Nyelvek közötti, nyelvi és nyelven kívüli létezés érzete kapcsolódik szétdarabolt, határokkal elválasztott terekhez és közösségekhez, a „nyelvtelenség” állapota a belülről szétfeszítő szavak erejéhez, és kisebbségi viszonyok összekuszált hálózata a hit lehetőségéhez Bengt Pohjanen A csempészkirály fia című könyvében. Itt a határok nem elválasztanak, hanem öszszekötnek, elsősorban a csempész által, aki „határokon átívelően” gondolkodik, akinek életfilozófiája (csempészfilozófiája) „az egy és oszthatatlan emberiség, mindenféle portékák, csecsebecsék és emberek szabad mozgása minden határon át”. A szabad mozgás létfeltétele tehát a Tornio-völgy lakosainak, akiket a folyó mentén osztott ketté a „cár tollvonása” Svéd- és Finnország között. Az író előszavában is olvashatjuk, hogy azokat, akik a méenkielit (Tornio-völgyi finnt) beszélték, „brutálisan elsvédesítették”. A mű először svédül jelent meg, s csak néhány évre rá írta át az alkotó saját nyelvére, méenkielire. Ezen első, méenkieliről magyarra fordított regény pedig pontosan az átjárás és átjárhatóság lehetőségeit figyeli, nemcsak külső, hanem belső tereken egyaránt: átlépést nemcsak országok, közösségek, hanem nyelvek, identitások és szerepek között. 1944-től ‘55-ig terjed az alaptörténet, Bengt, azaz Pänktti Pohjanen születésétől nagyapjának haláláig.
A létezés és pusztulás képeit folyamatosan alternáló elbeszélés szimbolikusan születéssel kezdődik, és egyrészt egy élet lezárulásával, másrészt egy periódussal, a gyerekkorból való kilépéssel végződik. Az elbeszélő gyakran utal a megírás pillanatára, de „visszafelé” is tekint, a történetet megelőző időkbe, a közös emlékezet és a „családi legendárium” által. Emberi életek történetének apró momentumai szövődnek össze, egymást metsző életek egy-egy eseménye villan fel az emlékezet áramában. Az ilyen „metszeteket” a határátlépések sorozata is szemlélteti. Folyamatosan keringenek a történetek, többek között csempészetről, háborúkról, „hőstettekről”, a skandináv miliő eleven, különleges képeivel, hasonlataival, eseteivel tarkítva, olykor humorosan, olykor az irónia keserű hangulatában. Mindez beleíródik egy nagyobb háttértörténetbe, a „világtörténelembe”: Pänktti, „ahogy belepottyant a határ harmadik szobájába, egy kőhajításnyira” került „a vörös hadseregtől, a Waffen SS-hadosztálytól, a világtörténelemtől, az egész világtól és annak aknamezejétől” – és mindez a „peremvidékek legperemén” történt, „bele valami gyógyíthatatlan magányba. Nyelvtelenségbe és kitaszítottságba, az átkos politikába.” Pont ezen a napon, június 26-án ért véget a lestidiánusok haarapantai nyári tábora, „ugyanaznap Jozsif Visszarionovics Sztálin bejelentette, hogy bevette Vityebszket és Zslobint. Ribbentrop éppen Finnországban tartózkodott, Per Albin Hansson pedig békét kívánt a világnak.” Így egy esemény számos történet „kíséretében” kerül az olvasó elé, határokon átívelő helyzeteket közvetít és vonz avagy taszít el magától.
Teljesen más jellegű egybefonódásokat is látunk, a megbénult félelmet követő külvilággal való eggyéolvadás varázsát, amikor Pänktti, Iiva és Knuti kíséretében, egy csempészüldözés tanújává lesz: „Nőni kezdek, beleolvadok a hóba és a holdfénybe, az erdőbe és a csillogó sínyomokba. [...] Hirtelen kilépek az időből, már nem félek semmitől, nincs többé sírás és nincs nevetés, nincs élet és nincs halál, nincs múlt és jövő. Csak ez a pillanat van.” Hasonló létélmény játszódik le benne áhítat közben, egy 1951-es vasárnap reggelen: „Hópelyhek szállnak, keringnek, a hajamra hullanak, s hirtelen mintha keresztülhullanának rajtam, én megváltozom, beleolvadok ebbe az egészbe, ami körülvesz: kerékpárba, hóba, énekbe, szavakba, dallamokba.” És ez az élmény teszi „külsővé” az első saját történetet, ekkor „lepleződik le” az a belső késztetés, azon szükségérzet, hogy a „szavak erejével” kelljen helyrehozni valamit, ami összetört. Ez a gondolat emblematikus az egész műre vonatkozólag, ahol a szavak egy összetört nyelvet és egy folyton keresett identitás tudatát, szétválasztott tereit, megingatott biztosságát próbálják „helyrehozni”, vagy legalább újraélni a jelenben. Ezen első, elmondott, kimondott mese (a vörösbegyekkel való élményről) pedig az összes történet forrása, „ebben a végtelen pillanatban élik meséim saját életüket, innen merítek én mindig témát és értelmet történeteim számára”.
