Helikon - Irodalmi folyóirat

I.

Érzem a szél földöntúli sürgetését,
pedig biztonságban vannak a halottak,
taposok rajtuk, és vezetem – jó anyához illően –
a gyerekemet. Körülöttünk dideregnek a levelek,
mint petyhüdt, korán megöregedett kezek.
Gyerektenyerek. Nem fázol?, kérdezem.

II.

Szép vagy, mondom. Hiszen a halottaknak mindig
hízelegni kell. Néha megtalálom a hajukat a párnámon,
érzem a folyosón a lélegzetüket, vagy ha belépek
egy üzletbe, egyszercsak saját nagyanyám bámul rám
ijedten. Hiszen mifelénk túl sok a halott a földben.
Már egy kapavágás vagy egy rossz mozdulat
előlebbenti őket, miközben a gyümölcsfák,
málnabokrok is szívják a nedveiket: megveszed,
megeszed – kelet-európai örökkévalóság.

III.

Vidám útitársat, hatalmas fákat, örökös hétfőt:
Amerikát! Mint egy elszabadult kanca, vidáman
süvít a szél a kocsim mellett. Lám-lám, ma együtt
utazunk Iowából Oregonba. A helynevek fájdalom
nélkül suhannak el, senkit sem ismerek, itt minden
és mindenki egyforma. Az út szélén pökhendi,
mulatságos fák állnak sorfalat.

Aztán éjszaka lesz. Rettentő túloldalát
takarja a hold előlem. Ma keskeny, éles penge,
minthacsak bele akarna vágni a szemembe.

Pedig ha nem változna velem együtt,
fel sem ismerném.