Melyik hídon megy egykoron a „most”?
Nietzsche
Nyersen ették a halat. Nem messze a tengertől.
A férfi tépte össze a halakat, tömte a szájába. A maradékot odadobta az aszszonynak. Az szégyenlősen vette fel a földről, de mohón nyelte. Olykor a hasát masszírozta, kifejezéstelen hangokat hallatott. Haja bekeretezte mocskos arcát, elrejtette a keblét.
Aztán a férfi elégedetten böfögött néhányat, szakállába törölte a kezét. Felállt, hogy a hatalmas akvárium tetejét a helyére tegye. A tartály sarkában óriási hal volt, alig mozgott a kopoltyúja, szürke pöttyös bőrén megcsillant az ég közepére hágó nap. A férfi füvet szórt az akváriumba, majd kattant a tető.
– M.. mmm... – mutogatott a férfi az asszonyra, utána meg a közelben lévő dombtetőre.
Az asszony a fejét rázta. A férfi merően nézte. Megragadta a haját, maga után kezdte vonszolni. Az asszony sikoltozott, mire elengedte. Kissé tanácstalanul nézte. Aztán belerúgott. Az asszony összekucorodott. Jajgatott. Domborodó hasát érte az ütés.
A férfi elindult a domb fele. Amikor a tetejére ért, megigazgatta a piros zászlót lobogtató póznát. Majd leült melléje. Körülnézett. A rezzenéstelen levegőben messzire ellátott. A tengeren semmi füst, vitorla, sehol egy hajó. A fejét rázta. Ismét a póznához nyúlt, tanácstalanul igazgatta. Aztán leheveredett melléje. Hortyogni kezdett.
Közben az asszony összeszedte magát. Hasát fogta, ahogy a dombtetőre kimászott. Egy követ talált, magával cipelte. Mikor a férfi mellé ért, gyűlölködve nézte. Felemelte a követ. Pár pillanatig tartotta a férfi feje felett. Majd eldobta. Leheveredett párja mellé, kezét annak szőrös mellkasára tette. Elaludt.
Esteledett mire felébredtek. Riadtan néztek körül, szaporán mentek a sziget belseje fele. Hamarosan egy erdőbe értek. Óriási odvas fa volt az otthonuk. Behúzódtak az odúba, a férfi a bejáratot elzárta egy levelekből és ágakból fonott ráccsal. Leguggoltak az odúban, egymással szemben.
– Feéée... kk... – szakadt ki az asszonyból, mire a férfi simogatni kezdte az arcát.
– Nee... ééé... nee... – próbálta mondani, miközben gesztikulált. Aztán magához vonta az asszonyt. A hasára helyezte a kezét, masszírozta, mire az asszony halkan felnyögött. Megölelte a párját.
Rezzenéstelen éjszaka volt. Vörös hold világított, felszínén hatalmas repedések. Nem messze az erdőtől kis patak, vörösnek tűnt a vize. Nem sokat haladt a felszínen: eltűnt egy föld alatti üregben.
Hajnal felé az asszony halkan jajgatni kezdett. Párja felriadt. Tanácstalanul nézte, ahogy az asszony összegörnyed, a hasát fogja. Simogatta a fejét.
– Ke... Kééész? – kérdezte.
Az asszony hevesen integetett. Egyre hangosabban jajgatott. A férfi a sarokból foszladozó takarókat vett elő, egymásra terítette. Arra fektette az asszonyt. Rozsdás vedret húzott elő az avar alól, félretolta a leveles rácsot. Kifele mutatott:
– Víízzz. Hozom... – mondta, és rohant is.
Bár közel volt a patak, neki örökkévalóságnak tűnt míg odaért. Megmerítette a vedret, szaladt is vissza. Addigra az aszszony hangosan jajveszékelt. Rongyot dobott a vízbe, majd mosni kezdte párja arcát. Az elégedetten nyöszörgött. Egyre szorította a férfit, körmei húsába mélyedtek.
– Jaj... Jö... jönn... Gyermek – nyögte, és mosolyogni kezdett. A következő pillanatban már ordított a kíntól.
Hajnalban született meg a gyermek. A férfi lemosta, az egyik takaróba gombolyította. Majd az asszony mellére fektette
– Fi... úúú... Sír... – nyögte büszkén. – Etess...
Az asszony nem válaszolt. Alig tartotta a síró gyermeket a karjában. Arca teljesen el volt halványodva.
