Valamikor hajdanán azt mondogattuk: vigyázz, a látszat csal, a lényeg az igazi. Mostanában mind erősebben tapasztaljuk, hogy ennek a fordítottja „IGAZ”. A LÁTSZAT VALÓDI, A LÉNYEG HAMIS.
Egy fantasztikus, mindent elborító látszatvilágban élünk. Mindent a látszatért teszünk, a lényeg mellékes. Sőt, zavaró, ha valaki a lényeget keresi, vagy – netán – éppen fel akarja mutatni nekünk. Elvesztettük a hitünket a lényegben. Könnyebb a látszatot feldíszíteni, lényeggé felnagyítani és nagyon sokszor a lényeg HELYETT használni, élni vele. Még a hétköznapok egyszerű, reális világa is a látszatot imádja, pedig ott a lényeg kikerülése életveszélyes is lehet. Sebaj! A látszat minden nehézségen, tragédián átsegít. Éljen a gyönyörű SEMMI.
„A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok.” (József Attila: Reménytelenül)
A zenében a látszatvilág már a 20. század elején megszületett. Nem a látható, láttató, látó zenékre gondolok, hanem az igazi látszat-zenékre. Az olyanokra, amelyekben a struktúra annyira előtérbe kerül, hogy maga a zene szinte teljesen kiszorul a folyamatból. Ahogyan mind jobban megerősödött a szerkezeti elemekbe vetett vak hit, annál inkább eltűnt a lényeg, a ZENE. A struktúrák a szem számára készülnek, de a zenét füllel fogadjuk be és a szerkesztés elemei a fül számára még zseniális előkészítő zenemagyarázatok révén sem válnak felismerhetővé, értelmezhetővé, élménnyé. Emlékszem, hogy egy darmstadti Stockhausen-hangversenyen a szerző megkérdezte a kb. 100 fős közönséget, hogy a bő félórás műben hány részlet (tétel) van. Úgy emlékszem, hogy 38 tételt mondott ő maga, hiszen a közönségből senki sem vállalkozott arra, hogy legalább tippeljen a tételek számára. Mégha szünetek választották volna el a tételeket (mint ahogyan ez a szerző utasításának megfelelően nem volt így!), az átlag hallgató, de még a modern zenében jártas szakember sem tudott volna pontos számot mondani, hiszen biztosan elvesztette volna időközben a tételszámlálás fonalát. A látszat-tételosztás már régen gyakori a modern zenében. De az aleatorikus (véletlenszerű) zenék ennél sokkal messzibbre mentek. Nem az az igazi probléma bennünk, hogy a mű előadásról előadásra lényegesen megváltozik, hanem az, hogy végeredményben a millió változatból melyik az igazi, vagyis melyik a LÉNYEG? Vagy itt már nincs is lényeg? Éppen ez lenne benne a lényeg? Ettől az irányzattól kezdve a grafika-zene (néha csak GRAFIRKA-ZENE) nyíltan a látszatzenének hódolva nemcsak a zenei lényegről mond le, de magáról a zenéről is. A partitúrák sokszor valóban csak grafikák, a szó valódi értelmében. Lehetnek szépek, zenét sugallók is, de mindenképpen a látszatvilágot képviselik. Láttam olyan „ZENEI PARTITÚRÁT” is, amelynek csak címe volt üres, fehér lapon: a látszat-zene látszata.
Van olyan kísérlet is, amely szavakkal írja le, mit kell zeneileg tennie az előadónak, afféle hangverseny-tevékenység útmutató lenne ez nemcsak az előadó(k)nak, de a közönségnek is. Van épület-műszakirajz-partitúra is, szerencsére a szerző (Xenakis) átírta hangjegyes partitúrára is. A műszaki rajz alapján készült épület létezik, a belőle kihallható (KI-LÁTHATÓ!) zene is.
VIRTUÁLIS VILÁGBAN É-LÜNK!
Meg kell barátkoznunk a gondolattal, de azok, akik ebbe ma beleszületnek, ez lesz a VALÓS VILÁG. Ez lesz a lényeg és majd ennek keletkezik a maga látszatvilága. Régi igazság, hogy csak nézzük a világot, de nem látjuk. Akármilyen egyszerű, átlátszó, banális történést is 10 ember 10 leírásban fog utólag megjeleníteni. Lesz köztük olyan beszámoló is, amely nem is hasonlít a történetekre, vagy ellentmond minden más véleménynek. Végeredmény-ben az ember mindig is látszatvilágban élt és él. Miért lenne ez alól kivétel a művészet, és ezen belül a legabsztraktabb, a zene?
Vajon a zenében érjük tetten a VIRTUÁLIS VILÁG IGAZI MIVOLTÁT: a lényeg annyira megfoghatatlan, hogy csak a látszatban kapaszkodhatunk meg igazán?
