Nehéz dolog kortárs erdélyi magyar szerző első, színpadra vitt darabjáról írni. A kortárs erdélyi magyar drámaíró egyrészt ritka, mint a fehér Zorró, másrészt a bemutatkozó drámák kis kivételtől eltekintve általában nem kiforrottak, nehéz játszani őket, a funkció szerepét a forma veszi át, vagy éppen fordítva, a kettő közötti harmónia megléte inkább kívánatos, mint jelenvaló. Éppen ezért merész húzás volt a Yorick Stúdiótól a marosvásárhelyi Székely Csaba új, Bányavirág című drámáját választani. Amely – a bevezető ellenére – tökéletes húzásnak bizonyult. Székely Csaba írt már rádiójátékot, angol nyelvű színdarabot, amellyel BBC-díjat nyert, de első, kimondottan színpadra szerzett drámája a szóbanforgó szöveg, amelynek előadását immár a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulata is átvette és idei repertoárjában szerepelteti. Visszhangos sikerrel.
Az utóbbi évek egyik legjobb vásárhelyi produkciója született meg, amelyet a nagyszerű szöveg, a precíz rendezés, a parádés előadásmód és a pazar humor jellemez, sodró, magával ragadó és könnyesre kacagtató tragikomédia a húsz-huszonegyedik század fordulójának erdélyi, székely-magyar örök aktualitásba vesző kérdéseiről. Pálinkával, rengeteg pálinkával öntözötten.
A Bányavirág cselekménye egyszerű, voltaképpen nincs is. A szerző bevallása szerint nagy hatást gyakorolt rá Csehov és Martin McDonagh, e kettős ihletés esszenciája (de nem plágiuma) a mű. Csehov hatása a történetformáláson érződik: a Bányavirág egy lepukkant, Isten háta mögötti község (nem falu, község! – ahogy többször is kikérik maguknak a szereplők) egyik deszkából ácsolt házában zajlik. Itt él Iván (Viola Gábor) és két hónapja a városból hazatért féltestvére, Ilonka (Nagy Dorottya), kik közösen gondozzák évek óta ágyban fekvő apjukat. Állandó vendégük Illés (Kovács Botond), a jószívű, de idülten kretén nagygazda és Ivánra áhítozó, folyton kompótokkal érkező felesége, Irma (Gulácsi Zsuzsanna), valamint (és legfőképpen) a legjobb barát, a helyi körorvos Mihály (Bányai Kelemen Barna). Ebben a szoba-konyhából álló mikrokozmoszban zajlik a játék. Innen vágyik el mindenki: az egykor munkát adó bánya évek óta bezárt, az öngyilkosság járványként terjed. Iván eladná a házat és a városba költözne, de ezt nem teheti meg, ameddig az apja meg nem hal. Ilonka otthagyta normális életét és hazaköltözött. Irma szereti Ivánt, de ott a kótyagos férje, Iván is szereti Irmát, de fontosabbak számára az elvei. A doktor mindenkit szeret, legfőképpen a pálinkát, egyvalakit utál csupán: saját magát. Ezen keretek között indul a játék és a játékkal együtt a Martin McDonagh ihlette, gonosz és kíméletlen, furcsamód mégis együttérző irónia.
Sebestyén Aba rendezése tökéletesen harmonizál a szerző világával: egyszerű szobabelső, a falon ősrégi fotó az ősökről, nézői balon bejárati ajtó, jobboldalt a beteg apa szobájának ajtaja, középen asztal és székek, hátul kredenc, benne kompótok, oldalvást kopott, tulipános pad, benne harisnya, zászló, láncfűrész. Szemben pici ablak, amelyen keresztül hol az elérhetetlen nagyvilágra tekintenek ki, hol Illés vigyorog befele, hol (az előadás egyik csúcspontján) ajtóként funkcionál.
