A siker mélységében
Mottó: „Mert ott volt!”
Sir Edmund Percival Hillary
A kiadóm nem értesített, hogy nem adják ki a könyvemet – de szerencsére valóban igaz a hír, nem adják ki. Nem kapott állami támogatást, elvágta a kuratórium, mondta az igazgató, mikor a pletykákat hallva felhívtam. Nem szerették az írásaid – magyarázta –, mert nem írsz jól. Nem logikus, de ez van. Vagy ez nincs, nem pontosított keserűen.
Szóval idén őszre, annak ellenére, hogy mindenki azt hitte, igen – én terjesztettem el! –, nem jelenik meg az első kötetem. Régi jó ismerősöm, aki jó szakembernek számít a témában, és akinek én nem adok a véleményére, minap hosszasan szorongatta a kezem, amikor találkoztunk az üzletben, a hosszú szárú alsónadrágok részlegén – hosszú, hideg tél lesz –, nem könnyek csillogtak a szemében: nem olvastam a könyvedet, gratulálok!
A kollégáim, akik eddig azt hitték, hogy író vagyok – én terjesztettem el! –, és akik nem olvassák műveimet, nem változtatták meg rólam a véleményük. Örvendünk, hogy végre valaki nem magaslott ki közülünk! – biztosítanak lelki nem támogatásukról. Mostanában alig titkolt tisztelettel mormogják a hátam mögött, hogy tudtátok, ez az a pofa, aki nem író. Most ősszel nem jelent meg az első kötete! Egyesek még azt is tudni vélik – nincsenek jól informálva –, hogy nem az első, hanem egyenesen ez már a harmadik könyvem, ami nem jelenik meg. „Sokat ír!”
A feleségem megvigasztalt: „Ne keseredj el! Én sem olvasom, amiket írsz. Ne add fel!”
Nem lett könyvbemutatóm, a bölcsészkarra járó lányok sem zaklatnak szerelmes, rajongó levelekkel. Nem hívnak fel nem rajongóim Kolozsvárra, hogy ne olvassak fel nem sikerültebb írásaimból. Nem pályatársaim sem követik sorsom alakulását, de azért szóltak, hogy látják, mostanában nem közlök sehol, csak így tovább! Kérdeztem tőlük, hogy azért szeretnek, ugye, tiszta szívükből, nem mondták ki, de hallottam a választ: ne törődj!
A helyi napilap kulturális rovatának felelőse nem keresett meg. Nem szeretne interjút készíteni velem, a meg nem jelent kötet kapcsán. Ne ismerjenek meg az emberek, ne hívjuk fel a figyelmet a meg nem jelent kötetedre! – nem magyarázta nekem lelkesen.
A tegnap is! Nem állított meg valaki az utcán, azzal, hogy szeretné nem dedikáltatni a könyvem, ami nem jelent meg. És természetesen, nem vásárolta meg. Krízis van, nem kell a pénz a könyvekre. Nem olvasunk.
Nem szeretem az írásaid, válaszolta rövid levelében a lap főszerkesztője, ahol utoljára megjelentem. A nyomda ördöge tett be téged is, de nekünk is, nem részletezte nekem. Mi egy meztelen nős képet szerettünk volna oda, de nem voltak meg a jogaink. Megkérlek, ezentúl ne írj! – adta a jó tanácsot. „A saját érdekedben ne is olvasd el, amiket nem írsz meg! Így lehet fejlődni, tenni valamit a magyar irodalom érdekében.” Ha már ragaszkodom hozzá.
Én mondjuk csak azért írok, mert van a könyvelőségen egy csaj, akinél, gondoltam, be lehetne ezzel vágódni. A nem megjelenéssel nem fogok bevágódni. Nem kellene ennyit zabálni, nem mozogni, elhízni, gyűrött ingben járni, akkor esetleg. De azért a munkahelyi bulikon – sok mostanában a nyugdíjas búcsúztató – mentolos cukorkát rágcsálok minden szál cigaretta után, mivel tudom, hogy nem lesz ebből csókolózás. Ne legyek felkészülve!
