Felettem volt, ha székre álltam volna, szinte karral is elérhető, én, a kislány, a konyhában olvastam, tanultam és hallottam, hogy Krájáné, a Cukorgyár főkönyvelőjének gyönyörűséges, német felesége megereszti a kádban a vizet. A kádat titok övezte, felmehettem volna az emeleti lakásba, hogy benyissak a fürdőszobába, de erre nem szántam rá magamat, mert a kád titok kellett maradjon számomra. Biztos vagyok benne, hogy a világon Aradon a legszebb az égbolt, este bele-belegyönyörködtem, álltam az ablakban, ahonnan príma kilátásom nyílott az égre. Eszembe jutott, hogy a németek sose ejtik ki azt a szót: szülőföld, hanem azt mondják: Heimat, amit én úgy magyaráztam: szülőég. A csillagok szinte az emeletes ház tetejét érintették s a katekizmusban tanult Jóisten egészen közel került hozzám. Gencsi sógorom (parasztfiú az „eredete”) minden este megmustrálta az égboltot, utána beslattyogott a szobába megjelenteni nekem: „Ma is gyönyörűséges az égbolt...” Erre én öreg csontjaimmal nehézkesen feltápászkodom és kimegyek az öreg ház gangjára. Felkínálkozik nekem a pusztára épült város égboltja, vagy ha úgy tetszik, a német Heimat. Az est telve van élőlények szuszogásával, tücsök-kórussal. Az ájert, lévén közel a Maros, a nagy folyó, szinte harapni lehetett. Ez az aradi égbolt a mai, de ugyanakkor gyermekkorom ege is. Bennem motoz: „amor veteris mundi”, a régi világ szeretete, bűvölete, ami betölti gyermekkori lelkemet. Kislánykoromban rájöttem, hogy milyen buta vagyok, és ez már megközelíti az intelligenciát, mert kívülről látom magamat. Nem volt menekvés, az ég magától megnyílt előttem, szinte kellette önmagát. Gyermekkoromban a csillagos ég alatt tenyérnyi kert, telve álomfákkal, s az égből a kegyelem egyenesen rám omlott. Földi függőségemtől megváltam, kettesben voltam az éggel. Nem volt menekvés, hogy eljussak a sziporkázó ég fölé, le kellett győznöm önmagamat. A hitem erős volt. Flaubert szerint a buta ember mindig végkövetkeztetést akar levonni, de ez nem volt az én álláspontom, és naivan hittem és hittem, hogy Isten valahol ott trónol: az égben. Ez az emberi felserdülés periódusa, amikor annyi hitet költöztetünk a lelkünkbe, hogy az kitartson egy életre. Nevelőanyám óva intett az égbolt bámulásától, mert attól még beteg is lehetek, netán holdkóros. Miért, talán Tolsztoj Natasája nem révült bele az égbolt látványába, de attól még normális nő maradt.
Az ég titokzatos volt felettem, az emeleten levő kád szintúgy titokzatos. Az apácák Szent Margitról, Szent Kaszap Istvánról meséltek nekünk. Én közel engedtem a lelkemhez mindkettőt, amíg ki nem derítettem, hogy Margit, aki a jósláshoz is értett, sok szempontból is primitív volt, a fürdést olyasminek fogta fel, ami vétek a hatodik parancs, a bujaság ellen, szeméremövet hordott, de csak a kezét és a lábát mosta meg. Soha életében egyetlenegyszer sem fürdött meg. Ettől én mélységesen elámultam, milyen odőrje lehetett egy felnőtt nő testének? Valaminek vége szakadt bennem, többé nem voltam képes imádkozni hozzá. Az én családom nagyon szegény volt, de kimosdott. Anyám egyetlen nagynénje, a Tádi nevezetű, minden este madártestével beállt a nagy mosdótálba. Lestem a kiságyamból és csodáltam. Ami előttem végbement, tulajdonképpen fürdés volt, ám fürdőszoba nélkül. Gyermekkoromban a prolik úgy tartották, hogy a fürdőszoba nagyúri allűr, glanc. Krájáné, a szép, karánsebesi, sváb nő többször is felhívott magához. „Magdika, gyere fel hozzám egy kicsi teára...” Francia zárdába jártam, s ez Krájánénak rang volt. Nem mentem, soha nem mentem, mert akkor lehullt volna a titok, ami a káddal volt kapcsolatos. Ahogyan nem lehetett belegyalogolni az égbe, a Heimatba, ugyanúgy nem voltam képes betapicskolni a felettem lévő fürdőszobába.
