nagyok még jobban foglalkoztatták őket, pl. Greta Garbo, hogy a Ninocskában, a válaszfalul szolgáló lepedő megett tulajdonképpen mit is csinált? (Miközben mi, kiskamaszok kint vagy bent, marokkót, embernemérgelődjöt játszottunk: mindig vagy a konyhaajtó maradt nyitva, vagy „a verandára minden egyes szó kihallatszott”.) A „pikáns” pletykák felkérődzése alkalmából az arckifejezések nem voltak élvetegek vagy megvetőek, noha nagyokat villant olykor a szemük, valósággal átszellemült arccal tódította, licitálta egyik a másikát.
A férfiak: ők a „grófnőket”, princesszeket, vagy éppen szegény Mária Terézia királynőnket tárgyalták zsíros röhögésekkel. Ugyanolyan rémtörténeteket hallottam „fehérmájú”, szadista grófnőkről cigányprímástól és műtörténész tudóstól is. Mária Terézia, aki egész életében szült (tizenhatszor, abból tizenkettőt felnevelt), dolgozott, mint egy bányaló – még vajúdás közben is rendeleteket pontosított –, komoly „intellektusnak” nyilvántartott „médiaszakemberek” részéről is félkegyelmű istállófiúkhoz illő zsíros röhögésekkel előadott anekdoták hősnője volt.
Annál érdekesebb, hogy az ellenkező viselkedésre is vannak példák. Megint csak kettőt idézek fel. Bustya Endre irodalomtörténész és szerkesztő volt az a filológus, aki legtöbbet tudott Ady Endréről. Budapesti fennforgó vagy született Ady-szakértők is gyakran „igénybe vették” segítségét. Négyszáz dossziét hagyott Ady kutatásaiból a református egyházra. (Sipos Gábor a megmondhatója, mi lett velük.) Mint annyi ismerőse, én is gyakran megkérdeztem: Miért nem írsz már egy izgalmas könyvet Adyról? Ezt felelte: „Valahányszor – és sokszor – arra gondolok, hogyan kezdeném s fejezném be a könyvet, mindig az a sok sötét ügy jut eszembe: politikaiak, pénzügyek, a nőügyeket nem is számítom, amelyek hozzá fűződnek: s amelyek közül sokat kizárólag csak én tartok még számon. Amelyek egyrészt nem vonják kétségbe zsenialitását, de hozzátartoznak a nyomasztó igaz-sághoz. Viszont én is azt vallom, mint Iorga: csak az az igazság érdekel, ami népemet szolgálja. Márpedig nem akarnám őt semmilyen igazság nevében a csürhe szájára adni.”
Másik egy vásárhelyi kritikus, szerkesztő, aki később szinte hihetetlen módon idegen ösvényekre tévelyedett, egyik erdélyi fejedelemmel „foglalkozott” hoszszú évekig, írt is róla egy sikeres monodrámát, akár ma is játszható lenne. Kérdezgettem: miért nem hoz ki róla egy népszerűsítő regényt?... Te: – felelte – el sem tudod képzelni! Amilyen sikeres politikus és hadvezető, éppen olyan sötét jellem volt, velejéig önző, gonosz! Ezt letagadni nem tudom, terjeszteni nem akarom…
Szerintem minden szörnyű kettősséget lehet ábrázolni… csak éppen az kell hozzá, hogy az ember legalább egy Hitchcock legyen, ne csak egy tripla professzor.