– Fiúú... Nem bír... Elvenni... – nyögte.
– Ki... Kicsim? – kerekedett el a férfi szeme.
– Nem... bír... – rebegte az asszony. – Halnak, jó? Halnak...
– Neee... Neee... – sírta a férfi. – Etess gyermek...
– Halnak... – suttogta az asszony.
Rövidesen kiszenvedett. A csecsemő karjából a földre csúszott.
– Nem akar... Nem ért... – sírta a férfi. – Razsua... Nem hal meg...
A gyermek sírni kezdett, mire a férfi karjaiba vette.
– Anyuka... – mondta, és a holtestre mutatott. – Anyuka... eltemet... most. Később hal... darab... darabokban. Most eltemet... Addig te... vigyáz... odú. Gyermek...
Letette a csecsemőt. Nézte. A gyerek elhallgatott.
– Név Démen... Démenotar. Lenni név Démenotar – mondta végül.
Kivonszolta a holttestet az odúból, a partra vitte. A homokba méternyi gödröt ásott. Éles kagylót keresett, elvágta az asszony bal alkarján az izmokat, a csontokat eltörte. Mikor elvált a kar a testtől, félredobta. Majd a gödörbe húzta a hullát, betemette.
– Nap kiszárít... Hal megeszik... – mondta közben. Olykor megállt, könnyezett.
– Razsua... Meghalni... Szeretni... Jaj, meghalni Razsua...
Kagylóhéjakat rakott halomba, hogy megjegyezze a sír helyét. Visszament az fához, magához ölelte a mélyen alvó gyermeket.
– Menni most halhoz... – suttogta. – Lenni most teje is... Anyuka meghalt... Még pár nap... Addig kicsi hal lenni. Kéz megszárad, halnak adni. Akkor lesz tej is...
Elindult, szorosan tartva a gyermeket. Mikor az akváriumhoz ért. megütögette a vastag üveget.
– Gyermek... – mutatta a halnak a csecsemőt. – Ez itt gyermek...
A hal lomhán feléjük fordul.
– Razsua meghalni, hal. Holnap lesz hús. Adni tej, jó? Démenot... Kicsike. Tej neki....
Leült az akvárium mellé, szemben a hallal.
– Jaj... Razsua meghalni... – sírta.
– Homály itt... – ütötte a mellkasát.
A hal nézte a két alakot. Csapkodni kezdett. Kisvártatva néhány ökölnyi gomolyag jelent meg a farkánál. A férfi letette a csecsemőt. Elmozdította a tartály fedelét. Kidobálta a ficánkoló kis halakat.
– Én most enni, Démenotar – mondta. – Holnap te is enni...
Leült a földre, felvette a csecsemőt. Enni kezdte az ivadékokat, előbb a gerincüket roppantotta szét. Majd megtörölte a száját.
– Menni dombra, Démenotar. Nézni hajó. Pózna.
Folytak a könnyei.
– Kicsi gyermek. Anyuka meghalt. Szegény Jtuzbo... Razsua halott...
*
– Van más is? – kérdezte a gyermek.
A patak mellett ültek, lábuk a vízben.
– Volt, vagy talán van – válaszolt az apja.
– Akkor lehet, hogy vannak más emberek.
– Nem tudom.
– Mi mit keresünk itt?
– Razsua ötlete volt. Utazni indultunk, hajózni a tengereken, pihenni. Akkor tört ki a háború. A hajó aknára futott.
– Mi az a háború?
– Amikor ölik egymást az emberek.
– Te is megölsz engem?
Jtuzbo tétován válaszolt:
– Nem tehetem, fiam.
– Mert mi nem háborúzunk?
– Nem...
– Akkor elmegyünk innen?
– Nem tudom...
– Mit tudsz?
– Most semmit.
– Nem értem, apuka.
– Nem tudom... Most nem tudok mást mondani. Most itt a normális...
– A hal az Isten?
– Nekünk most az.
– Miért vagyunk a szigeten?
– Mert biztonságos. Itt nem tudnak bántani mások. Ha még tart a háború.
– De miért tetted ki a póznát?
– Mert mégis el akarunk menni.
– De ha jó itt nekünk... akkor miért akarunk elmenni?
– Mert mégsem jó itt nekünk. Mégsem normális... – mondta Jtuzbo.
Köhögni kezdett. Erős rohamok jöttek rá, a vér sugárban ömlött ki a száján. Összegörnyedt.
