Hódolat Orwellnek
1984, először
Először Hvaron, egy szállodában
olvastam Orwell utópiáját.
Megborzongatott. Soha, sehol mását
ez idáig én még nem találtam.
Noha elmerülhettem a Gulágban.
A stencilezett részek eljutottak
hozzám is, akkor közkézen forogtak.
S miket élt át Szalamov Kolimában?!
De Orwell más volt. Ő modellezett.
Nem érdekelték büntető lágerek.
Megteremtett egy eszelős világot.
Mindenünnen a Nagy Testvér nézett.
Láthattuk a Gondolatrendőrséget.
Megőrjíthettek múlt-újraírások.
1984, másodszor
Most, hogy Tatjána könyveit lapozom,
felfedezhetem újra e regényt,
végleg elveszítve a reményt,
hogy változhat valami a világon.
Mintha tengerfenék őserdejében,
szörnyként, egy iszonyatos világba
beleveszve, rettegve járkálna
Winston. A Nagy Testvér eszelősen
követi. És én Kobát idézem,
díszszemléken, az utolsó mítingen,
és már tudom, mit Orwell nem tudott,
hogy senki nincsen a mi oldalunkon,
remény sincsen, hogy átalakuljon
a párt. Uralma hálóba fogott.
1984, harmadszor
Amikor Orwell utópiájáról,
mint leképezett szovjet valóságról
beszéltem, nagyon megdöbbent Tatjána.
Mereven nézett és hallgatott Tánya.
Észre sem vettük, beesteledett.
Homály uralgott künn, a kert felett.
„De hát ez regény – érvelt unokám.
Izgatottsága átragadt reám. –
Képzelgés. Soha, sehol, semmikor
nem történt meg. Nem hiszem, hogy valahol
kialakulhat ilyen rendőrállam,
pláne nem, hogy szent Oroszországban…”
S akkor közbeszólt váratlanul Léna:
„El kell meséljük neki, Vászja, még ma,
egész megcsúfolt, kizsarolt életünk.
Elhiheti-e bárki is nekünk,
amit átéltünk? Mit gondolsz, anyád
turistaként járta Szibériát?
Puszta szeszélyből élt ott évekig?
Nem így volt, drágám. Egy percig el ne hidd.
Nagyapádat akkor már követték!
Dossziéja volt, listákra tették!
Más megoldás nem volt, menekültünk,
a tajgában hét évig bujdokoltunk!
Mindez persze tenéked szép mese,
nem érintett meg a rettegés szele,
nem láttál lágert, vallatószobát,
nem tudod, hova süllyedt a világ.
Nem éltél kollektív őrületben,
felismerve, hogy elhagyott az Isten…
Számodra Amerika a valóság,
érthetetlen rémálom Oroszország.
Lenin, Sztálin csak történelmi hősök.
Azt tudod-e, hogy egyik herceg ősöd,
elszánt és harcos dekabristaként,
emelte fel szavát azokért,
kiket rabszolgának nevezett
Bergyajev, s kikkel minden megesett.
Ősöd a cár ellen lázadt és koholt
vádakkal illették. Éltével lakolt.
Dédanyádra rágyújtották a kastélyt
hű muzsikjai. Ünnepelvén az estélyt?
Nagyapád költő, de saját verseit,
nem közölhette hosszú évekig,
mert nem írt verset a vonatrablóról,
csak az eszelős, rettenetes korról.
Igen, drágám, évtizedekig féltünk,
rettegésbe fulladt egész létünk.
És te azt mondod, kitaláció
Orwell regénye, színes vízió?…”
„Hát ti? – jött be vejem, s villanyt gyújtott. –
Mint mesebeli muzsikok, búsultok?!
Whiskyt töltött és csörgött a jégkocka.
Ittunk jövendő, boldogabb korokra.
