"hova fusson a halk szavú költő?"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 21. (587.) SZÁM — NOVEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Csaba
„Uram, az idő elszállott”*
Kántor Lajos
Kolozsvári este Gömöri Györggyel
Gömöri György
Versei
Tompa Andrea
Évnyitó fent Kolozsvárt
Sigmond István
Molekulák 15. - Az utolsó álom
Karácsonyi Zsolt
VIŞNIEC 55
Matei Vişniec
Ember tükörrel
Versei
Pánikszindróma a Fények Városában
Szőcs István
Akkor végül is ki a perverz?
Mike Ágnes
„Aranyerdő közelében, ezüst erdő rejtekében, gyémánt erdő közepében”
Márton Ágota
Neked szabott égdarab
KOVÁCS BEA
A moziba be-ki-be - Beszámoló a 11. Filmtettfesztről
NAGY BOTOND
Elborult crescendo
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - Hit a látszat(zene) világában
Hírek
 
KOVÁCS BEA
A moziba be-ki-be - Beszámoló a 11. Filmtettfesztről
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 21. (587.) SZÁM — NOVEMBER 10.

„...én magam is festett vagyok, no lám. / Én a képről lenézek, / egy megfestett legénynek / festékszeme min akadhat meg?”, énekelte Cseh Tamás. Elég egyszerű perspektívaváltás, de a szempontok, helyzetek mindenképp száznyolcvan fokban megváltoznak. Október 6. és 9. között zajlott a kolozsvári  Győzelem moziban a 11. Filmtettfeszt, és én, talán a nemrég előkerült Kertész Mihály-Janovics Jenő koprodukció, a kilencvenhét éves A tolonc kapcsán kezdtem el azon gondolkodni, hogy milyen is lenne, ha... Ha a mostani rendezők filmjei tűnnének el titokzatosan, majd száz év múlva kerülnének elő egy számunkra idegen és (egyelőre) kiismerhetetlen társadalomban – vajon akkora lelkesedés fogadná őket, mint a mostani volt? A dokumentumfilmekben bemutatott személyeket vajon érdeklik-e a  közönség közönséges problémái? Egyáltalán, van-e ezeknek a filmeknek a jelenben tétjük, értékük, érdemük – jelenük?
Az őszi fesztivál programja meglehetősen színesre sikeredett, annak ellenére is, hogy egy szakmai és néhány közönségbeszélgetésen kívül nem volt lehetőség másmilyen módon is megélni-kiélni a film iránti szeretetünket. Hiányoztak, legalábbis nekem, azok a foglalkozások, műhelyek, amelyek teret biztosítanak olyan (filmes) megismerésnek is, ami valamilyen módon beavatja, bevonja a nézőt is, és nem határolódik el tőle. Talán ezzel magyarázható az is, hogy a kora délutáni vetítéseken kevesebben voltunk – úgy tűnik, a mozi mégiscsak esti kikapcsolódás (lehet, hogy ez csak annak furcsa, aki fényes nappal is legalább annyira szeret sötét termekben kis ideig elszakadni a világtól, mint éjszaka). Viszont estére már annyian összegyűltünk, hogy igazi kollektív élménnyé vált a filmnézés, a közös jelenlét minden pozitívumával és hátulütőjével együtt. A többnyire fiatalokból álló közönség igen jólneveltnek bizonyult: nem tapasztaltam a szokásos „cinefil” idegtáncoltató szokásait, s az ízlésünk is nagyrészt  megegyezett (kivételként a nagy kedvenc, az Üvegtigris 3 fogadtatása volt meglepő, de ettől közönségfilm a közönségfilm – több embernek tetszik, mint ahánynak nem).