Meg nem jelent kötetem szerkesztője nem keresett meg. Ő nem teheti meg azt, hogy nem olvas, bizonyára ezért haragszik rám. Így hiába várom, nem mondja izgatottan: a következő meg nem jelent könyvedet nem ezzel az írással zárjuk! Mert nem talál oda!
Nem térnék vissza a mottóra, nem igényel különösebb magyarázatot. Ne magyarázzuk túl a dolgokat, nem? Éppen ezért, nem tartom be az alapszabályt. Tenzing Norgay (1914-1986), a serpa, aki Sir Edmund cuccait cipelte a Himalája- expedíción, nem írta meg Az álom valóra válik esszéjében, amit bizonyára nem ő írt, sem a valaki más tollából megszületett A Himalája fia önéletrajzi könyvében, hogy nem Sir Edmund lépett elsőként a világ legmagasabb pontjára.
Végül is... Szükség volt egy kinyújtott kézre, egy erős, stabil pontra, kapaszkodóra, midőn az első ember felérkezett a Mont Everestre. Szükség volt valakire, aki ezzel fogadja: „Isten hozta a Világ Tetejére, Sir!”
Visszaeső exhibicionistát értek tetten a 425-ös személyvonaton
A minden nap vonaton ingázó, városunkban dolgozó vidékieknek a szokásos kosz, fülledt meleg, gyomorfelkavaró zötykölődés és levegőtlenség mellett még bizonyos perverz alakok zaklatásait is el kell tűrniük mint alapszolgáltatást az állami vasúti társaságtól. A tegnap a kerecsei megállónál a kihívott rendőrök letartóztatták ifjabb Z. O. 27 éves fiatalembert, exhibicionizmus vádjával. Az éppen ezen a vonaton családi ügyben utazó külső munkatársunknak sikerült néhány sértett nyilatkozatát lejegyeznie. A sokkolt, megdöbbent emberek érthető okból nem vállalták nevük közlését lapunkban. „Nem szeretném, ha kiderülne, hogy ilyen ügybe keveredtem. Családos, kétgyermekes anya vagyok” – mondta mélyen elpirulva K. S., 32 éves könnyűipari munkásasszony. „Amikor Z. O. gyanúsított feltépte vonatfülkénk ajtaját, nem gondoltunk semmi roszszra. Megnyerő, szimpatikus fellépése volt, kezitcsókolomot köszönt, és egészen csendesen kérte, hogy figyeljünk egy pillanatra rá. Mi sajnos megtettük, gyanútlanul. Azt hiszem, soha sem fogom elfeledni ezt az élményt” – fejezte be nyilatkozatát keserű szájízzel. A vele egy fülkében utazó két munkatársnője megerősítette K. S. szavait. Egyedül P. K. mondhatja magát szerencsésnek: éppen két perccel az incidens előtt koppant le a szeme, ő már csak társai sikítozására ébredt fel, és addigra már éppen az illető kocsiban bérleteket ellenőrző és jegyeket lyukasztó ellenőr, S. T. közbelépett. De azért a munkanap fáradalmaitól megmentett P. K. is felháborodottan kérte lapunktól, tegyünk annak érdekében, hogy többé ne engedjenek fel a vonatra ilyen alakokat, akik saját perverz örömük érdekében ártatlan embertársaikban hagynak kitörölhetetlen nyomokat.
A rendőrség szóvivőjét tegnap csak este sikerült telefonon elérnünk, de rögtön szóbeli biztosítást is kaptunk tőle, hogy az ügyben szigorúan fognak eljárni. Főleg, hogy háromszoros visszaesőről van szó, mondta Líviá Vaszinyuk hadnagynő. Lapunk információi szerint a központi parkban, illetve a tanítóképző épülete előtt elkövetett hasonló jellegű ügyekről lehet szó. Bővebb tájékoztatással, részletekkel sajnos csak a nyomozási szakasz lezárása után szolgálhat, fejezte ki sajnálatát a szóvivő asszony, aki mély együttérzéséről biztosította lapunkon keresztül az áldozatokat. Amint nem hivatalosan elárulta, ifjabb Z. O. a rendőrségi kihallgatáson is folytatta exhibicionista magatartását, kihasználva, hogy éppen nőnemű tiszt volt az aznapi szolgálatos.
