Héliosz köre
Indulunk a suhanó vonatok városába, kék éjjeli lepkék borítják ránk hatalmas szárnyaikat, hullnak a gyertyafényű tegnapok, s elszivárognak a hajdani, tejillatú álmok, mint koporsó fölött ejtett fekete könnyek, zúg valahol, nagy, álombeli, hóborította mezőn a halál orgonája, viaszsárga angyalok röpülnek ki a hold mögül. A kékség betakar. Hová, merre még itt, e lelket fagylaló kezek szorításában, merre van út, ha nem a végtelenbe? Boríts be minket puha szárnyaiddal, végleges sötétség, hadd zúduljanak le a záporok, fény nélkül, hogy ne lássunk, ne halljunk a kinti világról. Rám tekintesz, fennvaló, s sejtem, hogy a sötétség a halhatatlanoké, a pokol a halhatatlanoké, kiknek muszáj alászállniuk, hogy miért, nem tudom; de nem kívánom többé, csak az isteni fényt, látni akarom, ahogy a látomásból mondat lesz, mert mindegy már, minek nevezzük, túléljük talán magunkat, s ez fáj. Látok néhány libegő lámpást a folyón, Okinawában, úsznak a kis mécsesek, akár ifjúságom gitárfutamai. Sorsom éjjel – egy másik emberé, aki csak ül, csak ír, s borába belesír az alkony. Ezer tőr van a szívemben, de hordom, amíg itt vagyok, amíg lehetek még. Arra kényszerít a porlandó közösség, hogy ne légy más, de ez lehetetlen, mert valahol eldöntetett, hogy ez a férfi: elme és lélek – nemcsak ösztön. Jöjjetek, éjszakám bőregerei, kik gyermekkoromban a tömbház párkányai fölött keringtetek, míg búgott a gitárszóló, s minden olyan volt, mint egy kedves, soha-nem-hallott álom, hol szerelem költözött kiégett lelkembe, lángra lobbantván a végtelen gyújtózsinórt.
Láthatom ma már, mint ér össze bennem a múlt ezzel a pillanattal, s fölfogom értelmét a szónak, melyet százszor hamisítnak, tépik, alázzák a nyelvet, és fáj, mert nem tudok – nem is akarok kilépni a Körből, benne állok, veletek állok itt is, társaim, száműzötten, s az utam csak hozzátok vezet, mert rátaláltunk a folyamatra, és benne vagyunk mindannyian. Nincs más feladat, mint összehangolni a pillanatokat a rejtély megjelenéséhez.
Föl Héliosz! – ilyen mondatokra ébredek, s ihletadó reménnyé duzzad a kedvem, nem számít már, hogy vénülök, nem számít a test sem. Gubó, mely fogva tart, de mégis éltet, mikor majd kiszállok belőle, az örökidő része leszek. De addig van még néhány szavam az időszámításról, a versidomokról, a történelmről, vagy akár a bogarakról.
Kiszámíthatatlan, veszélyes a kor, amelyben élünk, a költészetnek kevés esélye van áttörni a számítógép labirintusán, s a nyomtatott könyv egyedisége pótolhatatlan. Vissza kell térnünk a líra delejes röptéhez, élni benne. A könyvtár unalom, nincs ott élet, de friss, fehér párnára hajtott fejjel olvasni lehet órákon át, éjeken át, önfeledt magányban. Szegény Radnótinak csak a Toldit hagyták meg a láger fegyőrei, s ő szívében a haláltudattal is gyönyörködött Arany míves soraiban, Zagubica fölött a hegyekben. Mért kellett őt agyonlőni Abdán s García Lorcát Viznarnál? Elvadult korok keserű lőporfüstszaga, az erőszak bitorolhat ma is, és mindig? Egyre dühítőbb, és ellenállásra késztet, arra, hogy szóljak, a halálon innen még. A költészet láváját és szélbe szóródó hamuját pedig azon kevesekre hagyom, akik értik, hogy szavam örökkön mozgó, megállíthatatlan homokóra.