Kád dolgában sokáig böködtem az életidőm térképén. Az ujjbegyeim hasonlóak voltak a szemeimhez, szinte láttam velük. Kiegyeztem a gyermektestemet környező démonokkal, és elzárkóztam a kád látványától. Az ismétlés a feltámadás reménye, hogy végre megszülöm önmagamat, aki birtokába vehet egy uraságnak való kádat.
A gyári lakásokhoz lehúzható angol WC is járt, de szó se volt fürdőszobákról. Mi a tágas mosókonyhában gyújtottunk be téglából rakott tűzhelybe, abban üst volt, onnan mértük ki a vizet a mosóteknőbe. Ez volt a fürdőszobához hasonló valami... Fürdéseink a mosókonyhában évszakhoz kötöttek voltak, télen ugyanis a mosókonyha nem fungált. Nevelőanyámmal a kisteknőt bevittük a konyhába. Erre havonta egyszer kerülhetett sor. És a felettem levő fürdőszobában csobogott a víz. Szombat este minden prolilakban nagymosdás volt és fehérnemű csere. Mostuk, nekiveselkedve sikáltuk egymás hátát, derekát.
A kádnak jelképe és mítosza volt számomra, az volt a tisztaság kelyhe, mert ahogyan Csehov mondta: az emberben minden szép kell legyen. A testápolás valamiféle önértékelés. Eliade szerint a mítosz alapja a folklór, a vallás meg az irodalom. Eliade a posztmodern állapotában firtatta a lélek halhatatlanságát, de hitt a túlélésben. Indiában megismeri a kozmikus vallásosságot, és utána Chicagóban próféta lesz belőle, azt fejtegeti, hogy az ember életében többször is meghal, a szoterológia a megváltás tana, s ha ez így igaz, a test, amit elhagyunk, mindig tiszta kell legyen. A halál szerelme a román írók szellemiségének sajátságos vonása, s itt Eliade élenjár.
Rálátni a kádra időben eltávolodást jelentett ifikorom kádélményeitől, csak távolodni tőle tudok újfent kapcsolatot teremteni vele.
A zárda konyhájában segítettem mosogatni, s akkor az egyik fehér fityulás nővér, kezében egy kancsóval, mellém lépett: „Kislányom, ugyan vidd be ezt a meleg vizet Janka nővérnek a fürdőszobába...” A kanna nehéz volt, a meleg víz gőze sütötte a kezemfejét, kopogtattam a fürdőszoba ajtaján, bentről Janka nővér, a tanítónőm szólt ki: „Gyere be...” Lassan toltam be az ajtót, mielőtt beléptem volna, először a fejemet nyomtam oda az ajtókerethez, nyújtottam a kezemben levő kannát. A tanítónőm, olyan harmincéves nő, ott állt előttem mezítelenül, kurtára nyírt apácahajjal, s lent, a cementkockán véres, női fehérneműk. A fürdőszobában a falak, a kád, minden sötétbarna színű volt. Szépséges, elegáns világ tárult elém. Janka nővér kikapta a kezemből a kannát és azt mondta: „Köszönöm, Tóth...” Lekuporodtam a fürdőszoba magas küszöbe mellé és a döbbenettől feljajdultam. Letaglózott az a darabka világ, ami elém tárult. A véres fehérnemű láttán rossz sejtéseim támadtak. A pucér apáca minden porcikájában nő volt. És nem mertem figyelmeztetni a konyhás nővért, hogy Janka tanítónőm netán halálán van. Még nem tudtam semmit a női test különböző, ciklikus megnyilvánulásairól. Vissza se mentem a konyhába, menekülnöm kellett attól a világtól, amit láttam. Az apácák csavaros üvegben ételmaradékot adtak nekem, a családom is jóllakott belőle. Alig tízéves koromban családfenntartó voltam. Kegyetlenkedő apám froclizott: na, mit küldtek ma az apácák? És csúnyám szürcsölve fresszolt.
A zárda barna színű fürdőszobája letaglózott. Később aztán megtudtam, hogy Anglia Viktória királynője kacér (majdnem obszcén) festményekkel pingáltatta ki a fürdőszobáját. A meglehetősen elhízott királynői test, amint elfeküdt a kádban, ki tudja, mi minden fordulhatott meg a fejében. Ehhez képest Versailles szegényes kúria lehetett, csak a királynak volt külön fürdőszobája, különben keveset terveztek beépíteni a kastélyba.
