A más népeket piszkoló, sárga szemű és redves agyarú írások bizonyos korfordulók táján szoktak jelentkezni. Például Jordanez gót történetíró a középkor hajnalán tanítja, hogy a hunok a pusztaságokba kiűzött ringyók, boszorkányok és a gonosz lelkek nászából keletkeztek, ennek ellenére egyesek csodálják, hogy akadémikusaink annyira elutasítják a sokak által feltételezett hun–magyar néprokonságot. Ám nincs mit csodálni ezen: a hunok ennek ellenére kis ideig félelmetes katonai hatalomként szerepelnek Európában, s az ilyesmi imponál egy germán szemléletű történésznek: nem lehet holmi sertéscsordának odaajándékozni hírnevüket.
A magyarok kiirtásának ötlete nem egyszer felmerült, pl. annál a cseh királynál, akit annak idején Kún László a Morva-mezőn a „helyére tett”: besegítve Habsburg Rudolfot a hatalomba. Megjegyzendő, a Habsburgok nem mind vérivók voltak. Egyedül III. Ferdinánd apostoli királyunk, a XVII. század elején dolgozott ki egy olyan magyarellenes projectet, amelyre még egy amerikai thriller-rendező is azt mondaná: na, azért még- sem lehet mindent! Magyarázatul szolgál, hogy ez a harmincéves háború idején történt, amikor a német nép is szinte kiirtotta saját magát.
A rendi társadalom általában nem folyamodott etnikai kombinációkhoz. A középkori lovagok megbecsülték az egyéni értékeket, lett légyen az illető ír, brit, frank, avagy szaracén. A „régi rend” utolsó nagy alakja, Metternich herceg azt mondta: Amikor a kiválóság eszméjét a nemzetiség eszméje fogja felváltani, a vér és a szenny hullámai elborítják Európát! … Hát ez bejött, méghozzá nagyon csúnyán. Viszont az osztrák császári kamarilla, mikor 1848-ban ehhez az eljáráshoz folyamodott, távlatilag is, örökre semmisítette meg Európában a hagyományos eszmények világát. Azóta mind papolhatunk humanizmusról.
Azért tartom időszerűnek ezt szóbahozni, mert a napokban egy K. Varga Géza nevű ismeretlen szerző egy Szép Szó nevű, viszonylag ismeretlen folyóiratban, kontrázva Kertész Ákos magyarellenes proklamációjának, avval „igazolja” a magyarság történelmi életképtelenségét és tehetetlenségét, hogy fegyverrel támadtunk a Habsburg-monarchia ellen! Kertész éppen azt állítja, hogy a magyarság mindig kéjesen röfögve nyugodott bele az elnyomásba! Ez a proto-, pro- és poszt-marxista dialektikának szokásos eljárása, hogy ugyanazt az érvet színéről és visszájáról is felhasználja. S jellemző, hogy „ott, ahol nincs sajtószabadság”, és felhergelt egyetemisták tüntetnek érte, a legszélsőségesebben jobboldali quasi-filozófus László András írta, hogy a magyar történelem igazi, nemzeti hálát érdemlő hőse Haynau tábornok, és nem azok, akiket meggyilkoltatott és elüldözött! Eddig két „jobboldali” fiatalember halk tiltakozásán kívül senki nem szólalt fel ellene?
Valóban, nagyon alacsony labdákat adunk ellenségeinknek. Fontoskodó-nagyképű katasztrófa-fesztivizmusban szenvedő köz-szónokaink és kisebbségi őrangyalaink sohasem hivatkoznak arra, hogy az 1848-as szabadságharc – védelmi háború volt! A forradalom tavaszát új törvényeknek, a társadalom átalakításának a kidolgozása tölti be. Annyira nem „lázadunk”, hogy júliusban az országgyűlés még katonai támogatást is megszavaz Ausztriának az olasz frontra. (Lásd Petőfi Vörösmarty ellen írt versét ez ügyben!)
Pedig már júniusban megkezdi a magyarságellenes hadműveleteit a délvidéki szerb határőrség (nyilván osztrák felsőbb beleegyezéssel, sőt pénzzel), méghozzá nemcsak a katonai célpontok, hanem a polgári lakosság ellen is; megelőlegezve 1944 őszét, borzalmas dolgok történnek! Szeptember elején a horvátországi császári csapatok, széles körű népfelkeléssel támogatva (és most már nyíltan osztrák pénzeléssel) átlépik a magyar határt; és nem fordítva! Ezt sohasem hangoztatjuk eléggé, hogy: nem fordítva! Elindulnak a főváros felé. Október 5–6-án megindul az erdélyi román és szász népfelkelés a forradalom ellen, és néhány morva földön fogott zsoldossal egy szlovák felkelési kísérlet is.
És csak ezután jön az, hogy „ha még egyszer azt üzeni”, az agyagfalvi nagygyűlés, a nagy toborzó akciók, a csucsai és háromszéki védekezés, a Tisza-vonal védelmének megszervezése és Görgei felvidéki oldalsétája.
Nem biztos, hogy jó taktika a rágalmakat meg se hallani! Nem is kellett volna most egyéb, mint válaszul a Kertészeknek, K. Vargáknak: újra leközölni egy-két régi írást. Például Eötvös Károly fenséges elbeszélését a móri csatáról. Ahol is, a még jóformán gyerekifjú Kún Béla gróf (micsoda névelorzás!) fiatal huszárhadnagy, egymaga szembevágtat a már harcvonalba tömörült osztrák vértes dandárnak. Például, ha Szálinger Balázs sem mind csutakolja a lovát, és nem anekdotázik, hanem kivonja karját – a barátnője karjából, és fürgén szembetör a huhogó kísértet-haddal, akár egyedül…
Gellért Sándor, a sajnos már jó néhány évvel ezelőtt elhunyt szatmársági költőnk írta (van-e, ki e verset nem ismeri!):
Nem vagyok én gyáva, nem is vagyok
bátor,
De országból, de faluból, palacsintás
házból,
Nagy vihar jöttekor, bármi legyen bére,
Valakinek állni kell a tornác
küszöbére!....
Szóval, ő mesélte, egyszer Pesten öszszetalálkozott Nagy Lászlóval, a költővel. Leültek egy fehér asztal mellé; Nagy László elkezdte: Te, el tudod képzelni, hogy egyes kommunista főnökök milyen gazemberek? Hogy embereket tétetnek el láb alól? Szabó Lőrinc? Tamási Áron? Mitől haltak meg? Ha magyar ember egyszer bemegy a kútvölgyi szanatóriumba, ha tehetséges, onnét élve többet nem jön ki!
Gellért Sándor összevonta a szemöldökét: Te ezt komolyan hiszed? Te erről meg vagy győződve, hogy igaz?... Igen, igen! – felelte Nagy László… Akkor, hiszen neked bejárásod van oda, miért nem mész be a parlamentbe? Miért nem állsz a terem közepére, amikor gyűlés van, és miért nem ordítasz teljes erődből?
– Oh, te is tisztára hülye vagy – felelte Nagy László. Felállt, legyintett és elment.
De nem ezért tiszteljük.
