Szilágyi Júliának
Az öröklétvágy-röpte képes átrendezni sok mindent. Türelmetlenül, kapkodva mind magyarázhattok, úgyse láttok fel egyből, valamennyien, a tatárjárásból kinövő jegenyenyárfa koronájáig. (Nem tehetsz egyebet te sem: időnként más helyzetet kell keresni, s elölről kezdeni a fáradozást.) Zivatar-sűrűségből előtünedező udvarházfalak, s a felfoghatatlanul-gyors sodrású emlékezetpatak, amely most hirtelen visszafelé folyik. Midőn az erdei ösvényen vad vágtában lovagoltunk, és utánam kiáltott egy figyelmeztető amazonhang, hogy: Vigyázz!... Milyen meglepetés várt ott tulajdonképpen, azon a keskeny földszegélyen? Ha csak nem egy rég kidöntött s korhadt, de sárkánykígyó-szívóssággal tekerőző fatönk.
Nem! Nem! – kiáltottam vissza meglepetten. Habár pillanatok alatt felfogtam a helyzetet; kissé homályosan, de valahogy mindent előre láttam, tudtam. (Az egész históriát nem mesélhetem el. Kevés rámosolyogni vagy rámordulni a porladásnak kitett, tulajdonképpen már nem létező szereplőkre.) Kiszabadulni az erőszakos ölelkezésből, mialatt a képzelet felvonóján egy zongora fölér az emeletre, vagy sokáig a tekinteted magasságában lebeg…
Néha elég volna gyertyát gyújtani, hogy egy egész szoba, egy padlás- vagy színtér jobban megvilágosodjék… Az elbeszélés hatása különben rendszerint a jelenlévők arcáról is leolvasható.
Érdektelen utak; a fénytörések viszont könyörtelenek. Kénytelen vagy arra gondolni, hogy… (itt tetszés szerint behelyettesíthető) a latin (vagy milyen) tanár épp ezt a pózt gyűlölte* (rühelli). Az ingyenes ivászat és a tömeg bömbölése egyre inkább csak ráadásként hat; még mindig szerencsésebb – a „versenyképesség” szempontjából is –, kiszámíthatatlanul viharos vagy akár derűs napokon, a szülői asztalnál könyvet lapozni. Keresni kell ilyenkor, hátha visszamaradt, visszasüt valami érzelem, odaadás, szeretet – a párás, csillogó, hideg (mindegy, milyen) tekintetből. Egy fitymáló grimasz, mesterkélt vigyor is megteszi, csak fölismerhetően: félreérthetetlen emberi gesztus legyen. (Te talán, a tűsarok koppanását hallva, odaveted, hogy: „egy kurvára emlékeztet, akit egy párizsi utazásom során szúrtam ki magamnak…”,** s én rábólintok, hogy értem. Megértettelek.)
Ez nem háború közöttünk; nem is béke, igaz. Egyszerűen csak lágy színekkel suhanunk át fonnyadtrózsa-korszakunkon. A maradék őszinteség keserű zaccával a szánkban, de átvészeltük a kérlelhetetlenül kiszabott időt. Persze, régen jaj annak, aki („a síksági napok egyikén / egy dátumnélküli napon”***) azzal apolgatja, ámítja magát, hogy életének semmi köze a múlthoz.
Mit nem adnék a boldogságért? A sértetlen, el nem nyűtt memóriáért – ha éppen ettől függ, hogy erősnek vagy gyámoltalannak érzem magam. („Mit nem adnék érte, ha emlékeznék Anyámra – kezdte volt elégiáját a költő. – „Nem tudva, hogy Borgesnek nevezik majd.”)
2011. július
*Franz Kafka: Amerika
** Félicien Marceau: Ellenségem holtan hever
*** Jorge Luis Borges: A képtelen emlékezés elégiája