Aradon, a Magyar Vegyes Líceumban, a kommunisták nem engedélyeztek se fürdőszobát, se tussolót. Ezekben az időkben bennem megkövesedett világértelmezés hatásai munkáltak. Mindenki ment a saját feje után. Idegenek sétáltak át az iskolaudvarunkon. A Frédi bácsi nevű egyén pontosan tudta, mikor van a nagyszünet, s akkor ő besétált az iskolaudvarra, valamikor szép-volt, új-volt télikabátjában. Ez amolyan örökös darab lehetett számára, mert nyaranta is viselte. Elülső fogai már mind kiromlottak, két szemfoga vámpírfogként árválkodott. Egyetlen versét szavalta:
Sül, sül, sül a kutyaháj,
Készül már a kutyamáj.
Legjobb hús a Kutyahús,
Legjobb hús a Kutyahús.
A fiúk távol tartották magukat Frédi bácsitól, szégyelhették, hogy ők is csak hímnemű lények. A lányok viszont biztatták, hergelték az öreget: még, még… Frédi bácsi azt mondta: „Megyek a Simaiba, az az igazi gőzfürdő. Egy úriember sose ül be egy kádba…” És megy. Ha csak mindig előre megy, az orra után, úgy a Simai fürdőnél köt ki, Arad-szerte ismert gőzfürdő. Gubbaszt a forró, száraz gőzben, mintha köd venné körül. Kádfürdő? Soha, soha.
Az ember a kádban néha túl sokat foglalkozik a saját testével. Terhes koromban, nevelőanyám a mosókonyhában fürösztött engemet, és észrevette a repülőbordámon lévő sebhelyet. „Atyaisten, ez csak nem múlt el…” Hát viseltem. A testen a legmaradandóbb a sebhely. A második világháborúban egy bombarepesz oldalbordámon sebesített meg. Mostanában néha arra gondolok: vajon még élnek háborús sebhelyt viselő emberek? Életem egyetlen, nagy szerelme, orvos lévén, felfedezte: „Mi az, tégedet megkéseltek…?” Hallgatás, hosszú, üledékes hallgatás után fejen kólintottam a válaszommal: „Ja, azt egy bombarepesz ütötte rajtam…” Szerelmem erre nem válaszolt, csak szemöldöke íve feszült meg íjjá, ideges, érzékeny orvoskezét odahelyezte a sebhelyre. Molière mondja a Mizantrópban: „L’amitié de monde un peu plus de mystére.” Az évek epikai ködöt vonnak gyermekkorom kádjaira és a régmúltra; Orwellnek van igaza: vannak egyenlő állatok és még egyenlőbbek. Ebben az esetben Orwell kellemkedett.
Amikor férjhez mentem, az uram Bukarest egyik főutcáján lévő közös lakásba telepített. Négy szoba, négy család, a kis konyhában, háttal egymásnak, egy kisméretű asztal előtt négy asszony főzött négy gáztűzhelyen. Ez a zsúfoltság még elviselhető volt, de teljesen elviselhetetlen a fürdőszoba s a hozzá járó egyetlen illemhely. A kád örökké piszkos volt, annak még csak a közelébe se léphettünk. Az uram nagy lavórjában tisztálkodtam minden este. Posztszovjet nyomor, a Szovjetunióban minden családnak legfennebb egyetlen szobája lehetett, a személyeknek egy szobasarok jutott ki. Az „új emberek” egymást jelentették fel, juttatták halálra, hogy egy plusz szobához jussanak. Ezekben az években sokszor eszembe jutott anyám Bíró Etuska nevű nagynénje, ahogyan az est beállta után elbabrált szikkadt, elöregedett testén. Tőle tanultam meg a tisztálkodás módszereit, a hátamat vízbe mártott törölközővel dörzsöltem végig, két kezemben tartottam a törölköző két végét, aztán a mosdótálat letettem a cementre, s egyik lábammal beleálltam. Kéthetenként jegyet váltottunk a közfürdőre, az