1984, negyedszer
Éjszaka, talán a dupla whiskytől,
talán az érzelmek rohamától, nem tudtam elaludni,
s mivel forgolódásaimmal, maszogásaimmal,
köhögésemmel nem akartam megzavarni
a mellettem békésen alvó Lénát, felkeltem
és kióvatoskodtam a félhomályos társalgóba,
majd kiültem a hatalmas teraszra és a holdfényben
hosszan elnézegettem a ház előtt a juharfákat.
Békés júniusi éjszaka volt. Óriási kocsikerékként
úszott a hold Washington felett,
s állandóan az volt az érzésem, mindez már volt,
mindez már megtörtént, mindezt már átéltem egyszer.
Aztán hirtelen jön mozgásba minden.
Csukott fekete kocsi fékez a ház előtt,
kiugrálnak a gondolatrendőrség fekete egyenruhás tagjai,
géppisztolyaikat lazán lóbálva, oldalazva közelednek.
Körülfogják a házat. Betörnek. Eléjük megyek,
lehetőleg ne ébresszék fel a családot, de a villa üres.
A kivilágított szobákban csak árnyak motoznak.
„Maga most velünk jön!” – reccsen rám az egyik
egyenruhás és karon ragad. Mire magamhoz térnék,
alacsonyabb társa már meg is bilincsel.
Nagyokat löknek rajtam, amint a kocsi felé taszigálnak.
Visszanézek még, álmosan bólogatnak a juharfák,
mintha búcsút intenének, felsír egy gerle
és fekete felhők mögé vész a hold.
„Áruló vagy – üvölt az egyik fiatalabb, fekete ruhás
és belök a kocsiba. – Gondolatbűnöző vagy!
Eurázsiai kém vagy! Lelőlek, elgőzösítlek,
a sóbányába küldelek!” „Rossz a sorrend –
vigyorgok elszántan. – Ha lelősz és elgőzösítesz,
már nem tudsz sóbányába is küldeni, mert halott leszek.”
Látom arcán a sárga tigrisek árnyékát. Szeme villog.
Visszakézből ver szájon. Amikor felriadok,
Léna hajol fölém és félve kérdezi: „Mi van szívem,
rosszat álmodtál?” Számhoz nyúlok és érzem,
hogy még mindig szivárog az ütés nyomán
kiserkenő vér. Sós íze a nyelvemen. Hallgatok.
És váratlanul törnek be, a nyitott ablakon át,
a hajnali Washington hangjai. Kurvák vitatkoznak,
sofőrök káromkodnak, részegek danolásznak,
rendőrautó fékez, szirénázó mentőkocsik húznak el
a ház előtt, ahol az előbb még a gondolatrendőrség
fekete egyenruhás tagjai köröztek. Most megúsztam,
gondolom még, a félálom peremén egyensúlyozva,
de visszatérhetnek bármikor. Nincs menekvés.
Orwell, ötödször
A Nagy Testvér minket néz a képről.
Hogy csinálja? De ott van mindenütt.
Szent eszelősök, misztikus bolondok
és a KGB délceg tisztjei,
a Gulág rabruhás fegyencei,
muzsikok, kurvák, pópák, koldusok,
száműzöttek és vöröskatonák,
a mindenütt feltűnő szent bolondkák…
Gondoltad-e, hogy összekeverednek?
Hóförgeteg ragadja el őket,
sorsuk elől menekülőket.
Csalafintán lobognak, fölszikráznak
Szent Iván éjszakáján a tüzek.
Mielőtt belehullnánk a gödörbe,
vár reánk még néhány naplemente,
visszavont kegy, árulás, baleset.
A Nagy Testvér minket néz képről
és nem kegyelmez soha senkinek.
Lábunk alatt a munkagödör tátog.
1984, hatodszor
Mindenütt a gondolatrendőrség,
a múlt örökös változásai,
hőbörödött újraírásai,
rettegésbe fulladozó esték.
Árnyékok, az utcákon mögöttem.
Surrogó patkányok, kóbor kutyák.
Újrafogalmazódik a vád.
Lehet-e még valamiben hinnem?