Figyelmeztetjük, hogy cikkünket tovább csak a nagyon erős idegzetű olvasóink olvassák, kizárólag saját felelősségükre, mivel a következő bekezdésekben a vonaton megtudott tényekről közlünk szókimondó részleteket. Tudósítónk informátora elmondta, hogy a vonat elindulása után körülbelül nyolc perccel lépett be ifjabb Z. O. abba a fülkébe, ahol K. S. és munkatársai utaztak. Udvarias köszönés után teljesen váratlanul előrántott egy papírlapot és ferde hajlamai késztetésére a következőképp mutatott meg magából többet annál, mint amenynyit a jó ízlés és a közerkölcs megenged: „Holnap már szeptember, vége van a nyár-nak, /Belém álmaim is már csak hálni járnak” – szavalta a papírlapról, az izgalomtól kissé remegő hangon olvasva saját kézírását. Ennél a pillanatnál már a felocsúdó utasok többségének sikerült tenyerével betapasztania fülét, illetve a hangos sikítozás módszerével elfedni a mutogató szemérmetlen kitárulkozását, de a hangzavarra odarohanó jegyellenőr még hallhatta a folytatást is: „Fogatlanul vicsorog bennem az emléked, /Mint lelkem albumából kitépett fényképek.”
Felkerestük ifjabb Z. O. szüleit, a köztiszteletnek örvendő értelmiségi idősebb Z. O.-t és Z. O.-nét. Talán valahol érthető húzódozás után végül annyit nyilatkoztak lapunknak, hogy tudatában vannak fiuk problémájának, sőt még az érintett ifjabb Z. O. is igyekezett a maga módján ellenállni a kísértésének, hogy közterületeken szeméremsértő megnyilvánulásokat kövessen el. Önként, saját elhatározásából orvosi kezelésekre is járt, mutatta be munkatársunknak Z. O.-né a lefénymásolt igazolásokat. A hogyan továbbra azt válaszolták, hogy remélik, a bíróság beszámíthatatlannak nyilvánítja ifjabb Z. O. visszaeső exhibicionistát, átruházva szüleire a döntési felelősséget, így elgördülhet az utolsó akadály is az elől, hogy komoly, gyógyszeres, úgynevezett kémiai költői kasztrációt végezhessenek el rajta egy erre szakosodott jónevű klinikán.
Lapzárta előtt a művelődés rovatunk felelős szerkesztőnőjének eszébe jutott, hogy másfél évvel ezelőtt őt is zaklatta cikkünk perverz tárgya. Egy színházi előadásról, vagy az is lehet, hogy egy képzőművészeti kiállítás megnyitójáról igyekezett haza, amikor a sötét, külvárosi utcában, egy már aznapra bezárt autóbuszjegyes bódé mögül eléje szökött egy arcát kapucnija árnyékába rejtő fiatalember és a vaksötétben kolléganőnk szemébe sziszegett valamit arról, hogy „egy évig tartott szerelmünk, becsapott, tulajdonképpen csak egy aranyos malaca voltam, kit disznójává felnevelt, s most íme, sonkaként füstölődöm kiégett lelke bugyrában”. Az idézet nyilván nem pontos, mégiscsak hosszúnak számító idő telt el azóta, de arra mindenképp emlékezett, hogy az exhibicionista sorai rímeltek.
Lapunk információi szerint a Szoptatós Anyák Egyesülete szervezkedésbe kezdett, aláírásgyűjtést indítványoznak, melyben az aláírók a polgármesteri hivatal, az önkormányzat, a rendőrség, az ügyészség és a megyei ideggyógyászat támogatását kérik az ilyen szenvedélybetegségben szenvedő emberek sürgős elszigetelésére. A Szoptatós Anyák Egyesületének elnöknője, Ábrahám Józsefné köntörfalazás, szépítés nélkül tette fel az i-re a pontot: „Tőlünk csinálják, ha örömük telik benne, de kizárólag egymással, egymás közt.”
