– A napokban egy doku-fikció forgatásán vettél részt a román pusztában. Gondolom, hogy talán éppen a családi exodusból készül film, amelynek te gyerekként egyik (fő)szereplője voltál. Ezt az élményt megírtad már több műfajban is – de mit jelent számodra a film igazsága? Úgy értem, milyen harc jöhet létre a valósághűségért különböző műfajok között?
– Csak ügyetlenül tudom megválaszolni ezt a kérdést, nincs kezem ügyében a filmteória, ami, mint a teória általában, rendszerint elfedi valódi tudatlanságunkat. A valósághűség a pontosan elmondott történetben gyökeredzik, azt hiszem, és ebből a nézőpontból majdnem mindegy, hogy dokumentumfilmről beszélünk vagy fikcióról. A műfaji határt, ami persze teoretikus képződmény, az igazi film átlépi, abban a pillanatban mindenesetre, hogy részévé válik valóságos (!) életemnek, és ez erős, bizony jelentős mozzanat. A történelem például mesterséges képződmény, a történet viszont nem. A harc, azt hiszem, nem a műfajok vagy a műnemek között van, hanem azokon belül, legalábbis ha az alkotó pozíciójából nézzük. A buszsofőrünk, noha tudta, ki vagyok és miért tartok a stábbal a Bărăgani-ba, leplezetlenül utált és hangosan dicsőítette a kommunistákat, akik megtisztították a társadalmat ezektől a nyomorultaktól („amărâţii ăştia”) és kitelepítették őket: én nevettem rajta, a többiek elsápadtak és fojtott hangon szidták, ügyelve, hogy meg ne hallja. Csak a krisztustövissel és szentjánoskenyérfákkal sűrűn benőtt temetőben kérdezte meg emberi hangon, hogy halott szüleim sírját keresem-e? Előtte viszont megmutattam neki egy kétéves gyermek fejfáját, akit 1953-ban temettek oda. A történelmet a győztesek és az összeszorított fogú vesztesek írják, a történetet viszont a halottak.
– Szerinted az emlék inkább dokumentum- vagy inkább fikciójellegű?
– Az én emlékeim fikciójellegűek, nem kérdés. A kényszerlakhely és fogság fikciójában éltem hétéves koromig, és én mindegyre apámat vártam, aki majd helyre állítja elveszített, valódi életünket, amelyhez a mostaninak nincs semmi köze, és amelyről nekem nem volt közvetlen tapasztalatom, az ismeretlen múlt tehát a család Édenét jelentette, a napi Biblia-felolvasások nyomán is, nem utolsósorban. Sokszor láttam apámat közeledni felénk az iszonyatos kiterjedésű Bărăgani-ban, futottam is be kitartóan anyámhoz és a testvéreimhez a hírrel. Most, hogy ezek a román filmesek kivittek a talán még egyetlen létező egyenbarakkhoz a Viziru melletti, egykor Rublának hívott, ma már nem létező településre, amelyet a kitelepítettek első nemzedéke épített, megdöbbentett a látvány, a tapasztott sár illata, a bő vegetáció, valamint a kisbusz fénycsóvájában futkosó mezei vadak látványának szorongató otthonossága. Az éjszakai filmezés egyik szünetében eltávolodtam kissé a helytől, kimentem mintegy az éjszakába, és váratlanul rámtört az alig elviselhető felismerés, hogy a románul nem tudó, Budapest belvárosában felnőtt, törékeny és nagyon szép anyám szenvedései sokkal nagyobb mértékűek voltak, semmint valaha elképzelhettem volna.
– Milyen funkció megtestesítőjeként vagy jelen a stábban?
– Ennek a filmnek az a célja, hogy meggyőzze a nézőket egy kitelepítés-múzeum, amolyan lágerskanzen létrehozásának a szükségességéről: ezért vittek engem a még létező barakkba, hogy ott felmérjem a lehetőségeket és felidézzem emlékeimet, én vagyok tehát a film főszereplője. A filmnek része egyébként a Júlia című darabom egyik jelenetének a megrendezése a barakk üres terében. Ion Gostin rendező magával hozta Oana Ştefănescut a bukaresti Odeonból, akivel az egyik általuk kiválasztott jeleneten dolgozom a filmben, egy virtuális előadás rendezőjeként.