Az ünnepies-családias megnyitó után máris elkezdődött az erdélyi filmtörténetóra, vagyis A tolonc vetítése. Kertész Mihály, a későbbi, a Casablancáért Oscar-díjjal jutalmazott Michael Curtiz filmjéről van szó, melyet 1914-ben forgattak Kolozsváron. Ez azért is volt annyira rendkívüli, mert nemcsak a város utcáit véltük fellelni egy-két kockán, hanem olyan neves színművészeket is láthattunk a vásznon, mint Jászai Mari, Berky Lili, Várkonyi Mihály és Szentgyörgyi István – a magyar (és egyben erdélyi) színjátszás reprezentatív figurái mindannyian. Ezek a nevek persze ismerősen csengenek mindenkinek, de egy-két képen meg amolyan állandó jelzőn kívül kevés ugrik be róluk. Ugyanis ebben áll a színház(i élmény) problematikája (és ugyanakkor, paradox módon, legfőbb varázsa): nem lehet sehogyan dokumentálni. A kritika csupán mozzanatokat tud kiragadni egy-egy előadásból, míg a filmre vett produkciók nagyon sokat veszítenek természetességükből, mert így teljesen átalakul a jelenlét, a jelen idő észlelhetősége. Mindenki tudja ugyan, hogy Jászai Mari a nagy magyar tragika, de csak most láthatjuk, hogy miért is: gesztusai és mimikája is hatalmas kifejezőerővel bírnak, hát még ha a hangját is hallanánk! (A kortárs kritika is dicsérte az alakítást, csak az „elragadó” orgánumot hiányolta, melyet az akkori technika még nem tudott megörökíteni.) A filmbeli szerelmespár, Várkonyi Mihály és Berky Lili kettőse is ismerős már az akkori kolozsváriak számára: ők a Sárga csikóban is együtt játszottak; ennek a filmnek a forgatásához kötődik Imre Erzsi, a fiatal színésznő tragikus balesete is. Míg Várkonyi játékát „plasztikusnak” és „filmszerűnek” nevezik a kritikusok (habár az utóbbi jelzővel nem feltétlenül értenék egyet – ma már nagyot néznénk, ha valaki olyan széles gesztusokkal hadonászna a vásznon, mint a fiatalúr), az operettek világából szünetelő Berky Lili „közvetlen” alakítását jegyzik, és elismerik, hogy jelenléte vonzza a legnagyobb nézői figyelmet. A tolonc megjelenésekor anyagi és közönségsiker is (az akkor már közismert Janovics Jenő a forgatókönyvíró és a producer!), viszont a forgatás most sem zökkenőmentes: a felvételek utolsó napjaiban Jászait baleset éri a kártyavetős jelenet filmezésekor, s bordatöréssel kerül kórházba. Megromlik viszonya Kertésszel, s kettejük ellentmondó nyilatkozatainak sora jelenik meg a sajtóban – de erről talán keveset tudott a mostani kolozsvári publikum, amikor Szép András zongorakísérete mellett szippantotta magába a filmkuriózumot.
Ezután meg érdekes, többrétegű ütközés ment végbe, múlt és jelen között. Elek Judit holokausztfilmje, a Visszatérés következett soron, amelyet a közönség pontosan úgy reagált le, ahogy nem kellett volna. A személyes emlékezés és emlékállítás, valamint az irodalmi preferenciák továbbgondolása szép és tiszteletreméltó dolog, viszont egy megrázó és meghatározó múlt nem mentség a filmesztétika százszázalékos felszámolására. Ez volt az az eset, amikor az alapkoncepció, vagy, ha úgy tetszik, a mondanivaló, teljesen megsemmisült a kivitelezés igénytelensége miatt: a rosszul megírt forgatókönyv és a több mint közhelyes filmes megoldások miatt a legkomolyabb jeleneteket is harsány nevetés kísérte. Ráadásul elhitetni erdélyi közönséggel, hogy például a sepsiszentgyörgyi társulat színészei hihető román katonákat alakíthatnak – nos, az is merész próbálkozásnak tűnt. Viszont Mátyássy Áron tévéfilmjét, a Tanár úr, kérem!-et már újult erővel figyelte a nagyérdemű: a szürreális képi világ s a Karinthy-művek párosa álomszerű élmény volt. A T. Ú. K. többszörös újranézés után sem veszített számomra különlegességéből, abban viszont biztos vagyok, hogy az egy órában fel-felbukkanó Karinthy-poénokon írott formában sokkal hangosabban kacagott mindenki. De nem is a humorra ment ki most a játék.
A következő napok nagyfilmes órái hasonló kettősségben teltek: noha nem tudni, milyen kritérium alapján kerültek egymás mellé ezek az alkotások, feltételezhetjük, hogy a „magyar” jelzőn kívül sok közös pont nincs bennük. Ami csupán annyiban kellemetlen, hogy igen erős hangulatváltozás kell végbemenjen a nézőben, gyakorlatilag egyik percről a másikra. A tematikus esték bevezetése valószínűleg másféle közönséget vonzana be a moziba, viszont így teret-időt lehetne adni hasonló filmes (érzés)világok kibontakozásának. Miklauzic Bence limonádéfilmje, A zöld sárkány gyermekei könnyed és élvezhető volt, de aztán hirtelen át kellett váltani Fliegauf Benedek lassú, képileg, emocionálisan és intellektuálisan is igénybe vevő filmjére, a Wombra. Számomra igazán jó szélesvászon-élmény volt ez, noha sokan már fél óra után mély álomba szenderültek. Fliegauf amúgy is izgalmas rendezői perszóna, s ebben a produkcióban is olyan etikai-morális kérdéseket vet föl, amelyeket nem lehet egyből megválaszolni. A Womb a klónozás lehetőségeit, veszélyeit tárgyalja, de valójában sokkal többről szól: emberi választásokról, kapcsolatokról – nagy szavak ezek, de az életről is beszél. Vagy inkább csak megmutatja, hogy akár ilyen is lehet.