– Amióta Razsua elment, itt bent megszakadt valami – mondta, mikor levegőhöz jutott.
– Apa én nem értem. Nem értek semmit.
– Az őrületen nincs mit érteni...
*
Fáklyával a kezében araszolt a barlangban. Követte a patak folyását. Sokáig kúszott a ragacsos folyosókon, végül egy hatalmas terembe ért. Ott mindenféle ládákat látott egymásra halmozva. Betörte az egyiket. Kerek fémdobozok hulltak vele szembe. Felvett egyet, nézegette. Aztán másik ládát tört be. Szorosan egymás mellé helyezett tárgyakat pillantott meg. Az egyiket kihúzta. Majd vett egy fémdobozkát, elindult visszafele. Sietett, ahogy rövid lábai bírták. Apa örülni fog, gondolta. És azt is meg tudja mondani, mik ezek.
Jtuzbo az akvárium mellett feküdt. Leste, mikor szül a hal. Az elmúlt három évben megöregedett. Szakálla kifehéredett, fogai elrohadtak, bőre pergamenszerű lett. Bal kezét nem bírta emelni.
– Apa! – kiáltotta Démenotar. – Nézd, mit hoztam.
És Jtuzbo elé dobta a két tárgyat:
– Mik ezek?
– Konv... – nyögte apja. Szeme kikerekedett.
– Könyv... Konzerv...
– A barlangban, apa. Rengeteg van belőlük!
– Nyisd ki – mondta. Mohón nézte, ahogy fia belelapoz a könyvbe. A dátumot kereste.
– Járnak a szigeten... – hebegte.
– Azonnal törd le a póznát! Rejtsd el az akváriumot! Azonnal! Megértetted? – ordította, s a nyál repkedett szájából.
– De nem elmenni akarunk?
– Tedd amit mondok! Vigyél az odúba!
– Apa... Én még nem láttam másokat.
– Most nem is fogsz!
Hónapokig rejtőztek az odvas fában. Démenotar naponta kijárt rendezni a halat, elhozni az ivadékokat. Etette egyre soványodó, rettegő apját. Olykor a könyvet forgatta, nézegette a képeket. Jtuzbo elmagyarázta, hogy a nagyon kicsi képeket betűknek hívják. Érteni lehet azokat. A gyerek lassan fogta fel, hogy a beszédet le lehet rajzolni. Annál mohóbban fogott neki tanulni.
– Apa, miért nincsenek már állatok? Mint a könyvben... – kérdezte egy nap.
Az a vállát vonogatta.
– Nincsenek. Nem tudom. Razsuával már itt éltünk, amikor egy napon minden élőlényt feldobott a tenger. Az erdőben is elpusztult minden. Akkor lemásztunk a barlangba. Kínozott az éhség. Ott találtuk a halat, körülötte rengeteg ivadék. Tömtük magunkba. Anyád meg akarta sütni a halat. De én nem engedtem. Akváriumot építettem a parton, a hajóból szedtem az anyagot hozzá. S beletettük a halat.
– Egy napon anyád elvágta a kezét, ahogy a tartályt takarította. A hal felugrott a vér ízére. Kiharapott egy darabot Razsua combjából. Másnapra tele lett az akvárium piros folyadékkal. Kis gömbökben úsztak a víz felszínén. Megkóstoltam. Tej volt.
Démenotar összerezzent.
– Apa, ez a könyv azt írja, hogy a csecsemőket tejjel táplálják. Honnan vetted a húst, hogy a halnak teje legyen?
Apja hallgatott.
– Jtuzbo... Jtuzbo! – ragadta meg az apját.
– Anyám holtteste nevelt fel engem! Így van ez, Jtuzbo?! – ordította.
– Tehettem volna mást, fiam? Ha anyád nem hal meg születésedkor, akkor téged adunk a tejért. Értsd meg. Most ez van, ez lett. Nem lehet más.
A gyerek hányni kezdett. Vastag sugárban szakadt ki belőle a vörös-fehér folyadék.
*
Apja halála után a barlangba költözött. Talált világítást a ládákban, a konzerveket ette, olvasott, egyre olvasott. Nem törődött a hallal.
Apja holttestét a tartályba lökte:
– Nesze! Lakjál jól egyszer s mindenkorra.
A hal kábán nézte, aztán unott mozdulatokkal a tetemhez úszott. Roncsolni kezdte.