– Miben más egy napod a forgatás alatt, mint amikor a színházban dolgozol?
– Mindenben. Csak a munka végén rámtelepedő, napokig tartó elgyötörtség érzése a közös; újabban, olyan három-négy éve a depressziót sem úszom meg. És persze közös a részletekre való állandó figyelés, a szorongás, hogy valamit megint nem vettem-vettünk észre, és ott kajánul kidugja a fejét az ördög és nevet, majd persze a bemutatón. Egyik terepen sem az enyém a felelősség (nem vagyok rendező, nem jegyzem sem az előadást, sem a rólam-velem készülő filmeket), és mégis. A színház persze otthonosabb, jobban tájékozódom benne, talán még a kezdeti sötétségben is, amikor először a színpadra állnak a színészek és tapogatózunk. Ez a tapogatózás persze egyre ritkább élmény, újabb és újabb előadásokat hozunk létre, és nem kérdezzük meg magunktól: miért is? Előadásokat csinálni persze nagyon könnyű, valódi színházat iszonyatosan nehéz.
– Egyébként amikor egy előadást készítesz elő, a főágra vagy a mellékágakra figyelsz inkább (ostromolsz avagy tapogatózol)?
– Nincs főág. És nincs mellékág. Nem ostromlok, ennek még a gondolatához sincsen erőm, viszont bizony eltökélten tapogatózom, ha ezalatt azt értjük, hogy a tanulás tulajdonképpen a létformám. Én nem fogok sohasem elkészülni. De itt nem is rólam van szó, nem nekem kell valahova eljutnom és a létező kulturális normák szerint beteljesítenem az életemet. A főág és a mellékág mindig a másikat is jelenti, ha nem leginkább a másikat. De ezen még el kell gondolkoznom.
– Nemrég a bukaresti Országos Színházi Fesztiválon vettél részt. Hogyan, milyen hangulatban tértél meg a rendezvényről? Volt-e valamilyen tanulsága?
– Talán megkopott kissé, és ennek abban látom az okát, hogy az egykor valóban jelentős és a világon mindenütt ismert román színház ma már korántsem olyan erős. Nincsenek előadások, meglepően kevés jó van, és erre nem lehet egy rendes fesztivált alapozni. Csak a párhuzam kedvéért mondom: ezzel szemben a TIFF valódi esemény, számos szellemi izgalommal – feszíti szét Kolozsvárt, és milyen jó, hogy ezt teszi. Arra nem épülhet igazi színházi fesztivál, hogy vajon Silviu Purcărete, hogy egyetlen nevet említsek most, rendezett-e idehaza abban az évben, vagy nem. Túl sok név nem is említhető, hiszen a csikorogva futó műanyag szalagokon gyártott előadások az intézmények létét igazolják ugyan, de az alkotóemberekét semmiképpen sem. Profi, magas színvonalú és érdektelen előadások születnek, a színvonalas szürkeségnél meg nincs veszélyesebb. A napokban néztük meg a feleségemmel Adrian Sitaru legújabb filmjét (Din dragoste cu cele mai bune intenţii – Legjobb szándék), és nem tudok elszakadni a kompozíció gondolati komolyságától. A kolozsvári Művész mozi nézőterén négyen foglaltunk helyet. (Lehet, hogy nem is veti szét Kolozsvárt ez az új, nagyon erős filmnyelv...?) De visszatérve a színházhoz: a fesztivál legnagyobb eseményét az az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsi-előadás jelentette, amit már ötödik éve tartunk műsoron. De persze miért hallgatnám el, hogy a kolozsvári társulat három előadása (a Ványa bácsi mellett az ugyancsak Şerban rendezte Suttogások és sikolyok, és Tompa Gábor Leonce és Lénája) volt a fő attrakció Bukarestben, és azt mindenképpen elgondolkodtatónak és megbeszélendőnek tartom, hogy miért is nincs tulajdonképpen párja ennek a formai javaslatnak, amivel a kolozsvári társulat jelenleg előáll.
– Mi működik egyszerűbben, mi nehezebben egy forgatáson, mint egy színdarabban való közreműködésben?
