Ma széttekintve a világban úgy tűnik, hogy a nem hiszünk semmiben válik hitté.
A 20. században sokat emlegettük, hogy a fiak megtagadják apáik hitét: elvetik a régit az újért. A Cantata profana kilenc csodaszarvasa átlép a varázshídon olyan világba, amely teljesen más, mint amilyen a régi volt, ami korábban az otthonunk volt. Manapság az ilyen jelenségre szoktuk mondani, hogy az új nemzedék igyekszik elvágni minden GYÖKERET, ami a régihez kötné őket. A régebbi korok nemzedékei gondosan megőrizték a múlthoz kapcsolódó összes kötelékeiket. Gondoljunk például a Bach-család nemzedékváltásaira: töretlen láncként érkeznek el a végső beteljesedéshez. Johann Sebastian Bach fiai már lázadoznak és apjukban a „vén parókást” látják; ők már tudatosan átlépnek a varázshídon egy teljesen új zenei világba.
Beethoven (és nemzedéke) gyökereiben újítja meg a zenét, teljesen új irányt szabva a zene fejlődésének. Beethoven után egy darabig lassul a teljesen új fordulatok keresése, majd csak a 19. század végén lázad ismét Debussy nemzedéke. Ettől kezdve felgyorsul a folyamat. Már az egyes szerzők is alkotókorszakaik váltogatásával igyekeznek (néha szinte kétségbeesetten) új gyökereket találni, új stílust propagálni, szünet nélkül MÁSSÁ lenni. A 20. század közepén anynyira felgyorsulnak a váltások, hogy alkotókorszakok helyett már minden egyes új műben merőben újat is keresnek-találnak az alkotók. A dodekafónia, a szeriálizmus egy csapásra a múlté lesznek és zuhatagként ömlenek ránk az újdonságok „Gruppen”-Komposition vagyis „Csoport”-kompozíció (Stockhausen), elastic form, available form, metazene, intuitive form, son organisé, minimal music, hallucinatív zene, új érthetőség, újjázeneiesítés, rehumanizálás, új szenzualizmus. Folyatásként még legalább ötvenféle újítást (és a beléje vetett ÚJ HITET) lehetne folsorolni. Szinte kivitelezhetetlennek tűnik (ma még) valamilyen rendszerbe foglalása ennek a hatalmas, minden pillanatban újabb elemekkel gyarapodó folyamatnak. Amilyen gyorsan születnek az új hitek, éppoly gyorsan tűnnek is el, minél több van belőlük, annál inkább semlegesítik egymást, a hitek egymást oltják ki az idő vízszintes és függőleges terében egyaránt. Gerhard Dietel A zenetörténet évszámokban (1994) című könyvében így jellemzi a jelen korszakot: „Egyre erősebb az az általános érzés, hogy a nagy technikai, tudományos, ipari és politikai szervezetek uralma alatt álló világunkban az egyes embernek egyre kevésbé van lehetősége alkotó módon hatást kifejteni, egyre erősebb az egyetemes stagnálás érzése, amelyben minden haladó mozgalom csupán látszatnak számít és közömbössé vált. […] Amikor a legkülönfélébb korok és országok zenéje egyidejűleg rendelkezésre áll, a különbségek semlegesítik egymást. Mintha egy »szemiotikai katasztrófa« fosztaná meg a gesztusokat és jeleket jelentőképességüktől. A »régi« és az »új« már nem olyan fogalmak többé, amelyekkel jellemezni lehetne a jelenkor kompozícióit, egy »új áttekinthetetlenség« uralkodik, mintha az »anything goes« (»minden elmegy«) lenne egy jelentésteremtő képességeit vesztett »posztmodern« kor egyetlen alkotáselve. Ami azelőtt kivételnek számított, most – »dekompozíció-ként« – szabállyá válik: hogy komponisták műveihez a zenetörténetet úgy használják fel, mint egy hatalmas kőbányát, amelyből kifejthetők és új művészi alkotássá montírozhatók egyes citátumok, stílus- és műfajidézetek, az egymás mellé sorolt, vagy egymás fölé rétegzett leletek eközben hol jobban, hol kevésbé világosan fölismerhetők, átalakulnak, új öszszefüggésbe kerülnek, fragmentálódnak és sérülnek is.
Rendkívül találó jellemzése hitevesztett korunknak. Mindenben hiszünk és semmiben. És ez már nem veszélyforrás, hanem maga a VESZÉLY. Az emberiség a halállal „játszik”. József Attila sorai jutnak eszembe: „Hová forduljon az ember? – ismétli / megint az ismerős, / Borostás arca mintha látna, de a szeme / semmit se néz, akár a halé. / Milyen gyönge és bánatos! És bánata mily / alapos erős! / Meghalni semmiért sem tudna, de ha / villamos ütné el, bátran állna a halál elé.”
