Vegyünk egy késő-őszi napot komor, erőtlen fényeivel, de találjuk ki úgy, hogy még ez a bágyadt fény se jusson el hozzánk, egy nagyváros zizegő, értelemről még csak nem is álmodozó tömegébe, egy alig fűtött szoba számítógépe elé, egy kattogó tőzsdére, ahol minden másodpercben dönteni kell, képzeljünk el egy hivatalt, ahol azért remegünk, hogy mikor rúg ki a főnök, de azt is nyugodtan elképzelhetjük, hogy mi vagyunk a főnök, és telnek ezek az őszi napok, és valamiért egyszercsak bevillan: „Így indulok. Szemközt a pusztulással / egy ember lépked hangtalan.”
Semmi különös. Mégis olyan pontosan jelzi a főnök, az alávetett, a tőzsdéző, a fázó, a tömegben önmagát elveszítő én ínségét, hogy ha volna bátorsága hozzá, egy percre legalább félreállna. Hadd menjenek. Pilinszky köznapi szavai a banális, irigykedő, versengő, önérvényesítő viszonyainkat átfordítják, átbillentik egy olyan nézőpont irányába, ahonnan nem csupán az elesett iránt jelenik meg a – szenvelgő, szentimentális, felfuvalkodott – szánalom. Onnan, ahonnan Pilinszky verssorai láttatják a világot s benne a teremtés rozzant koronáit, onnan mindenki iránt tisztelet és részvét árad.
Hogyan tud úrrá lenni az önféltésből fakadó emberi ösztönökön? Azt ugyan nem tudhatjuk, hogy életével mit kezdett, amikor mégis rátört a szorongás (naplóiból sejthetünk néhány semmiséget: harc önmagával, hogy ne cigarettázzon, ne igyék alkoholt, dolgozzon), amit tudhatunk, hogy versei úgy erősek és felejthetetlenek, hogy a felejtés ellen semmivel sem védekezik: szavai egyszerűek, díszítésnek, színezésnek, bölcselkedésnek nyoma sincs. Miért lesznek erősek a sorai ezekből a semmi kis szavakból, miért ezek a versek, és nem anynyi más?
Pilinszky trivialitása miért nem banális?
Szerintem soha nem fogom ezt tudni, ami nem akadályoz meg abban, hogy időnként meg ne próbáljam valahogy kideríteni. Mostanában például egy Simone Weil-gondolatra bukkantam a naplójában: az idő darwini szerepe, hogy az alkalmatlant kiiktassa a világból, alkalmatlanságunk errefel védőszerként a hazugságot bírta kitalálni. Az igazság szeretete – logikus – a kilépés alkalmasságunk bizonygatásából. Pilinszky versei ilyenek. Ebben a fényben mindent és mindenkit tisztelet és részvét illet, ebben a fényben a bágyadtnak lesz ereje szelídnek lenni.