– Nekem mindig az a nagyon nehéz, amit éppen csinálok, a dramaturgi szerepkört is én magam tettem nehézzé, holott nagyon egyszerű is lehetne, legalábbis a legtöbb helyen azt látom. Én a színpadi dramaturgiát művelem, van tehát véleményem az előadás egészének a nyelvéről, és ezt félelem nélkül ki is fejezem a próbán, mialatt persze szeretnék megmaradni a rendező elképzelésén belül, ami olykor kifejezetten nehéz, mert kiderülhet, hogy a rendező meztelen, és ezt a dramaturg nagyon hamar észreveszi, és aztán a színészek is persze. A rendezői szerepkör egyébként éppen átalakulóban van a történő színházban, a mindenható demiurgosz rendező képe meg már kifejezetten nevetséges, és csak hatalmi eszközökkel tartható fenn. De bárhogyan is lenne, a színházban valahogy mindig erős szituációk jönnek létre, sokat megtudhatsz önmagadról, ha erre figyelsz. Nem dolgoztam sohasem egész estés fikciós filmben, rémisztő lehet mintegy legyűrni az ipart és az alkotói pozíciót nem feladva hozni döntéseket.
– Dolgozol-e jelenleg irodalmi művön?
– Folyamatosan dolgozom, egyszerre több töredéken is. Erről megpróbáltam leszokni és egyetlen munkára koncentrálni, de ez nem ment, így most már elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok, és lehetőleg humorral, ami persze az utóbbi években egyre kevésbé sikerül, pedig fordítva kellene történnie. Robert Woodruff Születésnap című előadásának én írtam meg a színpadi változatát Thomas Vinterberg és Mogens Rukov filmdialógusai alapján, és ez nagyon jó munka volt, nem utolsósorban azért, mert Robert igazi felfedezésem, nagyon jó vele dolgozni, a színházról olyasmit tud, amiről nekem sejtelmem sem volt, könnyű volt tehát vele megbarátkozni és rendesen beszélgetni. Nem tudom persze, hogy egy színpadi adaptáció, amelynek minden sorát én írom, de nem én jegyzem, mennyire tekinthető irodalmi műnek, nekem viszont a folyamat ugyanazzal az erővel bír, mintha én jegyeznék egy „eredeti” művet. Ezt azért említem külön is, mert a Gyáva embert szeretsz után úgy éreztem, nem fogok tudni többet verset írni, nem is erőltettem hát. Most viszont mintha megnyílt volna előttem egy újabb könyv megírásának a lehetősége, ami viszont több évet fog igénybe venni, persze. Mert közben két New York-i színháznak is írok színpadi adaptációkat, amiket ismét nem én jegyzek, de a színházi munkában nagy szabadságélmény a névtelenség, ez az általában a művészet lényegénél mindig is ott levő anonimitás. Közben persze, amikor kivet magából a vers vagy az adaptáció, Woodruff egyik lehetséges jövőbeni rendezéséhez gyűjtöm az irodalmi-történeti anyagot, amit aztán darabnak kellene megírni majd, és elég hamar.
– Azt mondtad egyszer (a Sipos Mártival való beszélgetőkönyvben), hogy a gyerekkori fogságélmény miatt mind a mai napig félelemmel tölt el az utazás. Mi történik ilyenkor az örökkön úton lévő Visky Andrásban, Visky Andrással?
– Az utazás előtti egy-két nap azzal telik el, hogy keresem az éppen folyó projektből való kilépés lehetőségét, ezen jár az agyam, megállíthatatlanul. Hátat fordítani, elszaladni, hagyni az egészet, lemondani. Mindezt persze nagyon gyáván, miközben a testem abban reménykedik, hogy valami történik, és nem kell elmennem mégsem. És hát a szorongás, amit nem tudok csillapítani még akkor sem, amikor szabadságra megyünk a családommal. Nevetségesnek is látom magam közben, és az is vagyok. Aztán a repülőn vagy a vonaton hamar elalszom, vagy olvasok és jegyzeteket készítek órákon át.
– Van-e időd az események leülepítésére?
