Ajándék a korszellemnek
Laskának nem volt autója. Elvből. Inkább gyalog, busszal vagy biciklivel járt. Látta ugyan, hogy a szomszédság, a távolabbi ismerősök olykor mintha sajnálkozva néznének rá, valahogy úgy, hogy ó, te szegény, hát nem telik rá?, de Laska ezzel nem törődött. Egy idő után azonban a barátai, rokonai is unszolni kezdték, hogy ugyan már, vegyen egy autót, nem látja, hogy mindenkinek van? Vegye már észre: ezt kívánja a korszellem! Laska tiltakozott, magyarázkodott, elveire hivatkozott, de nem talált megértésre, sőt. Így végül beadta a derekát. Ha ezt kívánja a korszellem…
Egy rozogábbat vásárolt – amilyen a mai korszellem, gondolta, jó lesz az neki.
Óvatosság
Laskáéknak gyerekük született. Nagyon várták. Laska számára nem tűnt szépnek, de erről jobbnak látta hallgatni. Csak nézegette égővörös, majd napok múltán egyre halványabbá váló bőrét, és nem arra gondol, hogy üde és hamvas, hanem arra, olyan áttetsző, hogy ha a nap felé fordítaná, látszódnának az erei, az eszeveszetten kalapáló szíve, mindene. De ahhoz meg kellene fogni, fel kellene emelni, s attól Isten őrizz, mert olyan picike, tán össze is törne a kezei között. Azért naponta elidőzött pár percet a kiságy mellett, lelkében az atyai szeretet morzsái után kutatott, s egyre inkább elbizonytalanodott. Aztán azzal nyugtatta meg magát, hogy szereti a porontyot, hogyne szeretné, csak óvatosan. Mert hát egy ilyen pici gyerekecskénél sosem lehet tudni…
Sok időbe telt, míg felismerte, hogy az óvatos szeretet nem szeretet.
Az összeforrás
Laska Lajosék örömittasan álltak az esketést végző hivatalnok előtt, úgy, mint akik megütötték a főnyereményt. A kérdésre, hogy saját akaratból cselekszik-e, amit cselekszenek, hangos, magabiztos igennel válaszoltak. A család, a rokonság meghatottan mosolygott. Aztán a ceremóniának különleges mozzanata következett: a közös gyertyagyújtás. Laska fogta volna a gyufát, arra gondolva, hogy párja majd tartja a skatulyát, de csak ügyetlenkedett, a gyufa nem akart meggyúlni, a helyzet kezdett kínossá válni, mire a hölgy kikapta a gyufát társa kezéből, egy sercintéssel meggyújtotta, s azzal a mozdulattal a gyertyának is lángot adott. Az ünneplősereg felszabadult nevetésbe kezdett. Laska a boldogság mámorában nem tulajdonított különösebb jelentőséget a történteknek. Később már mindegy volt.
Tévémánia
Laska Lajos megrögzötten gyűlölte a tévét. Sokáig mondogatta, be nem vinne efféle fenevadat a házába. Körötte, a társaságában, ismerősei, munkatársai körében mindenkinek volt tévéje, piszkálgatták is Laskát eleget, hogy mi van, tán sajnálja rá a pénzt?! S különben is, vegye már észre magát, a tévé információforrás, információ nélkül pedig a ma embere halott. Addig-addig rágták a fejét, hogy Laska végül, igaz, a fogát szívva, beadta a derekát: vásárolt egyet. Amikor a kábelt beszerelő munkás magyarázgatta, hogy ötvennyolc csatorna fogható, hogy így, hogy úgy, Laska egykedvűen bólogatott, gyanakodva pislogva a villogó képernyőre. Este, lefekvés után aztán szörfözni kezdett a csatornák között. Amit látott, megdöbbentette, vagyis inkább az, hogy mindenhol ugyanazt látja. Egy-két óra múltán zúgó fejjel kapcsolta ki a tévét, szemét lehunyva aludni próbált. Nem ment. Forgolódott, hánykolódott, aztán váratlan ötlettől vezérelve felugrott, a tévé képernyőjére ráterített egy pokrócot, hogy ki ne jöhessenek a gonosz emberek. Aztán megkönnyebbülten elszenderült.
