„Mert hogy voltam, voltam én is
katona…”
(In: Petoefi S. Poetry B. Press)
Annyi minden, egyszer még román soviniszta is voltam. A Prut túlsó partján, annak a tartománynak a határállomásán, amelyet olykor Batu Kán (vagy Dzsingisz?) déd-, avagy ükonokájáról, Baszar Abáról neveztek el; majd Moldováról, azaz „Ifjú országról”1. Néztem ki a veszteglő szerelvény ablakán, alattam a peronon fehér köpenyes főkötős, kövérkés fagylaltos néni, kétkerekű toló-igájával. Mellette egy hét-nyolc éves, szerény öltözetű kisfiú, kezében pénzzel, románul kunyerált fagylaltért. A fagylaltos nő ingerülten rászólt: „szkazsi marozsnoje!”, de a gyerek nem értette, továbbra is az ingheţatát nyöszörögte. A vénasszony hátat fordított neki. Leugrottam a vonatról és vettem oroszul egy nagy fagylaltot, s a kisfiú kezébe nyomtam. A vénaszszony kivörösödve sziszegte oda nekem: Bezobraznij cselovek: Arcátlan állampolgár, azaz: „szemtelen személy!”…
Eljárásom előzményei közé tartozik, hogy nem sokkal azelőtt, Nagybányáról jövet, a gyorsvonati fülkében harmadmagammal utaztam, egy ötvenes éveit taposó, nagyon kiöltözött-kifestett-megillatosított nagymama és hatéves forma kisfiú unokája. Hallgatagon, mogorván üldögéltünk; egyszer csak a fiúcska kimutatott az ablakon, s magyarul felkiáltott: „Né, egy kút!...” Az illatos nagymama románul idegesen rászólt: „Mondtam már, ne beszélj a csúf nyelven! Mondjad a szép nyelven!”… Hasonló, részemről mindig halk, szelíd szóváltásokban volt már részem a tövisi váróteremben, a Retyezát oldalában és besztercei bodegában is. Mostanában azért jutottak eszembe, mert a népszámlálás miatt újságcikkeket olvashattam e témáról: „És mi van akkor, amikor a vegyes házasságok rosszul sikerültek?”
Ezzel is megjártam egyszer… A Scân-teia-ház folyosóján szembetalálkoztam XJ-vel, egy nagyon rendes elvtárssal, a Párt sajtóközpontjától: „Szőcs elvtárs, hányszor mondtam, hogy hagyj békét a papoknak!...” „Én? – méltatlankodtam: Én? Rég ideje még úrvacsorát se vettem, mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának… én még műemlék vonatkozásban sem… Jó-jó, de most is jött jelentés egy faluból, hogy izgattál a vegyes házasságok ellen!”2
Az történt, egy északkelet-erdélyi község magyar óvónője fél-évszázados szolgálat után nyugdíjba ment, és riportot kellett írnom róla. A megállapodás szerint, az adott időpontban egyik templom előtt várakoztam rá, késett, közben jött egy magyar lelkész, szóba elegyedtünk, semleges dolgokról, s a végén megkérdeztem: „Sok a vegyes házasság a községben?” „Nem, felelte, az utóbbi években hármat kötöttek…” Ennyi volt az egész.
Az említett izgatás pedig súlyos vádnak számított, egy kitűnő német születésű művész börtönt is kapott diákkorában ezért; egy tekintélyes matematikaprofesszornak sokat, nagyon sokat kellett e tárgyban magyarázkodnia. „Minden ismerősömről nyilatkozatot kértek, rólad is!” – mesélte utólag. Mit írtál? „Azt, hogy a Párt szilárd meggyőződésű tagja vagy, és ezt érvényesíted a tevékenységedben!”
Bizonyára ez a nyilatkozat sokat használt nekem, mert több szocialista országba is kaptam útlevelet; de nem eleget, mert a „béketábor” határain kívül azóta sem utazhattam, immár hatvanöt éve. Bár a béketábor szóról magáról felejthetetlen emlékeim vannak, amikor először hallottam. A Bolyai Egyetemen alakult meg a helyi béketanács vagy bizottság, vagy mi, és a nagygyűlésen egyszercsak felharsant a szavalókórus (amit egy nemrégen búcsúztatott tanársegédünk vezényelt): „Atombomba nem titok, béketábor győzni fog!” Gaál Gábor arcán zavar tükröződött, V. pedig, a pedagógiaprofesszor talpra szökkent és közölte, hogy Sztálin az arkangyal, ő pedig fel fogja hörpinteni a csillagokat! (Szegény V. is ama ötezer kolozsvári közé tartozott, akit ’44 őszén a Szovjetbe vittek közmunkára, s ő is a szökve hazatérést vállalta, de mivel föld- és vízrajzi ismeretei korlátozottak voltak, megesett, hogy ugyanazon folyónak, a Dnyeszternek a kanyarulatait egymásután hatszor kellett átúsznia, attól lett ilyen.)