– Nincs, de nem adom fel. Ebben az évben már például nem áll előttem hosszabb utazás, és ez jó érzéssel tölt el. Vannak persze rossz emlékeim is: a japáni utazásomat nem sikerült rendesen feldolgoznom, holott nagyon sokat nyerhettem volna belőle. Itt van előttem a japánra lefordított verseimnek a gyűjteménye, meg az ottani jegyzeteim, a hazahozott tárgyak, a Nó-színházi élmények, amiket ugyan megosztok a diákjaimmal, de, egyelőre legalábbis, írás nem lett belőle. Japánból egyenesen Avignon-ba repültem ugyanis, ahol éppen ment az egyik darabom, és ahol, Chicago mellett, a legérzékenyebben fogadták azt a dramaturgiai javaslatot, amin tulajdonképpen állandóan dolgozom, és ez mintegy gátat emelt a japán szünesztéziák valódi megélése előtt.
– Szoktál-e jegyzetelni útközben?
– Persze, szoktam, nem vagyok viszont egy állandó jegyzetelő. Megtörtént persze, hogy az egyik amerikai naplómat Varsóban a repülőn felejtettem, és mindhiába telefonáltam a repülőtársaságnak több alkalommal is, nem találták meg. Egyszer a számítógépem is behalt, elvesztek a jegyzeteim, naplóim mindenestől. De ezt megpróbálom úgy felfogni, hogy ezek az emlékezet- vagy számítógép-vírusok az irodalomtörténetet szolgálják, ami tehát nekem személyesen veszteség, tágabb értelemben mindenképpen nyereségnek fogható fel. Az olvasásnak-jegyzetelésnek persze a diákjaim miatt is folyamatosnak kell lennie, ők nagyon fontosak nekem, rettentően sokat kapok tőlük.
– Mi érdekes számodra az elmúlt időszakban, mi foglalkoztatott legerősebben?
– Napi gondolatom a nyugati kultúra szemünk előtt történő széthullása. Lehet, hogy máris romok alatt vagyunk, de ezt mi nem is érzékelhetjük igazán, mi, akikkel történik. Én ráadásul a már csak nyomokban létező keresztény világkép és a jelentések végleges összeomlásaként érzékelem a folyamatot, keresztényként és, jaj, hívőként. Amerikában fel sem tűnik, tulajdonképpen senkinek, Nyugat-Európában meg azért nem, mert már teljességgel érdektelen. Tudom, hogy nevetséges, hogy ilyen „nagy” gondolataim vannak, de a nevetségesség vitathatatlan ténye is a szétmorzsolódás jele előttem. Nincs különbség a Szent Péter-templom vagy a Colosseum meglátogatása között, a múlttal találkozol mindenütt, én legalábbis így élem meg. Valamivel jobb a helyzet, ha lemégy a katakombákba, a Via Appián. Szép zománcozott cserepek hullnak le a templomtetőkről mindenütt, meg kőszobrok és, de ezeket már nem is kell észrevenni, épületanyagokká lesznek, egy egészen másfajta építményben, amiről sejtelmünk sincs. És egyetlen kérdéssé redukálható mindez, hogy a szent szövegek mögött van-e megszólítható személy. Most, hogy mindezt megvallottam, nevetségesnek is tartom magam, de talán itt volt az ideje.
Visky András
1957-ben született Marosvásárhelyen. Édesapját, Visky Ferencet 1958-ban 22 év börtönbüntetésre ítélték, melyből hat évet le is töltött. Nem sokkal ezután Visky Ferenc feleségét és gyermekeit a Bărăgan-alföldi táborba internálták. 1964-től újra szülővárosában folytatta tanulmányait. 1976-ban érettségizett, Temesváron szerzett mérnöki diplomát 1982-ben. 1989-től Kolozsváron él, először a Korunk szerkesztője, majd létrehozza a Koinónia könyvkiadót, melynek 2009-ig főszerkesztője is volt. 1990-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, majd a BBTE színházi tanszékének docense. Doktori címet az ELTE Esztétika Tanszékén szerzett. Írói munkásságáért 2009-ben József Attila-díjat kapott. Legutóbbi kötete: Megváltozhat-e egy ember? Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2009.