Kifeszített földrészek
Ezer szemem sír, az őszbe gyalogolnak a körtefalevelek, oly nagy lett már a szemem, hogy mindenüvé bevilágít sugara, beszélek, láthatatlanul, míg bolygók zuhannak bennem menthetetlenül. Csak a sárgát, a fehéret, a kéket álmodom, mint mindig, lepedőtlen ég-ágyon fekve, alászállva a futó kavicsokig, hol mindent elsöpör a víz vagy a por, vagy a kifeszített földrészekre lengő felhő, és csodálkozom. Hogy férhet ily szépség egy madárban akár? Lennék madár, ha néhány pillanatig is csak, friss tüdejű és hangú, bogárevő, míg halkulnak az est óriás rézkolompjai, s a fáradtság-fürtű hajnalok is egyre sötétebbek, s nem marad itt, csak a tél, elszánt, jégpáncélos lovasaival, s az esthajnalcsillag behunyja félszemét, mikor az este is vacsorátlan, s homály telepszik a fölégetett nádasokra, háztetőkre, udvarterekre. Nyáron, mályvaillatban a vers kaptáraiból kirepülnek a szavak méhei, örökmozgó szellemi bolygóvá válik a fejem, benneteket figyel, s bordarácsom mögül kiröppen a lelkem.
Mikor hozzád ér a nő, másodpercekig bár, de érzed tagadhatatlan hevét, vonz a tűz, mely lassan parázssá csitul a két lélekben, mert teljesülhetetlen. Hozzád ér a combja, melegít, az ingerek szétküldik a testbe a véred, hallgatunk, bár egyek vagyunk, de önnön csodáink foglyai. S átsajdul ez a láng végül a fákra, mezőkre, a tájba kilengő tekintetünkbe, szeretjük egymást, egymás mellett. Ahogy elköszön, aggódom, egyre telnek a napok feszült hallgatásban, s hajamban már ott vannak az első ősz hajszálak, és nem lesz majd, aki kipengesse a húrokból a zenét. Szigorú a tegnap, kegyetlenebb és áldóbb tud lenni a jelennél és a jövőnél is. Hordasz mindent, a legelső, születésed pillanában rögzült emlékképeket is, az első fát, melyet láttál, az egykor határtalan, s mára már beszegett eget, istent, aki jonhod művelője – de nem vagy már kíváncsi, mint friss, kék gyerekszemeddel, gurulsz, helyedből kimozdíthatatlanul, gurulsz magadban – magába térő vonat. Talán egészen a végállomásig?
A hajnal átrajzolja sárgára a sötétbe ágyazott tájat, kék tengersuhanásról álmodsz, egy hajó viharlámpájáról a víz alatt, midőn gyógyító erejével fölröptetett a víz, akár a vízisí. Bár ne lennének felhők, hadd itassam meg a nőt vakító, égi szerelemmel, midőn hold-cipőben jár, s felölti a csillagokból varrt köntöst nászruhaként. Ahogy beszélget lágy dallamban minden reggel, vagy talán eloltja a lámpákat este, pihen benne tán arany szárnyú csöndem, mely csak itt válik kimondottá, dallamossá. Egy este majd elindul, s nem lesz, ki kísérje, s ráeszmél, hogy a gigászi csillagbolt alatt már csak két madár maradt – két lélek, szárnyaszegetten.
Ha visszajöhetne még, ami volt egykoron; de nem jön vissza – zárak, ajtók, ablakok szabdalják négyszögekre a holnapot. De nem kell bánni, akkor sem, ha csak iszonyat jön, vagy veszélyt sejtető nyugalom, melynek eredője eldőlt már a születésedkor. Nincs szükség biztatásra már, csak az életre.
S ahogy kitavaszodik, bár túl korán, elfeketül lassan a jég, enyhe pára száll a tájra, s talán nem lesz idő több, a fényt, az árnyat átszövi, hordozza a világ, s rejtené érzékenységét, aki a jövőbe lát. A könyv, mint a fecske kihagyó szívdobbanása, külön téridőben él bennem, két óriás kar vagyok már, örökre kitárva. Lángol a tarajos rögök között a fölgyújtott tarló, a harang áthangol egy más világba, hol hallgat az, ki már mindent megértett, s nem vágyik többre, mint, ami ő maga, ha már egyedül a zene s a lyra a menedéke, s az idő múlásával növekszik kettős s – örökre egy – sorsában a világ.