ott volt velünk szemben, a híres örmény templom mellett. Két kád egyazon fürdőszobában. Alávetettem magamat az uram akaratának, márpedig fürdenünk kellett. Az uram fürdés közben formában volt, csevegést folytatott velem, én viszont maka-csul hallgattam. A tisztálkodást nem voltam képes szalonszinten kivitelezni, nem és nem. Az uramnak ez viszont egyáltalán nem tűnt fel. Volt háziszentem, egy fára festett Madonna, s valahányszor fürdőzni indultunk, ezt a táskámba tettem, csak úgy becsúsztattam. Az uram, a nagy és megrögzött ateista ezen jót nevetett volna. Sose fogta fel teljes komplexitásában, hogy egy zárdistát vett el feleségül. Egyhez nem fért kétség, a mi házasságunk szeretet-alapját ő hordozta, jó erősen tartotta. Arról, hogy nekem háziszentem van, fogalma se volt, pedig csak az égi patrónusok vájják ki a jövőnket. Ezeket a fürdőházi kádakat megtűrtem, de nem szerettem, nagy, öblös kádak voltak, egy női test szinte elveszett bennük. Vonakodtam megérinteni a nagy törölközőket, azok magukon hordozták holmi elnyűtt beteg testek koszát. Álmaim netovábja volt, hogy egyszer legyen nekem is saját fürdőszobám. Tudtam, hogy mindig van valami, amit következő lépésként meg kell tennem, például nevelőanyám mindig odatett, hogy súrolókefével tisztítsam meg a teknőt. Nevelőanyám dirigálása olybá hatott, mint Parszifál, a félelem és gáncs nélküli lovag, aki a beteg király udvarába érkezve, egyetlen szóval mindent életre kelt. Valahányszor én a mosóteknőben fürödtem, nevelőanyám eltűnt a lakás mélyében, nem segített, nem babrált a testemen, akkor hiányzott köztünk a test-kapocs. Ahhoz csak a szülőanyák értenek igazából. S az én kapcsolatom a kis mosóteknőhöz intim, majdnem boldogságos volt, erre az oroszok, Moszkvában azt mondják: normalnij, Amerikában O.K. S hogy mindezt gyermekfejjel végig tudtam gondolni, ahhoz bátorság kellett. Honnan ered a bátorság? Világos, hogy a nevelésből. S amit egyszer kimondtam, az már mindig mozdulatlan marad. Aztán Krájáné eltörte a karját, én már nagylány voltam, felcitált, hogy mossam végig a testét. Ekkor láttam először egy egyszemélyes fürdőszobát, amelyben az elitekhez tartozó szépasszony tisztálkodott. Ettől a fürdőszobai látványtól engem menten elővett a leendő íróember izgalma. Nyár volt, este ott álltam szobánk ablakánál s az eget vallattam, az egész olybá tűnt, mintha nekem különbejáratú egem lenne, ott kezdődött és ott ért véget. Ameddig az éjbe borult kertben elláthattam. Éreztem az ég sátrát, pontosan úgy, ahogyan a németek felfogják, ez volt a valódi Heimat. Soha égbolt még ilyen közel nem került hozzám, a kozmosz nem volt többé óriási és titokzatos, hanem nagyon közeli. Ezek az állócsillagok hatnak ránk, gyógyítanak is, például a szépasszony német nőnek az eltörött karját. Azt is furcsáltam, hogy nem az urával mosatta le magát, hanem velem, a szomszéd lánnyal, aki ezeridegen voltam számára. Egy valamirevaló fürdőszobában a testek pucér közelségbe jutnak egymáshoz, tehát ez volt a német szépasszony meg én. – „Nagyon jól bánsz a testemmel…” – mondta Krájáné. Addig a napig sose láttam csóré asszonyt, el se tudtam képzelni, hogy milyen szép lehet egy emberi test.
