Lars von Trier aligha találhatott volna jobb metaforát az embert béklyóba verő lelkiállapotra, amit melankóliának, depressziónak vagy egyszerűen csak búskomorságnak hívunk. A(z ismét) saját nyomorúságából filmet varázsoló dán ex-dogmás mester filmjében a Melankólia egy bolygó, amely el fogja pusztítani a Földet és nem lehet kitérni útjából. A melankólia (legyen az égitest vagy ideg-állapot) tényleg ilyen feltartóztathatatlanul közeledik, az ember tehetetlenségében csak bámulni tudja rejtélyes kék fényét (amely kékség nem véletlenül az amerikai blues műfajmegnevező alap-érzése is).
A szinte viccesen apokaliptikus sci-fi-műfajmáz nagyon vékony Triernél, természetesen ez a filmje is szerzői, fájdalmasan pszichologizáló és könyörtelenül torokszorító. Látszólag a Föld elpusztulásáról szól, de igazából egy betegség drámája, emberi-testvéri viszonyok boncolása, egy újabb emberiség-kórkép, s ha azt hittük, hogy az Antikrisztusnál súlyosabb nincs, akkor mégis van: most már nemcsak a bioszféra és az ember saját természete esküdnek össze az individuumot elpusztítandó, hanem az egész kozmosz ellenünk fordul. És sikerül is neki: már az első pár percben tanúi lehetünk annak, hogy Földünket mégsem az atombom-ba vagy a globális fel-melegedés pusztítja el, hanem egy nálánál sokkal nagyobb bolygó. Miután így kiheréli saját világpusztítását, Trier máris nyugodtabban vezetheti a végkifejletet ismerő, abba kvázi beletörődött néző szemét. A rövid prológus amúgy hamiskásan határozza meg az utána következő film érzelmi milyenségét: szürrealista, költői, végletekig lassított képeket kapunk Wagner Trisztán és Izoldájának nyitányára, aztán az „igazi film” első snittjével mintha az első Dogma-film, a Születésnap (Festen) kellős közepén találnánk magunkat. Justine (Kirsten Dunst) menyegzőjén vagyunk, ami egy darabig cirkuszokkal fűszerezve ugyan, de halad, aztán hamarosan botrány vet véget neki. Mi már sejtjük, hogy valami nem stimmel a hóbortos menyasszonnyal, de Trier annyira lassan, annyira mesterien hinti el a betegségére való utalásokat, hogy szinte meglepődünk azon, hogy meglepődtünk: a lányt súlyos depreszszió gyötri. Testvére, Claire (Charlotte Gainsbourg) látszólag Justine szöges ellentéte: két lábbal a földön álló, öntudatos anya, aki próbálja egyben tartani az esküvőt – és a családot. A film két részre bomlik, amelyek a testvérpár neveit viselik alcímként, s ennek megfelelően az illető történetét követik.
Justine-é a film első fele, tönkrement lagzija csak késlelteti a kikerülhetetlen depressziót, amely egy idő után annyira rabul ejti, hogy alapvető élettani funkcióit sem képes ellátni. Testvére próbálja kádba cipelni, etetni, de az addig imádott fasírt is „hamuízű”, az életnek nincs értelme. Amint viszont testvére férjének (Kiefer Sutherland) távcsövében feltűnik a rejtélyes kék bolygó, ereje mintha kezdene visszatérni. S miután megfürdőzik a melankólia/Melankólia kék fényében, új bimbózásnak indul. Itt jegyezném meg, hogy Kirsten Dunstot talán legjobb alakításában láthatjuk, végig beragyogja (kékes fényével) a filmet, s nem elhanyagolandó a perverz trieri szemszöget kielégítő, hosszú meztelen-snitt sem, amely mintha a mindenkori amerikai nézőnek szólna fricskául, amolyan „pucér nő kell nektek? tessék!” stílusban – de attól persze még mi is élvezhetjük.
Claire egy szimmetrikusan fordított utat jár be: az eszénél levő, kedves családanya teljes leépülését látjuk, amint a Földet (és ezáltal családját) fenyegető kozmikus veszély közeledik. Claire mintha maga előtt is tagadni próbálná a bizonyosnak tűnő lehetetlent, egy darabig cipeli a terhet, aztán „kiakad”. A „normális” ember nem tud mit kezdeni a Semmi közeledtével, a veszítenivalóval nem rendelkező „elmebeteg” viszont a biztos halál közelségében a legnyugodtabb. Az élet miséit jelentő kis emberi ceremóniák (koccintásoktól elkezdve egészen a tisztálkodásig) értelmetlenné válnak a végső pusztulás közelében, a társadalom által sajnált és lenézett depresszív elmehalál viszont romantikus betegséggé nemesül, a katasztrófa talán egyetlen túlélőkészletévé. És az első epizódban senyvedő testvér, mintegy a melankóliából táplálkozva, a zárójelenetre át tudja venni az irányítást, tisztánlátóvá válik és megmondja a verdiktumot: nincsenek más civilizációk, az embernek annyi.
Egy hollywoodi produkcióban a bolygópusztulás valószínűleg az utolsó pár snittre lett volna tartogatva, amint bombasztikus zenére dől össze New York, Los Angeles és esetleg London CGI-képmása. Számítógépes grafika itt is van, bombasztikus zene úgyszintén (az előbb említett Wagner-nyitány kíséri végig a filmet, a halálnak egy oly’ rég elfeledett romantikus pírt kölcsönözve), de Triert az egyén, esetleg a család érdekli. A helyszín mindvégig a gyönyörű kastély marad, így a kozmikus távlatok is némi kamarajelleget kapnak. A világ többi része egy alkalommal sem bukkan fel, nem is izgat minket, csak a két főszereplőnek „szurkolunk”. Idézőjel, mert a szurkolás sem azonos a klasszikus néző-főhős-empátiával – minek is drukkolnánk, amikor mindenki meghal és ezt jó előre tudjuk? És a végén gesztusértékűen természetesen a felvevőeszközök – kamera, mikrofon – is mintegy meghalnak egy utolsó Trier-képpel és Wagner-hanggal, mielőtt felgördülne a stáblista.
Hatásvadász? Igen – de melyik Lars von Trier-film nem hatásvadász? A Melankólia legalább nem fonogat készakarva ködös allegóriákat a celluloidra, mint elődje, az Antikrisztus, sőt, mi több, igazából végtelenül egyszerű alkotás. És így tud végtelenül hatásos lenni. Azt, hogy ez lesz-e a trieri Magnum Opus, nem tudni. Viszont egy olyan magas labdát dobott fel a levegőbe, amelynek megkerülése bravúr lesz, s a közismert színészgárda arra is garanciának tűnik, hogy a világ minden részén könnyedebben befogadják a filmet. Apokaliptikus film született már néhány, mindegyik szent feladatának tekinti a világvége bemutatását. Lars von Trier viszont inkább érzékeltetni akarja azt – s egy füst alatt saját terápiáját is megoldja. A világvégével láthatóan nem az emberek, hanem a téma kihalását sajnálja a legjobban. Sajnálja – idézőjelben, persze.
Melankólia (Melancholia), színes dán-svéd-német-francia film, 2011, 136 perc. Rendező: Lars von Trier. Operatőr: Manuel Alberto Claro. Szereplők: Kirsten Dunst, Charlotte Gainsbourg, Kiefer Sutherland, Charlotte Rampling, John Hurt, Alexander Skarsgård, Stellan Skarsgård, Udo Kier, Cameron Spurr.