Az Üvegtigris 3-ról annyit érdemes megjegyezni, hogy... lehet élvezni, ha az ember átadja magát Laliék világának. Török Ferenc filmje, az Apacsok viszont mérföldekkel messzébb visz (a két filmet nem is lenne szabad egyazon napon és lapon emlegetni). Az igen teátrális díszlet – a darabot ezelőtt a Radnóti Miklós Színházban játszották –, az ugráló narratív szálak és a tartalmi súlyosság, melyet ez a „besúgófilm” felölel, teljesen más szemszögből mutatják be az ’56 utáni fullasztó világot. A forgatókönyv Kovács Krisztina és Bereményi Géza munkája – utóbbi köztudottan Cseh Tamás dalszövegírója –, és remekül épít a film (és a felelevenített korszak) tagadás-elhallgatás-központúsága köré. A film ugyanakkor omázs Cseh Tamásnak (indián nevén „Füst a Szemében”), aki, akárcsak filmbeli hősünk, kedvtelésből alapított 50 éve indiántábort Bakonybélben, és jóval a rendszerváltás után, pár évvel halála előtt tudta meg, hogy őt is megfigyelték mint esetleges rendszerellenes lázadót. Erre mondják románul, hogy viaţa bate filmul.
A fesztivál záróestje is minőségi filmeket hozott: Kocsis Ágnes filmszemlegyőztes műve, a Pál Adrienn jól kidolgozott darab, minimáldíszlettel és finom, alig látható színészi mozdulatokkal, belső rezgésekkel bemutatva egy hosszadalmas, de szükséges lelki utazást. Az East Side Stories néven futó négy kisfilm füzére kereken zárta le a négy napot.
A nagyjátékfilmek mellett természetesen sok más csemegét is fogyaszthattunk a fesztivál alatt. Voltak dokumentumfilmek, melyek széles skálán mozogva szórakoztattak és informáltak egyaránt. Lakatos Róbert Csendországát a technikai zűrök mellett is kitartóan figyelték; Zágoni Bálint Janovics Jenő, a magyar Pathé című szellemes, vizuálisan is lekötő ismertetője az egyik legpozitívabb dokumentumfilmes élményemmé vált; Szalay Péter Szekondlájfja a számítógépes játékok korántsem távoli világát mutatta be, nagy hangsúlyt fektetve a függők „emberi”, nem virtuális oldalára is, míg a Keleti szél (Szomjas György) a magyar népzene francia újraértelmezését hozta közel hozzánk. Ezenkívül láthattuk az erdélyi egyetemek, a Sapientia, a Babeş-Bolyai, illetve a Partiumi Keresztény Egyetem hallgatóinak filmes próbálkozásait, valamint a 10. Filmtett-tábor műhelyfilmjeit is. A zárónapi kisfilmes válogatás is erős volt – innen Till Attila Csicskája és Schwechtje Mihály Porcukor című alkotása volt kiemelkedő számomra. Gyerekmatinét is rendeztek a fesztiválon, ahol a legkisebbek is belopózhattak a mozi csodálatos világába. A szemlét a szokásos és elmaradhatatlan Filmtett-torta (azaz torták, merthogy kettő volt: tiramisu és cseresznyés) zárta, jó hangulatban, mindenféle jövőbeli tervek és fogadalmak mellett.
Véget értek tehát idén is a kolozsvári Magyar Filmnapok. A kérdés még mindig áll: képviselnek-e minket, bármilyen értelemben, a látott filmek? Egyediek, hasznosak, szükségesek? Kiállják-e az idő próbáját, vagy már most feledésbe merülnek? Hogyha egy év múlva is visszaköszön ránk valamelyik alkotó neve a programfüzetből, akkor talán jó úton vagyunk. Már csak emiatt is jöhet aztán a következő Filmtettfeszt!




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében