Ha ezt a mesékből ismerős mondatot halljuk, automatikusan egy belső, titkokkal átszőtt kis tisztásra gondolunk. Egy olyan helyre, amelyen valami fontos történik, ahol valaki fontos lakik, ahol valahogyan másképp történnek az események. Nem áll messze ez Márton Evelin Macskaméz című kötetének világától sem, nem véletlen, hogy a mondat többször is előfordul a könyvben, hisz rejtelemmel, kereséssel, titokkal van tele a mártoni világ. A kötet maga az emberi lélekbe belebújó, mindennapi problémákat feszegető, őszinte bölcsességeket kimondó írás, amelyben a megszólaló mintegy átadja magát az időnek, s csak mesél, mesél.
Ennek a mesélésnek, vallomásnak rituáléja van. Akármikor és akárhogyan nem lehet szavakat kimondani, annak megvan a maga közege és légköre, legyen szó borról, cigarettáról, vagy akár egy olyan diófáról, amelyik alá, ha valaki kiül kémlelni az udvart, lassan kiszivárog csuklóiból az élet. Mi több, marja belülről a lúg. Ilyen fa a nagyanyáról elnevezett Irmafa is, ami szerkezetileg is egy különálló novella. Nyitányként mintegy megteremti azt a keretet, amibe beleágyazódnak a történetek. A másságról szól, a meg nem értésről, az ebből adódó lelki magányosságról, s mindenekelőtt az emlékezésről. A nagyanya, akinek a képében valószínűleg sok magányos alkat magára ismerhet, egy olyan személyként lép fel, akinek a világában mindenki süket. „Nem volt senkinek tehetsége arra, hogy az ő lelke melódiáit meghallgassa.” Ő csak egy daloló angyal volt a sok közül, aki süketek között élt, s előbb-utóbb belebolondult abba, hogy senki sem hallotta. Ezt az utat járja be többféleképpen a kötet. Olyan élethelyzeteket mutat be, amelyek az emberek közötti kapcsolatok mélységét, vagy éppen felszínességét tárják föl. A szeretni akarás, a vágy, a csalódás, a birtoklás, a zuhanás, a keresés, a magány úgy íródik bele a könyvbe, hogy még az üres sorok és a fehér lapok is beszélnek.
A bevezető novella után a Nyíri Lujza ágya és más történetek címmel következik az első rész, amelyben két síkon haladnak az események. Egyrészt szavakba, mondatokba burkolózott vágyak és hiányok fogalmazódnak meg, amit egy nő (az elbeszélő) intéz a férfihoz. Teszi mindezt a halott Nyíri Lujza házában, ágyában, kádjában. A vallomásokban az a magával ragadó, ahogyan kifele ömlenek az érzések, s a látszólag terhes monológ annyira sűrű, hogy már-már párbeszéddé válik. Közben pedig az álom és a valóság, a jelen és az emlékezés, a valóság és a képzelet határán mozognak a percek. Már-már kérdés, hogy mi az, ami igazán megtörtént, s mi az, ami csak megtörténhetett volna, meg akart volna történni, de nem volt rá mód, s most már nincs rá esély. Ebben a csöndben válik szinte lefesthetővé az a mozzanat, amikor az emlékekből előbukkan a kád, amelyben pihent egykor és most a két test, „félt, örült, gyászolt és ünnepelt, más testeket, magát, a málladozó betont, az időt, Isten megjelenését, Isten több ízben való megjelenését, beavatkozási szándékát, beavatkozását és a beavatkozás semmibe vevését.” Mintegy lelassul minden, s a csendben átértékelődnek a megtörtént események és a beteljesületlen vágyak. Istennek pedig nemcsak ehhez van köze, hanem Nyíri Lujzához is, aki a történetek másik kiemelkedő szereplője. Vele tulajdonképpen látszólag azt példázza az író, hogy „néha az esendő lélek fogékonyabb Isten szavára, mint ez utóbbi az esendő lelkekére.” Annyira talán azonban mégsem szentimentális a helyzet, hisz érzékelhető módon a novellákban fontosabb helyen áll az ágy, mint a tulajdonosa. Mert az ágy az, ami nem fárad ki soha, sem meg nem vénül, hisz a vágy, a szexualitás tárgya, ami a kötet egészének egy kulcsszava. Örökké tart, „míg a kívánság már csak csikorogni képes vénülő, bütykös ujjakon.”
Ezt bizonyítja a Minelek című második ciklus is, ami egy ikerpárról kapta nevét. A Minel fiúk kint laktak az erdőben, a Csonka-hegy alatt, aranyerdő stb. közelében, egy maguk építette kunyhóban. Sok dolguk közös volt, még a nőn is osztoztak. Azon a nőn, aki a történetek elbeszélője. „Néhai Minelné, jelenlegi özvegy valakicsodáné” ő, aki hetvenöt évesen tekint vissza mindarra, ami vele és a Minelekkel történt. Az emlékezés viszont annyira jelen idejű, hogy néha képtelenek vagyunk eldönteni, hogy a leírt dolog a múlt vagy a jelen része. Főleg, hogy vágy, testiség, menekülés és odaadás itt is, ott is van. Technikailag ugyanis ügyesen megoldja Márton Evelin, hogy ezekbe a novellákba egy férfi szerkesztőt is belevisz, aki, miközben a hősnőt élete történetéről faggatja, viszonyba is kezd vele. Így a hősnő már nem csak a Mineleké, hanem a szerkesztőé is. Egymást gyógyítják, egymást szórakoztatják, szavak és tettek egyaránt kitöltik az együttléteket.
Ez a két ciklus vezet el a harmadik részhez, ami többnyire különálló történetekből áll. Közös bennük, hogy különböző életmozzanatokat mutatnak be, amelyek a nehézségekről, a magunkkal cipelt súlyokról szólnak. Talán leginkább ezekben a sorokban érezzük azt, hogy nincs feloldozás, a keresést nem követi a megtalálás, egyszerűen csak a félelem, a zátonyra futás, a vigasztalanság marad. Nem véletlen, hogy a rész az Imbolygás címet viseli, hisz a szereplők is csak sodródnak, kiutat keresnek, megtörve róják lépteiket.
Mindebből látszik, hogy nem föltétlenül a cselekmények miatt érdekes ez a könyv. Sőt, inkább az eseménytelenség fog meg, az állapotrajzok, az emlékezések töltik ki a sorokat, s ezek helyenként nagyon jól megfogalmazott, rólunk, a világunkról, a kapcsolatainkról szóló gondolatokkal párosulnak. Az élet cukorkásdobozában például arról olvasunk, hogy mennyire fontos, hogy ne komédiázzunk a gyermekek előtt, hanem éljük az életünket úgy, ahogy jön. „A gyermekek nem hülyék, és a világról nem azt a kényszerképzetet kell beléjük táplálni, hogy a világ egy cukorkásdoboz. Mert amikor nagyobbak lesznek, és elkezdik feszegetni a doboz tetejét, kiderül, hogy cukorkák helyett kígyók-békák és kaka van benne.” Erre világít rá a szerző akkor is, amikor a körülöttünk zajló élet egyéb negatív jellemzőire tér ki. „Ebben a hülye világban – írja – már minden műanyag, műanyag bili és műanyag koporsó, műanyag szemétdombok tetején gubbasztunk életünk végén, és akkor rájövünk, hogy hideg van, iszonyúan hideg. És a hideg nem csak az egyedüllétből jön, hanem a sok francos plasztikától származik, bizony.”
Szókimondó Márton Evelin. Stílusára a művészien megfogalmazott, szinte a szavak velejéig eljutó lekopaszítás, a leleplező, ironikus hangnem jellemző, helyenként pedig az igazán jó, kreatív humor. Ez meglátszik Isten antropomorfizálásában is. Amikor például az Úr a Nyíri Lujza lelkéért megy, egyszerre két dolog is döbbenetet kelt: egyrészt kicsit ciki módon azzal szembesül, hogy késett, hiszen Nyíri Lujza már réges-régen halott, másrészt meg az is érdekes, ahogyan a fürdőkádban elkapja a hancúrozó meztelen emberpárt, s ettől kellemetlen déjà vu-je támad, kissé kellemetlenül érzi magát.