Aggódik
Egyik nap Laska, amint a munkából hazaért, feleségét nem találta otthon, a konyhaasztalra pedig ki volt borítva gyógyszeres ládikájuk teljes tartalma. Dobozok, fiolák hevertek szanaszét, úgy, mintha a felesége eszeveszett gyorsasággal keresgélt volna valamilyen gyógyszer után. Laskát hirtelen rossz előérzet kerítette hatalmába. Vajon váratlanul megbetegedett a felesége? Fájdalmai vannak? Amint erre gondolt, nagyon kezdte sajnálni, mert eszébe jutott, törékeny asszonykáját mennyire megviseli a fájdalom. De akkor hol lehet? Elment az orvoshoz, netán kórházba került? Laska telefonja után kapott, hogy hívja fel, de a felesége nem vette fel. Egyre inkább hatalmába kerítette az aggodalom. Mi lehet vele, és hol lehet? Aggodalmában még az is megfordult a fejében, hogy a felesége netán gyógyszeres öngyilkosságot követett el, ezért nem veszi fel a telefonját. Idegesen fel-alá járt a lakásban, nem tudta, mitévő legyen, hol keresse. Így telt el egy fél óra, míg egyszer csak nyílt az ajtó, s azon mosolyogva lépett be asszonya. Laska lélekszakadva rohant elébe, izgatottan érdeklődve, hol volt, mi van vele. Valami görcsoldót kért a szomszédasszony, azt vittem át neki, s egy kicsit ott ragadtam beszélgetni, mondta könnyedén az asszony.
Laskának egyszerre összeszűkült a szeme, s mérgesen rákiáltott feleségére: s én fél órán át fölöslegesen aggódtam miattad, azt gondolva, hogy beteg vagy, szenvedsz? És felpofozta meghökkent párját.
Laska aforizmája
Valahányszor a vécére kellett mennie nagydolgára, Laskát ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy közben valamit olvasson, tanulmányozzon. Leggyakrabban a felesége kozemtikumait kapta kézbe, s elmélyülten silabizálta a többnyelvű termékleírást. Egy idő után már a ciril betűkkel is jól boldogult. Mindig örült, amikor a felesége valami új kenceficét vásárolt (és ez szerencsére gyakori eset volt), mert az új olvasnivalót jelentett számára. Egy-egy alaposabb prospektus végigböngészése alatt pedig az ürítés is megtörtént: kellemes, meghitt hangulatban. Ha a kozmetikumokra ráunt, vagy éppen székrekedése volt, könyveket is vitt be magával.
Lassan megérlelődött benne a következtetés, egy életbölcsesség, melyet szűk (baráti, rokoni) körben terjeszteni is kezdett: a szarás a legintellektuálisabb tevékenység a világon.
Tudományos módszer
Laska olykor megpróbált visszaemlékezni iskolai éveire. Megpróbált felidézni okos megállapításokat, elméleteket, okfejtéseket. Nem ment. Legnagyobb meglepetésére azonban tökéletesen emlékezett tanárai arcára, gesztusaira, mi több, arra is, hogy általában mibe, hogyan öltöztek, milyen volt a testtartásuk, hogyan ültek le a székre, hogyan néztek. Ezt megállapítva a rá jellemző könnyedséggel elő is rukkolt a megoldással: el kell érni, hogy az ember maga legyen a tudás, magán hordozza, rá legyen tetoválva, kabátja hajtókájára legyen csorgatva, szeme színébe égetve, arca vonalaiba préselve; esetlen mozdulataiból lehessen kiolvasni, ráncaiból kifürkészni, haja hullámaiból megsejteni, hosszúra növesztett körmeiből megérteni, esetleg lábméretéről, ruhái stílusából rájönni. És már csak egy kódrendszert kell kidolgozni, és akkor pl. abból, hogy x tanárnak (embernek?) szőke, félhosszú, gyéres haja van, acélszürke szeme, filigrán testalkata és hordólába, mindenki érteni fogja pl. a metafizika lényegét. Vagy mindez már rég megtörtént, csak a kódrendszer elsajátításával van a baj? Laska ekkor lefáradt: akkor arra is módszert kell kidolgozni, s akkor…?!