Az élet: szép
A főnököm ma üvöltözött egy kicsit velem. Ilyen kedve volt. Szorítják neki is az izéjét, fentről. Nem rossz ember különben. Igaza van, lehetnék egy kicsit ambiciósabb, egy kicsit törekvőbb, egy kicsit kreatívabb. Meg amúgy is, ordibálni muszáj, ha meg akarod tartani a távolságot. Nem akar közeli barátom lenni. Mert neki ez így jó.
A feleségem nem szeret. Nem szeretett soha. De azért néha hajlandó, ritkán. Van is két gyerekünk. Azóta, mondjuk, nincs is értelme. Főz, finomakat. Szeretem. Főleg a rakott krumplit. A családi dolgokat megbeszéljük. De az úton nem fogjuk a kezünket, amikor sétálunk. Mert neki ez így jó.
A lányom nem beszél velem négy napja. Nincs pénzem egy új farmernadrágra. Megszámoltam, hat farmernadrágja van. Koptatott, fekete, hímzéses, másik koptatott, sötétzöld és egy márkás, klasszikus. Nekem két nadrágom van. Egyikkel munkába járok, a másik szárad. És egy kosztümnadrág, amelyet lakodalmakon, keresztelőkön és temetéseken viselek. Majd megbékél, és újra beszél velem, ha akar. Ilyen ő, mint a mai fiatalok. Mert neki ez így jó.
A fiam öregnek tart. Elhúzza a száját, amikor érdeklődöm, hogy ityeg a fityeg. Hagyjál már, mondja. Profi teniszező akar lenni. Fizetjük az óráit. Mert neki ez így jó.
Van egy jó barátom, Jenő. Osztálytár-sak voltunk. Most kollégák. Néha eljárunk sörözni, bámuljuk a teraszról a csajok fenekét a sétálóutcában. Ő a felfele menőkét, én a lefele menőkét, mert egymással szemben ülünk. Egymás válla fölött nézzük a menő csajokat. Általában én fizetem a söröket, hisz neki van egy svájci frankos hitele. Mert neki ez így jó.
Van egy kolléganőm, szimpatizáljuk egymást. Ennyi. Néha némán egymáson felejtjük tekintetünk, enyhén elpirul. Családom van, családja van. Komplikált helyzet. Így hát nem teszünk semmit az ügy érdekében. Mert neki ez így jó.
Én pedig... Én, azt hiszem, nem akarok semmit. Mert nekem ez így jó.
Lángol
Nem tartott sokáig. Így utólag: bizonyára unta magát. Meg nem szerette volna azt a nyarat magányosan tölteni. Érdekes. Itt sem jön be a számtani középarányosság elve. Pedig én teljesen. Nekem a világvégéig. Nekem az idők lejártáig. Meg amúgy is... Hol lenne ennek a közepe?
Én már ezeket mind kiéltem, másokkal, válaszolta aggodalmaimra. Kiégtek, nem ezek a dolgok fontosak. Ne bőgj. Mondta.
Mert nekem ilyen volt. A szárnyalástól a sírásig minden. Ami belefér. A gyomorban repdeső pillangótól a szintén ott születő ideggörcsig. Az eleje. És a vége. Nem mintha sokáig tartott volna. Nem olyan hosszú idő egy szerelmes nyár. Így visszagondolva.
A végén aztán semmi sem tetszett neki. Bennem. Érzelgős. Felhők közt lebegő. Önző. Féltékenykedő. Teljesen alaptalanul. Aztán amikor elment, az utcán már ott várta az, akire én alaptalanul. Ilyen az élet.
Azt sem szerette, a vége felé, hogy cigarettázom. Állt hidegen mellettem a rock-koncerten, szemében kiégett múltja könnyein csillantak a színpad fényei, teste iszonyodva mondott nemet derekát ölelni próbáló karomnak. Lassú számra dörrentek a gitárok.
Amikor zsebemből előkaptam az öngyújtót, a magasba emelve, finoman megfogta ő is a kezem, és miközben szeméből gátat törve elindultak a könnyek, velem együtt ringott a zenére. Két test egyként.
– Ugye, hogy most milyen jó, hogy cigizem? – súgtam fülébe.
Bólintott. Itsz máj lájf, vonítottam a zenekarral, az ujjaimat égető öngyújtó gázlángja villogva megvilágította az arcomra kiült kínt.
