Pomogáts Béla mintha önmaga szabta volna ki történelmi életidejét, hogy létrehozhassa irodalomtörténet-írásunk egyik legnagyobb hiánypótló, legszükségesebb kézikönyvét. Hozzá kell tennünk: föltehetőleg a legoptimálisabb időben történik mindez. Több mint fél évszázados tiltás, várakozás után következtek be, végre, ezt a vállalkozást engedélyező, sőt pártfogoló politikai föltételek. Ezzel párhuzamosan, apránként megérett az a közönség (sőt, nagyközönség is), amely igényli, mi több, áhítja ezt az összefoglalást. Eléggé nem hangsúlyozható jelentőségét akkor lehet csak – akár viszonylagosan is – átlátni, ha legalább vázlatosan fogalmat alkotunk a rendkívüli, hatalmas munka múltjáról, legalább közelmúltjáról. (Láng Gusztáv méri föl a hasonló számbavételek kezdeteit, sűrűn sorjázó, jogos vitáit – már amennyire módja lehet erre az idén, a Kortársban közölt rövid, tömör tanulmányában.)
Nem tudom, lehet-e nála alaposabban fölkészülni erre a feladatra. Pomogáts pályája kezdetétől máig, folyamatosan s intenzíven foglalkozik az erdélyi irodalommal. Első kötete Kuncz Aladár-monográfiája (1968). S a későbbiekben is – sok alapvető munkája között – sorra követhetjük az ebben a témakörben fogant tanulmányait, köteteit. Ezek közül csupán egy-egy munkát emelünk ki, amikor a transzszilvanizmusról, az erdélyi magyar irodalom jelenidejéről, majd már első összefoglalási kísérletként a romániai magyar irodalomról szóló könyveit említjük (l983, 1987, 1992). Ezzel párhuzamosan széles körű figyelme mindig kiterjed az anyaországon kívüli, határainkon túli kisebbségi és emigráns irodalom területeire is. Erről tanúskodik száznál is több megjelent kötete. Úgy vélem, hogy a Magyar irodalom Erdélyben (2008–2010/11) fontos előkészületei nemcsak az – egyik kritikusa szerint joggal „gigászinak” nevezett – állandóan növekvő tudásanyag birtoklására vonatkoznak. Elengedhetetlen előzménye az, hogy kiemelkedő tekintélyt vívott ki a legszámottevőbb szakmai, tudományos munkaközösségeken belül, s ezeken túl is. Számos közéleti szerepet vállal. Ezek közül néhányat említve: az Írószövetség többször megválasztott elnöke, a MTA több vezető bizottságának tagja, az Anyanyelvi Konferencia elnöke, a Történelmi Igazságtétel Bizottság alapítója, majd alelnöke, a magyar Pax Romana Fórum, Apáczai Csere János Alapítvány és még számtalan, hasonlóan jelentékeny szervezet tagja, többször kezdeményezője. Erdélyi vonatkozásokban mellé szegődik az a ritka szerencse is, hogy kezdettől máig – ikerpár gyanánt – kiváló munkatársi, baráti kapcsolatban tudnak együttműködni Kántor Lajossal. Nemcsak kortársak, de szellemi rokonok is. Mindketten a szünetet alig ismerő, sokoldalú, szívós, tevékeny és termékeny, hihetetlen mértékű vasszorgalom és munkabírás rekorderei. Pomogáts jelenlegi nagy munkájának szerves előzménye a fogalommá vált Kántor–Láng (Romániai magyar irodalom 1945–1970, 1971, 1973.). Természetesen szerves előzmény a hivatalos akadémiai irodalomtörténet, a hatkötetes „spenót” (1964–1966) és a négykötetes „sóska” (1981–1990) is. Különösen a közelmúltra, jelenre vonatkozó részeik. Az olvasók zöme (joggal) szidja és gúnyolja ezeket a – már születésük idején is – elavulásra ítélt vaskos fóliánsokat. De aligha alkothatnak fogalmat arról, milyen kemény küzdelem van ezek mögött. A pártállam maga felügyeli, ellenőrzi az ellentmondást nem tűrő ideológiai előírások betartását. (A pártállam felett pedig a szovjet kultúrpolitika őrködik.) Mi, ki és hogyan kerülhet a köztudatba, tankönyvekbe. Ma már alig hihető, hogy miközben lámpással kellett keresni szocialista, kommunista írókat, aközben késhegyre menő vita alakult ki például Kosztolányi Dezső, Weöres Sándor körül. Van-e helyük, s ha igen, akkor hány sornyi hely – hiszen „nihilisták”. Pomogáts Béla azok közé a tisztánlátó szerkesztők, munkatársak közé tartozik (ld. Béládi Miklós, Bodnár György és mások), akik végigszenvedik, verejtékezik ezt a robottá – ráadásul igen kényes robottá – váló munkát. Eközben pedig személyes kockázatot vállalva – szorgos besúgók jelenlétével is számolva – lankadatlan közelharcot vívnak az értékek, arányok lehetséges védelmében, az előírások lehetséges, leleményes kijátszásában. Nélkülük (és mások nélkül, akiket ilyen kis terjedelmen belül nem tudok végigsorolni) nem sikerült volna a „spenót” VI., majd a „sóska” IV. kötetébe beilleszteni, nagyjából a lehető tisztességgel a (Margittai Gábor kifejezését érezve legtalálóbbnak) „külmagyar” irodalmakat. Az elnevezések változatai is beszédesek. 1989 után a Határainkon kívüli magyar irodalmak megnevezés nyer polgárjogot. Az akadémiai kötetekben Kisebbségi irodalom – Nemzetiségi irodalom, illetve: Kitekintés címen jelennek meg a – végre! – nagyobb fejezetek. Pomogáts igen jó választással már a Magyar irodalom Erdélyben címet adja művének.