Aztán végre, sok év lecsordogálása után, nekem is kiutaltak a Katona negyedben egy kétszobás lakást. Első örömöm, végre nekem is lesz egy egyszemélyes fürdőszobám, ahol magamra hagyottan egyedül lehetek. Amikor kinyitottam a lakás előszobaajtaját, menten azt kérdeztem: „És akkor hol van itt a fürdőszoba…?” A cella-lakásban, közel harminc négyzetméter volt, nem kellett sokáig keresgélnem. Betoltam a fürdőszobaajtót és letaglózottan álltam ott, képtelen voltam szavakat kipréselni magamból. A végén az uram félretolt s ő maga lépett be a fürdőszobámba. Azt kérdezte tőlem, hogy velem ugyan mi van? A fürdőszoba olyan nyomorúságosan kicsi volt, kád, mosdókagyló, WC szinte egymáshoz ragasztva. A diktatúra idejében az építészek pipabagót se adtak a fürdőszobára. A költözködésre való készülődés napjaiban nem éreztem eufórikus boldogságot. Végre volt egyszemélyes fürdőszobám, és siralmasan festett. Volt, de alig-alig volt. Mintha álomkórságban szenvedő holtak járkálnának a lakásban, ahol hetekig úgy laktunk, hogy a villany se volt bekötve. Abban az időben már javában publikáltam, s az író attól író, hogy mindig lehetetlen helyzetekbe keveredik, s történik mindez azokon a sűrűn megélt napokon, amikor olyan fáradságot érzek, ami az izmok görcsölésével jár együtt. Ettől napszámos az író. Még az a szerencse, hogy a fikció reálisabb a valóságnál. A kádakhoz való viszonyulásom az érzelmi nevelésemtől függött, s ez pedig a zárdában vette kezdetét. Velejéig rossz, kegyetlenkedő apám nevelésen azt kapisgálta, hogy majd’ mindennap összevert. Idétlen, hosszú hálóingében, paraszti módra csak ilyent hordott, ökölbe szorított kézzel sújtott le rám, azt ordítozva: „Csak a fejedet ütöm, mert ha lesántulsz, akkor mi hasznom lesz belőled…?” Közbeszóltak már a szomszédok is, de ő alázatosan választ produkált: „A Magdi árva, így hát én nevelem…” Minden ütlegelés után, a konyhában, hideg vízben mosakodtam, így semlegesítettem gyűlölettől teli apám keze nyomát. Érettségi után világgá mentem. Ha az uramnak a gyermekkoromról kezdtem mesélni, menten leintett: „Képzelgés, írói fantázia…” Mindig apám pártját fogta. Egyedül Márki Zoltán, a költő hitt nekem, amíg meghallgatott, annyi hittel telt meg, hogy szenvedett velem, ő fedezte fel: azért lettél íróvá, mert rossz gyermekkorod volt. A csontig ható szenvedésekből lesz majd irodalom… Márki Zoltán így nevelt engemet érzelmileg. De az egész megtisztulás a saját fürdőszoba és a kád ígérete volt. Messzire tőlem, mint az égbolt. S akkor rámszakadt a blokk-lakás idétlen tömegkádja. Mintha karmikus büntetés lenne.
Víz, az volt a mészszagú, új házban, de melegvíz egy csepp sem. Aztán életem nagy szerelme eljött megnézni az új lakást, nyilván bement a fürdőszobába is, és praktikus ember lévén, azonnal a csapokhoz nyúlt. Felkiáltott: „Ejha, hiszen már van meleg vized…” Tényleg volt, megadták. A vírusszakértő orvos, nyár lévén, megfürdött a kádban. S ezzel egycsapásra beleszerettem a kádba, mert az már a szeretett emberhez kötődött, de mindenestül. S hogy szerelmem felavatta a tulajdonomban lévő tucatkádat, attól kezdve a fürdőszobában aszeptikus légkör uralkodott. Szerelmem kijelentette: gyermekem, ennyi bő vízsugárral még soha életemben nem zuhanyoztam. Az én lakásomban fával fűtök alá a kazánnak, és takarékoskodnom kell a meleg vízzel… Ettől kezdve, valahányszor fürödtem, parafenomén hangulat urallt el, hiszen az ő nyomában szentséges, jeruzsálemi kis fénynyelvek vibráltak a testem körül. A kád továbbra is tucattermék volt, de a felavatás minden pénzt megért.
Jöttek az uram unokatestvérei, Markovits Ila, az ügyvéd, Ausztráliából, Szilágyi Éva New York Cityből, és rábámészkodtak a fürdőszobára: „Na, itt aztán spóroltak a térrel…” És mindkét hölgy csak zuhanyozott, a világért se ültek volna bele a kádba. Elnéztem fumigálásukat, mert már Szophoklész megmondta: az élőlények közül az ember a legszörnyűségesebb, s ezt már az ő történelmi és fizikai idejében tudogatta… A kérdés az, hogy illik-e ez a fürdőszoba hozzám? Nyilván én ilyet érdemeltem ki. Saját magunk ösztönéletében magányba varrt figurák népesítik be a teret, s ezt felfedezni erős énképzet dolga. Lemour, a szellemeknek a lénye itt munkált bennem. Alapérzületem lényege viszont a kád felavatása, Ő maradt. A káddal kapcsolatban azonban olykor némi sértődöttség jelentkezett. Amiért a kád csak olyan volt, amilyen.