Mohón falta a könyveket. Lenyűgözte az emberiség története, állapota a háború előtt. Csodálta a Föld nagyságát, hitetlenkedett, mikor gömb formának írták le. Nézte a kontinenseket, a folyókat, a hatalmas óceánokat. A rengeteg élelmiszer, ami megtermett mindenfele... Sorra bontotta a konzerveket, ízlelgette tartalmukat. Gyakran hasmenést kapott, de akkor is tömte magába.
Három évet töltött a barlangban. Mi-kor kijött, éjszaka volt.
A csillagos eget nézte.
– Tejút, Orion, Göncöl – motyogta. – Nyugaton a Nap fekszik, Keleten kel. Hatalmas. Izzó. Hélium. Hidrogén. Hold. Kicsi. Kő... Halott.
– Asztal, szekrény, ágy – fordult a rezzéstelen erdő felé.
Majd homokot vett kezébe.
– Szilicium. Számítógép. Idő.
Tüzet gyújtott.
– Reakció! Reakció! – kiáltotta, és görbe kis lábán a tűz körül ugrált.
– Tánc! Révület!
Összerogyott.
– Apa!... Anya!... – sírta.
– Homály... – ütött mellkasára.
– Egyedül...
Hangosan zokogott
– Mit ér, ha egyedül...
Elájult.
*
Forróság térítette magához. A patakhoz vánszorgott, belefeküdt. Locsolta magára a vizet. Borzongott. Egyedül...
Majd a partra ment. Leült a homokba, bámulta a tengert. S ahogy fejét feljebb emelte, óriási hajót pillantott meg.
– Óceánjáró... Óceánjáró! Nem egyedül! Kész! Vége! – ordította, sírta egyszerre.
Csónakot engedtek le a hajó oldalán, négy férfi ült benne. A partra eveztek.
– Démenotar – ment oda, s nyújtotta feléjük a kezét. – Én itt lakni szigeten.
Az egyik férfi bosszúsan felmordult.
– Mondtam, hogy nem gyermek. Törpe ez, az istenit neki! Nem gyermek.
– Igen, törpe vagyok – mondta illedelmesen. Így tanulta a könyvekből.
– Na... Magunkkal vigyük? – kérdezte a másik férfi.
– Én szívesen magukkal mennék – szerénykedett.
– Minek? Minek vigyük? Így is alig van túró, sajt, meg tej – mondta a harmadik.
– Én mennék...
Halljátok? Hallgassátok már meg! Visszük. Ő is akar jönni – mondta a negyedik. – Vannak szüleid, fiacskám?
– Meghaltak a szigeten – válaszolt a törpe.
Valahogy csónakba ültek.
– Most mit adunk a juhoknak? – morgott az első férfi.
– Füvet, mint eddig. S ha másként nem megy, levágunk párat.
– De az a hús csaknem ehetetlen. A legénység meg fog betegedni. És vágni sem szabad. Tejük az egyetlen ennivaló a világon.
– Nem tehetünk mást. Mit ér a tej most, ha nincs hozzá gyermek. A törpe csak megrontaná a minőséget. Jól tudjátok.
Közben a hajóhoz értek. Démenotar hallotta a juhok bőgését.
– Gondolom, az urak Ausztráliából jönnek – mondta.
– Pontosan. Honnan tudod?
– A juhok és Ausztrália, uram – mosolygott. – Szigetünk beleesik az útvonalba.
Folytatta.
– Van itt egy hal. Talán ha magunkkal vinnénk, uraim. a szigeten. S ha szaporítani tudnánk, lenne eledel bőséggel.
– Hal?... Élő hal? – kerekedett el a kormányos szeme. – Hé emberek, azonnal visszaevezni! De tüstént!
Egykettőre ott álltak az óriási akvárium előtt. Vize teljesen kiszáradt, a hal eltűnt belőle.
– Azt mondod, hogy volt itt egy eleven hal? Amely eleven ivadékokat hozott a világra?
– Igen uram, volt. Sok évig ettem az apró halakat. Más étkünk nem is volt.
A konzerveket elhallgatta.
A férfiak elsápadva álltak az akvárium körül.
– Lekéstünk... – dörmögte a kormányos.
– Miről? – kérdezte udvariasan Démen-otar.
A kormányos feléje fordult. Hisztéri-kusan nevetni kezdett:
– Az életről, kis törpe. Az életről...