Jó példája annak, hogy a közelmúlttal, jelennel foglalkozó irodalmár számára nem hátrány – inkább létföltétel – a politikai érzék, készség, az értékeknek kedvező árnyalatok kitapintása, ezek gyakorlati tapasztalata. (Ebben a tekintetben is rokon, nehezített feladatoknak tesz eleget – a maga idejében – Kántor Lajos s a vele szövetkezett Láng Gusztáv.) Ezek jegyében, tudatában legfőbb ideje lenne revideálni, igazságot szolgáltatni ezeknek a kézikönyveknek. (Erdélyben jóval kedvezőbb a valódi alaphelyzet fölismerése, mint nálunk.) Ma föltételezhető, hogy az irodalomtörténet-író már megszabadult az efféle gondoktól, erre már nincsen szükség. Mégis úgy vélem, hogy az aktuális politika érdekei és a kultúra értékei talán sohasem vagy igen ritkán találkoznak.
A most megjelent irodalomtörténet rendkívülien nagy ívet átfogó munkája az 1918-as évvel kezdődik, s 1986-tal zárul. Szemben a korábban kötelezően érvényesített 1919-es (Tanácsköztársaság) korszakhatárral. Pomogáts a nagyjában 1989-ig emlegetni is tilos Trianont tekinti tényleges határkőnek. Azokat az éveket, írókat, műveket, irodalmi mozgalmakat veszi sorra, s azoknak az elszakított országrészeknek a magyar kultúráját, amelyeket – különösen közvetlenül 1945 után, s ezen belül is főként Erdélyre vonatkoztatva – „nacionalista” megbélyegzéssel elsüllyesztésre ítélt a kommunista diktatúra. (A két világháború közötti magyar irodalom jelentős részével együtt.) Az 1956-os forradalom vérbefojtása óta igen lassan haladnak előre az újabb szigorú tiltásokat enyhítő engedmények.
Sajnos, nem írhatom ezt a legutóbbi mondatot múlt időben. Nézem, lapozom a kézikönyvet, s az egyik szemem boldogan nevet – de a másik szememnek még mindig van oka a sírásra. Pomogáts Béla nemcsak átmenetileg tette lehetővé azt, hogy egyre többen s egyre igényesebben érdeklődjenek az erdélyi irodalom iránt. Hogy újfajta magyar olvasmányok élvezetével élhessék át szellemi gazdagodásunk örömét, látókörünk kitágítását. Hogy csaknem konjunkturális esetlegességgel, de mindenképpen aránytalan hangsúlyokkal adják kézről kézre hol Sütő Andrást, hol Wass Albertet. (Kányádi Sándor, szerencsére, nem tartozik ide, ő nem „divatszerűen” bukkant föl – talán az egyetlen, akinek a közismertsége, népszerűsége viszonylag idejében, s méltóképpen jelenik meg és épül be irodalmunk egészébe.) Pomogáts most azt is lehetővé tette, hogy a szórványos erdélyi irodalmi élményeit ki-ki helyére illeszthesse az erdélyi „Mengyelejev-rendszerben”. Hogy az általa megkedvelt írótársait, elődeit, utódait, életük színpadját is megismerje. Igen, Pomogáts Béla jóvoltából erre módja lesz. De vajon hogy jut hozzá a kiszemelt könyvhöz, az író újabb – s horribile dictu – régebbi munkáihoz? Kevés kivétellel ugyanúgy szatyorban, bőröndben visszük, hozzuk egymásnak azt a néhány kötetet, amit kézben vagy autóban, személyesen alig győzünk elcipelni. Elvileg már leromboltuk az akadályokat, de gyakorlatilag, voltaképpen az égvilágon semmi lényeges nem változott meg. Mivé lett a nagy ígéretességgel induló, Margit körúti, Kusztos–Zöld-féle könyvesbolt?