Az előadás kezdetén Iván van a szobában, hamarosan megérkezik Mihály, és lassanként hömpölyögni kezd az a fekete, szókimondó, néha trágár, de nem öncélú humor, amelyet innen-onnan mindnyájan ismerünk, de amelyről kevésbé feltételeztük, hogy színpadon, jó rendezés alatt, nagyszerű karakterekkel ekkorát képes ütni. Sebestyén Aba rendezése egyrészt erre a humorra épít, ezen keresztül mutatja meg az elszegényedett vidék mindennapi realitásának súlyát és gondjait, ehhez a doktor előadáskezdő panasza, miszerint Iván a kocsmában az előző nap le akarta nyomni a torkán a láncfűrészt, csak bevezető. Mindkét szereplő enyhe ittassággal (hogy hűek maradjunk a hangulathoz, csűrspiccesen) kezdi, és ezen enyhe ittasság szintjeiben folyamatosan emelkedvén kíséri végig az előadást a fináléban kibontakozó atomrészegség stádiumáig. A humor mellett e második vonalra épít szerző és rendező. A rendezőt és főként színészeit dícséri, hogy eme részegségi stádiumokat nem holmi közhelyes fordulatokra és mozgásra építi, abban a Latabár-féle Denevér jeleneteit amúgy sem lehet utánozni. Nem, ez a kisebbségi sors, a létminimum alatti tengődés keserve alatt összeroppanó emberi természet dühöngéssel, szitkozódással, keserű röhejjel, önváddal, bűntudattal terhelt kitörési vágya a boldogság felé, olyan szinten hullámzó tudatmódosult kedélyállapot, amely éppen őrjöngésében megragadó. És ki-kitör belőle az optimizmus, a remény, a könnyesre kacagtató replikák és mozzanatok sorozata. Ennyi pálinkát valószínűleg egy előadás alatt szereplők még meg nem ittak, Iván és a doktor részegségének crescendója, annak hitele, tragikomikuma bámulatos és bámulatosságában igazán hiteles. Kettőjük elboruló szemén keresztül elevenedik meg a község (nem falu!) szürkeségbe fúló élete, éleződik ki számos, a közéletből vett (szó)fordulat (például a kalács avagy a kulcs jelentősége a temetésről hazatérő, pazar jelenet során). Így válik jogossá az apagyilkosság indulata és hitelessé az elvágyódó semmittevés csehovi szépsége, amely itt nem a dácsák árnyas verandáin, hanem az üres üveg fölött pislákoló villanykörtén párolog el. E szemszögből közelítjük meg Illés öngyilkosságát és Irma elutazását, Iván magányát, amelyet nagyszerűen vezet elő a nemzet televíziójának leköszönő elnökétől a dokumentumfilmben való részvételért ajándékba küldött laposképernyős tévékészülék és az azon a szereplőknek, nézőknek egyaránt keserű aktualitással bemutatott dokumentumfilm: Ivánról, aki a kapuban áll és a hagyományőrzés szépségeit ecseteli „– Itt minden olyan szép, mint egy álom. Mint egy álom. Ebben élünk mi benne. Igen. Ebben.”
Iván és a diktatúrabeli, összeroppant magyar körorvosokat körüllengő fílinget nagyszerűen színpadra vivő Mihály fenomenális kettősének (Bányai Kelemen Barna fesztiváldíjat kapott alakításáért) nagyszerű keretet ad Ilonka Mihályért, a férfiért, annak rajongásáért szenvedő alakja, Irma rideg, primitív, mindent jobban tudó, de olykor-olykor megnyíló, ekkor kedvesen őszinte személyisége, de legfőképpen Illés karaktere. Kovács Botond meghatóan hiteles módon közvetíti az idióta, de nem hülye, esetlen, mégis tisztán látó, mindig a békét kereső ember ritka típusát, búcsúlevele nagyszerű keveréke a tiszta érzelmeknek és a brazil szappanoperák stílusának, az előadás groteszk kettőssége – tisztaság és szándékolt giccs – lám, még egy levélben is jelen van. A színészek játéka, az igencsak játszható szöveg viszi előre a cselekmény hiánya ellenére is megtorpanásoktól, törésektől mentes, pattogó ritmusú, harsány közönségröhejeket eredményező előadást, amely csontra csupaszítva mutatja meg, hogy az elszegényedett, munkanélküliséggel, öngyilkosságokkal terhelt kisebbségi magyar közösségekben ez van, függetlenül attól, hogy a Mezőséget, a Partiumot, avagy a Székelyföldet nézzük-e. Nem fordul át, nem a nemzeti érzést, érzelmeket gyalázza, hanem a körülményeket ábrázolja, ezek segítségével belülről mutatja fel, hogy hová jutottunk, juthatunk. És teszi mindezt nem a köldöknézés, hanem a nevettetés eszközével, a székely-magyar humor és vitriolos gúny mesterfokú felhasználása által, oly módon, hogy több esetben nem tudjuk, sírjunk-e avagy inkább nevessünk. Amúgy mindegy: a könny így is, úgy is folyni kezd.
Yorick Stúdió – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Székely Csaba: Bányavirág. Rendező: Sebestyén Aba. Szereplők: Viola Gábor, Bányai Kelemen Barna, Nagy Dorottya, Kovács Botond és Gulácsi Zsuzsa. Zenei munkatárs: Czerán Csaba. Díszlet- és jelmeztervező: Lukácsy Ildikó.