Hisz eljöhet egyszer a változás,
de a rendszer nem lehet soha más.
A párt uralma végleges, örök.
Megtörnek majd a vallatószobában,
szörnyeteggé formál a szörnyállam.
Lázadók lőnek, vagy a menny dörög?
1984, hetedszer
Kiölték a lázadás szellemét,
végül mindenkit megfélemlítettek.
Az örömet is ellopták, a zenét,
általában hajnal felé jöttek.
A Nagy Testvér nem tudott aludni.
Lidércnyomás kínozta? Rémálmok?
El lehetett volna előlük futni?
Jelmezt cserélve kámzsás zarándok
alakjában menekültünk volna,
a hómezőn lemarad a horda,
egymást tépik szét szürke farkasok.
Kockáztatni is kellett volna. Tenni!
Jobbra törni, menekülni, lenni!
Valahol vannak szabad városok.
1984, nyolcadszor
Ígérgetések, fogadkozások,
lejárt idézés, számlák, határidők,
szerelmeslevél, újságkivágások,
fotográfiák az elmúlt időt
hasztalan perlik, vissza nem tér semmi.
A fiók, mint az anyaöl, kitárul.
Leghátul pisztoly. Így kell ennek lenni.
Az áldozat persze majd elbámul.
És felsikolt, felüvölt, hisztizik,
térdre esik és mindent megígér,
zokogva kér kegyelmet, cidrizik.
a minden se sokkal több a semminél.
A Nagy Testvér minket néz a képről.
Gondolatrendőrök hullnak az égből.
A terjedelmes versciklus megírásának körülményeire – amelyeket egyebekben hűen rögzít, s ez mindennél fontosabb számomra, hiszen bizonyítja, hogy nagyapa minden misztikája és fantazmagóriái ellenére is alapvetően realista költő, a valóságból indul ki, annak eseményeit ábrázolja és oda is tér, rögeszmésen vissza, körüljárva az Orwell regényéhez fűződő, helyenként bizarr és különös élményeit. Mivel az én könyvtáramban találta meg Orwell regényét s olvasta újra, engem érdekelt, hogy miért is izgatja annyira, mire ő szabatosan kifejtette, hogy modellértékű mű, leképezi a mindenkori, így a kommunista típusú diktatúrák természetrajzát, természetesen a Szovjetunióét is. Ezt én kifejezetten túlzónak találtam, erre Léna nagymama, ki hallgatta beszélgetésünket, meglehetősen ingerülten tartott egy hosszabb felvilágosító órát, különös tekintettel az orosz történelemre és balszerencsés családunk hányatott történetére. Pirultam, hogy mennyire tudatlan vagyok és akkor kezdtem megszeretni őket. – Tatjána Bogdanova
Washingtoni séták
Jönnek az élők. Jönnek a holtak.
Egy perc és kezdődik a karnevál.
Felöltöm maszkom, mélyet lélegzem.
Ki lesz, aki majd végül megtalál?
A Fehér Ház előtt koldusok
heverésznek a park fái alatt.
A Capitolium felragyog.
Egy Limuzin lassúdan elhalad.
Továbbsétálok, nyolcvannégy évesen.
Feltűnnék valakinek? Nem hiszem.
Egy híg, dobozos amerikai sört
nyitok ki, s leroskadok egy padra,
nem is nézek a néger csavargókra.
Egyikük álmomban amúgy is megölt.
Kezébe nyomok egy dobozos sört.
Foghíjas szájjal, hálásan röhög,
aztán elhurcolják a rendőrök.
Könnyező szemmel nézek a napba.
És hallgatom a harangokat.
A vers külön érdekessége, hogy az első olyan költemény, ami kimondottan amerikai élmények hatására született, ott-tartózkodásuk második hetében. Nagyapa kedves szép szokásai közé tartozott, hogy nagyokat sétált, hol ebéd előtt, hol ebéd után, és figyelte a számára ismeretlen világot. – Tatjána Bogdanova