De – szöges ellentétként – mivé lenne mindaz, amely például Szabó T. Attila és tanítványai vagy Dávid Gyula máig is csodaszerű létezése, életereje, fantasztikus erkölcsi energiája nélkül nem jöhetett volna létre? „Csodaszerű”? Mi másnak lehet nevezni azt, amely fiatalokat megszégyenítő fizikai-szellemi fürgeségre, termékenységre tesz képessé egy olyan, 83. évét taposó, nagybetűs Embert, aki a halálos ítélettel egyenlő, „Duna-deltai” kényszermunka hét éve után mutatja föl ezt a teljesítményt? Dávid Gyula a harmadik kötet szerkesztésétől átvette a különlegesen háládatlan főszerkesztést. Az 1981-es első kötet után tíz év telt el, amíg a második megjelenhetett, s Dávid Gyula vezetésével a harmadik folytatása három év múlva, 1994-ben már napvilágot látott. Holott időközben több mint egytucatnyi munkatárs távozott a végtelenségbe. Az anyaországban ennek a bámulatos s alapvető munkának, a Kriterion-kiadású Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak egyes köteteit sem lehet megkapni, de még megrendelni sem. Mily kevesen tudhatják azt, hogy hál’Istennek, ma már az 5/1, 5/2 kötet megjelenésénél tart? S ha nem létezne Dávid Gyula, s egész nemzetre való lelkiismeretéből fakadó, mesés életereje, hogy is állna a helyzet pl. e téren? S akadna-e (egyidejűleg!) méltó, szakszerű – s hasonlóan magas színvonalú – gazdája másik, hősi vállalkozásának, a Polis Kiadónak? S Magyarországon e kiadó értékes kötetei is lényegében beszerezhetetlenek. A pótolhatatlan s nagy áldozatokkal immár a IX. kötetéig elvergődött Magyar Szótörténeti Tár kapcsán is ezt tapasztalhatjuk. Az anyaország és környéke magyar nyelvű irodalmának a sorsa változatlan maradt volna? Igen. Lényegében egymástól kölcsönösen elszigetelt ma is. Bizonyos kivételek létezése megtévesztő. A Könyvhét is csak szemfényvesztésre alkalmas.
Tehet-e erről vagy ez ellen bármit Pomogáts? Jó lenne.
Az irodalomtörténet-író még árnyékában, még sugallataiban sem ad efféle indítékot. De könyve és annak előtörténete, várható jövője nyomában, tódul az egymásba kulcsolódó kérdések, gondok özöne. Vigasztalhat-e bennünket az, hogy az erdélyi irodalom tényei, példája csak egy problémát jelent a sok közül? S főként az, hogy szinte teljesen azonos a helyzet anyaországon belül is. Nemcsak főváros és vidék viszonylatában – ami önmagában is elképesztő –, hanem a fővároson belül is ennek vagyunk tanúi és károsultjai. Olvasóként, szerzőként egyaránt. Mindenki tudja: nagyszerű könyvek születnek, s még jó, ha igen kis százalékuk eljut az olvasóhoz vagy nem jut zúzdába. S a könyvek elherdálása még csak nem is a legnagyobb, legkártékonyabb kultúrpolitikai tény. S tudhatjuk: mindezek következményei lényegükben helyrehozhatatlanok.
Kétségbeesett keserűséggel írom ezt, mint irodalmár, mint pedagógus, mint szülő és nagyszülő, voltaképpen az elhallgatásokkal azonos spártai leegyszerűsítéssel. Nem befejezem ezt az írást, csak félbehagyom.
Hiszen erről aztán igazán nem tehet Pomogáts Béla.
Az ő nagy munkája mindezt (s még mennyi mást!) „csupán” felszínre hozta – bennem.
Magyar irodalom Erdélyben I–VI. (1918–1989). Pallas–Akadémia Könyv-kiadó, Csíkszereda, 2008–2010. (Még készül/nek a befejező kötet/ek).