Ami az óvónőről szóló riportomat illeti, nem tudom már, hogy megjelent-e és mennyire? Ennyire emlékszem a szavaiból: „Tetszik tudni, én több mint negyven esztendőn át, minden ősszel elölről kezdem; egy: megtanítani a gyereket köszönni; kettő: megszoktatni, hogy egyenesen üljön, álljon, egyenesen nézzen a szemembe, és egyenesen beszéljen. Tessék elhinni, az életben és a nevelésben ezek a legfontosabbak. Akiket erre nem neveltek rá, azt semmire sem tanították meg!”… Alkalmi klérikus ismerősömet biztosan nem ez az óvónéni nevelte!
Ami az arcátlan állampolgárságot illeti, mai napig sokat foglalkoztat. Nemrégen is ilyen ügyben be kellett volna adni valahova az irataimat, s akkor megjelent egy közlemény, hogy csakis azokat az iratokat tekintik hitelesnek, amelyeket egy bizonyos fordítói irodában fordítottak le magyarra. Ez nagyon feldühített, abbahagytam a kérvényezést.
Eszembe jutott ugyanis egynémely dolog. Annak idején, amikor a háború vége felé, gimnazista koromban világgá mentem, minden otthon fellelhető okmányt magammal vittem, még az újraoltási bizonyítványom is (románul ez utóbbit). És amikor tizenhat éves és száznapos koromban beálltam katonának (II. páncélgránátos zászlóalj, 1. század), senki sem volt kíváncsi az okmányaimra, meg sem nézték őket. Akkor se, amikor december vége felé egyik éjszakán tábori őrsbe osztottak be (valahol Sárkeresztes környékén), a másodikban pedig fegyveresen felderítettem Vértesacsát, két nap múlva meg éjszakai szuronyrohamban vettem részt az Ipoly torkolatának közelében, mégpedig – s ez külön is érdekes: szurony nélkül! A szibériai lövészeket sem érdekelte az újraoltási bizonyítványom, hanem leugráltak a martról és a Duna partszegélyén elsurrantak Nagymaros felé; amit két nap múlva elfoglaltak, mert ott senkinek sem voltak rendben az okmányai!
Hadapród szakaszparancsnokom pedig, aki a roham alatt végig egy falusi ház pincéjében dekkolt, jajveszékelni kezdett: most biztos hadbíróság elé fognak állítani!… s másnap az egész szakaszt átvitte az oroszokhoz. Én nem mentem, s ezért, sajnos – mint azt Rózsás János könyvéből megértettem – nem is volt alkalmam odafenn a Gulágon Szolzsenyicint személyesen megismerni.
Amikor végül harctereken, szőnyegbombázásokon, gyűjtőtáborokon, fiatal német hadiözvegyek örökbefogadási kísérletein át, közbe-közbe közel ezer kilométert gyalogolva, másfél év után hazaértem, s kipakoltam a hátizsákomat, anyám se azt kérdezte, hogy az oltási bizonyítványomat hazahoztam-e, hanem azt, hogy a másik törülköző hol van?
Jegyzetek
1Moldova, földrajzi névként előbb folyóké, majd területeké; mind a mladec, maladozs, moldau, vlatava, omladina stb. fiatal, zsenge, új hajtás stb. jelentésű szavakból származik.
2Ami a vegyes házasságokat illeti, sokféleképpen sikeredhetnek. Pl. Dürernek az apja magyar volt, az anyja német, akárcsak Bartók Bélának. Sajátságos a Petrovics-Hrúz vegyesházasságból született Petőfi esete, bár azokhoz tartozom, akik szerint a mi Sándorunk Széchenyi István fia, balkézről. Talán emiatt is a nagy hiszti, a tiltakozás a csontok DNS- vizsgálati szándéka ellen. Na és Hunyadi János? Akinek anyja magyar-bosnyák királyné, apja olasz tudós, unokatestvére pedig török császár.