Kopottan, mint Akárki,
Viseld közöttünk elszabott
világodat: viselkedj! (Géher István)
Néha rohamszerűen viszonyultam egyszemélyes kádamhoz, hiszen a stílus mögött egy ember van. Az ember mögött egy élet van (Kosztolányi). Mindez „csekélység”, ahogyan sűrűn használja Szomory. A kádat viszont szívörömmel szeretni képtelen voltam. Magamban arra vártam, hogy a fény ívet vált és megszépíti a kádat. Ám a diktatúrában a sivatag csak nőtt, nőtt és ezerszer jaj annak, aki magában sivatagot rejteget (Nietzsche).
S ahogyan múltak az évek, hadakozni kezdtem a káddal, s ez egy olyan primer állapot volt, mint a bűnbeesés előtti: mit tud majd megindítani? Zsírpárnák rakodtak le rám, leülni még sikerült a kádban, de feltápászkodni már kínszenvedés vala. Vettem egy műanyag szárítókötelet, s ezt rábogoztam a csapra. Ha kellő erővel kapaszkodtam, végrehajtottam a kádból való kimászás műveletét. Isten ments, hogy ezt dobra vertem volna, s amikor egyszer befutott Aradról a családom, a fürdőszobát egész áldott nap üzemeltették. Egyik este a húgom odabökött a csapra kötött műanyag kötélre: „Mind azt akartam kérdezni tőled, mi célból van a csapon az a kötél?”, „Ja, azt megfogva kászálódom ki a kádból.” Mélységes, pattanásig feszült hallgatás, majd következett a kérdés: „Hány éves is vagy te…?” Akkor már túl voltam a hatvanon. Isten állandóan ad nekem praktikus ötleteket is, de én csak ritkán hallom meg. Én, amikor a csapra tekertem a műanyag kötelet, akkor nyitott volt a fülem és a legbelsőbb lényem az égi sugallatra. Érdekes, de az uram sose kérdezte meg tőlem, hogy mitől jó és fontos nekem az a kötél? Diszkrét lélek volt, sose gázolt bele az intimitásaimba. Hányszor jutott eszembe Karinthy Frigyes axiómája: Ember nincs, férfi és nő van.
Életem évszakaiban különbözőképpen viszonyultam a saját kádamhoz. Hatvanon túl már nem sikerült könnyedén végrehajtanom a kötélbe való kapaszkodást. Elhatároztam, hogy lemondok az ülőfürdőkről, maradt a zuhanyzás, hiszen az uram világot járt nőrokonai mind egy szálig tussoltak, „saueroltak”, ők csak így mondták, angolosan. A hátam mosására egy hosszú nyelű fakanál végére kötött tengeri spongya szolgált. Ez jól leszedte a felhámot. Az öregkori kád-hadakozásomban nincs egy cseppnyi metafora se. A tucatkád avítt, a diktatúra hagyatékolta rám, s én mindenáron le akartam győzni. Miként? Úgy, hogy visszahódítom magamnak, de totális testi épségemben, mert ha nyavalyatörött leszek, lába-kezetörött, az a rusnya tucatkád győzelmére tenne pontot. De ha a kád felavatásának a napján egyetlen szerelmem nem egyedül zubogtatja magára a vizet, hanem én is melléje állok a vízrózsa alá, akkor a kád egy szerelmetes ölelés oltára lehetett volna. Igen ám, de a kissé prűd szerelmesek, akik mi voltunk, nem spacirozgattunk mezítelenül egymás előtt, hanem tartogattunk titkos feltárni valót egymás számára. S ilyesmiben rejlik a kicsi adakozások varázsa.
Már hetvenen túl jártam, amikor felmértem, számomra túl magas a kád külső fala, sehogyse sikerült a forgócsontból úgy behajlítani a lábamat, hogy bejussak a kádba. Gyermekkorom emlékeibe kapaszkodtam, amikor meglestem az öreg Tádi estéli tisztálkodását. Tehát volt kádam, de mégse volt. Kezdtem felneszelni az öregek odőrjére, a szomszédom, Gigi úr úgy bűzlött, hogy a felvonót ki kellett szellőztetni utána. Azon töprengtem, vajon nője miként alszik vele együtt, egyazon ágyban? Gigi úr fejéhez zsírosan tapadt az elkoszlott haj. Aztán valami megbocsájtás-féle vert fészket a szívemben: aha, ezeknek a nőknek és férfiaknak szintén túl magas a kád külső fala. Félni kezdtem, hogy én is bűzleni fogok. Ettől kezdve még többet mosakodtam.