De a szavak kimond(hat)atlanságukban és kimondottságukban egyaránt meghatározóvá válnak. A csempészkirály fiában finn, svéd nevek, szavak egész kavalkádjával találkozunk, ahol szinte minden névvel megelevenedik egy történet, és minden szóval/szóban lepereg egy történés. A szavak különös pályákat teremtenek: kilépnek elsődlegesen közlő és kapcsolatteremtő szerepükből, és régmúlt pillanatokat kötnek össze a jelennel, különböző jelentéseket ízekkel és szagokkal. Molnár Bodrogi Enikő fordítása pedig magyarázataival nemcsak közelebb hozza, értetőbbé teszi a méenkieli kultúrát, hanem a szójátékok jobb megértetésére, tolmácsolására is törekszik, így annak ellenére, hogy nem méenkieliül olvassuk a könyvet, átérezni véljük azokat a fordulatokat, amelyeket egy-egy finn vagy svéd szó, akár betű különbsége okoz. Hiszen itt a szavak elemei, a hangok is gazdag asszociációs mezővel társulnak. Például „Heikka rákja nem olyan veszélyes [...] mivel azt más betűvel írják: ä-vel” (a mindennapi beszédben ezt e-vel), és Pänktti is meggyógyul, mert nevét ä-vel írják, csak a svéd megfelelőt, a Bengtet e-vel: mert „ha csak egy betűt megváltoztatunk, az egész világ megváltozik tőle”.
Egy olyan környezetben, ahol egy idegen kultúrát, egy idegen nyelvet erőltetnek a lakosokra, ahol „feszít belülről” a „beültetett” identitás, ott az „eredeti” nyelv sokkal „sűrűbbé” válik, további jelentésekkel telítődik, amit a gyermeki felfogás kifejezetten finoman érzékeltet. Itt a nyelvben lakik az Isten, itt svédül hazudni nem bűn, mert az nem az anyanyelv („A szükségszerű hazugságok mind svédül vannak, ezért nem is lehetnek olyan veszélyesek [...] Svédül talán nem is ért az Isten. Svédül az urakkal beszélünk, finnül az Istennel”; „A nyelv határozza meg, mennyire veszélyesek a dolgok”), itt az Istennel való kapcsolat, az örökkévalóság ígérete az anyanyelvben van. És a szavakhoz kapcsolódik a történetek fontossága is, Pänktti csak a róla szóló történetekben létezik és létezhet, a történetek középpontjában.
Mindezzel szemben ott a „hallgatás fala”, a ki nem mondott szavak halmaza, a „jag vet inte” (nem tudom) hamis biztonsága. „Elhallgatni svédül kellett”, de kimondani valamit vajon hogyan lehetett? Hangsúlyosak a kisfiúban lejátszódó „belső szavak”, ahogyan azok egy majdani kimondásra várnak. Az új nyelv „ízlelgetése”, nehézségei a világ másként értését jelentik, „a svéd szavak előtt olyannak láttam a világot, amilyen az valójában: a folyót folyónak, az erdőt pedig erdőnek. Most azonban még nehezebb megértenem ezt a világot”; „eddig én magam voltam idegen és kívülálló ebben a világban, most azonban az iskolán keresztül a világ válik számomra idegenné.” Nyelvek között, nyelvtelenül, kirekesztve, a „határ harmadik szobájában”, a köztesség állapotában a folyamatos átjárások elengedhetetlenné válnak. Hiszen a nyelvek, a szerepek, az identitások közti átjárás világok közötti átlépéssé bővül.
Bengt Pohjanen: A csempészkirály fia. Koinónia, Kolozsvár, 2011. Fordította: M. Bodrogi Enikő