A novellákban kiemelkedő szerep jut a férfi-nő kapcsolat ábrázolásának. „Én éveken keresztül csak a férjem mellett aludtam. De nem vele” – olvassuk egy helyen a keserű beismerést, majd alig egy ponttal odébb ugyanannak az elbeszélőnek már egy másik férfi nyújt elégtételt: „Mi most egymás álmát álmodva aludtunk egymással. Álmomban én magával voltam, maga meg velem.” Cserélődnek a viszonyok, sokszor nem tudjuk, hogy ki kié, mennyire csak puszta ösztönben, meztelenségben birtokoljuk egymást, s mennyire lelki társként töltjük ki az űrt. Ez utóbbi kevésbé jellemző, ami összefügg a ténnyel, hogy az eggyé válás, a keresés utáni megtalálás, a nyugalom csak nagyon ritka esetben következik be, mert valami mindig hiányos marad. Fel is veti a problémát a könyv: miért van az, hogy hetvenévesen is úgy érezzük néha, hogy nem a saját életünket éltük le, s miért van az, hogy az ember haláláig reméli, hogy egyszer csak lesz bátorsága ahhoz, amit valóban tenni szeretne. Ez az a vágy, ami végigvonul az egész köteten.
Ez az az életérzés, ami az idősíkokat is összekapcsolja. A szerző újítása a sajátos időkezelés, hiszen itt az elmúlt eseményekről is többnyire jelen időben értesülünk, ami összemossa a különböző mozzanatokat. De nem csupán technikailag jelentős az idő, hanem tartalmiságában is. Mintha a kapcsolat keresése, a megértés iránti vágy egyben a múlt-jelen mozgatórugója is lenne, s ezzel együtt az önmegismerés jegye is: „Maga mit gondol, képesek lennénk megtalálni a régi magunkat egy ölelésben valahol, ha végre rászánnánk magunkat? – hangzik el a kérdés. – Ha végre bevallanánk, hogy nem is annyira egymásra, hanem a régi magunkra vágyakozunk, és egymásban reméljük megtalálni ezt az ismerősen festő idegent, akik mi voltunk, mikor egymással voltunk.” A kapcsolat, a keresés tehát önismereti kérdés is, amibe az idő belenyomja a maga hangulatait, élményeit és ezáltal átlényegít.
Aki úgy olvassa, azt a kötet maga átlényegíti. Mert nagyon mai, nagyon aktuális problémákat boncol, legyen szó akár kapcsolatról, férfi-nő barátságról, gyermeknevelésről, szerelemről, értékrendről, lelki egyensúlyról, házasságról, krízishelyzetekről. Attól válik személyessé a kötet, hogy bár névtelen, de személyes elbeszélői vannak, akik megosztják az olvasóval a maguk dilemmáját, terhét, útkeresését, s egyben példát is mutatnak közvetlen módon arra, hogy hogyan éljük életünket. Amikor ugyanis azt olvassuk, hogy „bármennyire szeretek valakit, a lelkem egyik titkos fiókjában készenlétben tartom a kételyt (…), de csak most, így vénen, a halál küszöbén ücsörögve jöttem rá, hogy ezzel a hülye metódussal élve tulajdonképpen nem mertem élni. Csak túlélni”, akkor jön, hogy szinte minden félelmet és bizonytalanságot, kételyt és nehézséget magad mögé vess, és csak szeress, akarj és átadd magad az életnek.
Hát ezért ennyire jó ez a kötet. Titkokról, vágyakról szól, amelyek aranyerdő közelében, ezüst erdő rejtekében, gyémánt erdő közepében, de valójában a hétköznap minden közegében „vénen is úgy buggyannak ki rajtunk, mint a macskaméz a sebesült fák oldalán.”
Márton Evelin: Macskaméz. Novellák és más szövegek. BOOKART, Csíkszereda, 2011.