Kimentem a Katona-negyed végé-ben álló nagyáruházakhoz, oda, ahol fürdőszoba-berendezést is árusítanak. Gyönyörű formájú, színes virágokkal telefestett mosdókagylók, bidék, WC-tartályok akadtak ott bőven, de én csak bámészkodtam rájuk. Az én parányi fürdőszobámba ezek egyáltalán nem férnének be. Odasettenkedtem egy idősebb elárusítónőhöz, és elsuttogtam neki bánatomat. A nő legyintett: „ez már, kérem, meg van oldva, magának dobbantóra van szüksége, a nagyobbikat a kád elé helyezi, a kisebbiket be, a kádba, s máris bent van a kádban…” Kivirultam a boldogságtól, cipeltem haza a szerzeményemet. „Higgyél azokban, akik az igazságot keresik és kételkedjél azokban, akik már megtalálták” – írta André Gide. Lestem az est beálltát, a szerkentyűket odapászintottam a kádamhoz. Ahogyan ráálltam a műanyagdobozra, az menten inogni-binogni kezdett a túlsúlyomtól, a végén ráestem a mosdókagylóra. Másnap kivittem a fürdőszobai dobbantót a balkonra, s egy doboz mélyére rejtettem. Egymás után folydogálnak a hírek, a pápák, a nagy politikusok mind egy szálig a fürdőszobájukban esnek el, törik kezüket, lábukat. Bakfiskoromban, Aradon, leestem a villamosról, eltörött a bal karom. Hat hétig gipszelve voltam, s egyetlen szövetruhám ujját is felvágták egy marha nagy ollóval. Ünneplő ruha nélkül maradtam.
Makacs vagyok s életem során mindent finalizáltam. Ki kellett találnom a kádba való bemászás módját. Gyakorlatokat végeztem, elkezdtem hajlítgatni kezemet, lábamat, egész testemet, tudtam, hogy fantáziámon és fizikai erőmön múlik, hogy a kád újból befogadjon, ott álljak, ahol valamikor, sok-sok évvel ezelőtt Ő állt nyúlánk, fiatal testével, ólálkodó napsugarakkal a fején. És a végén sikerült is. A művelet a következőképpen zajlik le, a kádszőnyeget behelyezem a kád aljára, a bal térdemet ráfektetem a kád peremére s a lábfejemet becsúsztatom a kádba. Ezután a jobb láb behúzása már könnyen megy. Amikor a zuhanyozásnak vége, a jobb lábamat ráemelem a kád peremére, megtörlöm, s belecsúsztatom a fürdőpapucsba, ezután a papucsos lábamat lassan csúsztatom az ajtó felé, amíg elérem a kilincset, akkor a bal térdemet fektetem rá a kád peremére, s ezzel máris teljes a diadalom. Kint vagyok a kádból. A fürdőtörölközővel a hátam szárazra dörzsölöm. Elfáradtam, hogy ne mondjam: kidöglöttem. És még soha sem éreztem ekkora örömöt: győzedelmeskedtem a testem felett. Csakazértis!
Egycsapásra kiállt belőlem a fürdőszobafrász. A kád felett teljes lett az uralmam. Itt most arról volt szó, hogy előregedett testemet tisztán tartsam. De nem vagyok szószátyár a környezetemmel, hallgatok, hiszen viszonyom a káddal telve van női intimitással, örvendek neki, de a lelkem mélyén hordom, mert, lám, a kád kiszolgál öreg koromra is. Aztán eszembe jut, hogy Márki Zoltán, a költő hogy fürösztötte Juci nénit: széket tett a kádba, oda beemelte a madárcsontú anyját és alaposan lemosta. A Márki-feleségek soha nem nyitottak rájuk, nem segédkeztek Márkinak. Juci néni ki volt szolgáltatva nagyfiának. A pláné a dologban az volt, hogy Márki a segítséget nem is igényelte.
Szerintem egy magára valamit adó asszony nem is engedi, hogy beleszóljanak a káddal való viszonyába. Ez a legtitkosabb magánügy.