Negyedik fejezet
amelyben az angelológiai osztályismétlőt sem érdemlő mellékszereplő-elbeszélő betekintést nyerhet a továbbiakban az Angyalok Nyelvébe, s bukott-szamári volta ellenére tökéletesen el is sajátíthatja a földiek közül csak kevesek által fölfogható angyali ábécét.
Történt egyszer – mint már többször – hogy Ibikével kibékültünk.
Hatalmas lendületű volt újfent a lámúr (vö. fr. l’amour, vagyis: a szerelem; aki esetleg nem tudná mi az, me’ van-ilyen! ...), Ibi meg aszonta, addig legyünk egymáséi, csillag, amíg Ő meghal.
Az angyalok meg, mint tudjuk, váltig élnek a multiverzumban, tehát értjük a helyzetet: beütött, beköszöntött, bekopogott az ablakon, mint az Ősz Párizsba Adynál, a nagy-cudar örökkévalóság.
Kecsegtető is volt az ajánlat, nem mondom, halál meg szerelem folyton együtt jár, kéz a kézben, tudjuk a regényekből s az egyéb hollywoodok-ból, dehát Sándor testvér (melyik, melyik, hát a Petrovics Sanyi, vagyis hát a Petőfi, amúgy pestiesen szólva) is megmondta már réges-rég, hogy ezt a kutyafejű szerelmet ő még a mézédes szabadsággal is kiegészítené, ha lehetne, mint annyian közülünk, merthát, tudjuk… ajaj, vidd te csak nyugodtan a Julcsát, te szegény tatár ! Szegény tatár.
Szívdöglesztő is vala persze e program, dehát a ravasz Róka is dicsérte az hiú Holló opera-énekesi tehetségét, szóval, mondogatom én is magamban oktondi módon beugorva a fönt vázolt, idealista projektnek: Nocsak, ennek az Ibikének, bár nem gyakori szokása, de mégis megjött az esze, s következésképpen, na-bumm, teszem föl én botorul: szeret!
Tyű-ha, ez már döfi, így szeretlek, amikor szeretsz, nem akkor, ha vágod a pofát.
Karácsony előtt voltunk.
Ibike annyira megbékült és annyira szeretett, hogy egyértelmű és egyoldalú elhatározása folytán azt a számomra rettenetes verdiktumot hozta, hogy negyvenöt évesen (!) Ő biza az ő Édesanyjánál fogja eltölteni a szeretetünnepi szent ünnepet.
Emmán nívó, a gyermeki ragaszkodás csimborásszója, állapítom meg én is emberbaráti igazságossággal, így van, én is kéne menjek, dehát cudarul kínos az, mikor az elszenvedett, lebaselt, ötvenöt évből csak azt az utolsó, aprócska, ötéves szintet lehet aktiválni a családtanácsi konverzációban meg a föltétlen engedelmességben, amely akkor, ott, az Óvoda tájékán működött vala egykor, mert különben kitör a fenenagy cirkusz, mint rég, a felhőtlen, boldog gyermekkorban, s szülői pofonok édes lehetősége máris ott lebeg a kozmikusan megritkult levegőben, mert, ugye, meg kéne jöjjön már az eszed neked is, fijam, stb., a lemez, hozzászólás meg persze: kuss, szemlesütés, cipőnézés, mert ha nem, akkor bármi más attitűd egetverő szemtelenkedés és azonnali visszabüntetést, megtorlást érdemel.
De most csak Ibike büntetett meg a hiányával.
Biztos megérdemeltem, s ha én most nem is tudtam azt, hogy miért vernek a föntiek, hát bizonyára tudta Ő, talán már rég bennsarjadzó avagy jövőbeli bűneimért, mondjuk.
Az angyalok különleges írásmódjáról már az Antikvitástól kezdődően sokat értekeztek a mágia és egyéb mágneses tudományokkal foglalkozó, kecskeszakállú tudósok: garmadányi a könyvtár erről a meglehetősen ritkaság számba menő s hihetetlennek tűnő komunikációs eszközről.
De az még a legmerészebb rémálmaimban sem fordult volna meg a mostmár akaratlanul is megbölcsült s -kopaszodott fejemben, hogy ezen angélikus szkriptúrát megtapasztalom hamarosan én is a saját szemeimmel.
Pedig lőn.
A szeretet-ünnepi lelépést követően Ibikét nem is láttam viszont egyhamar – ha már lúd, hát legyen kövér – kerek két hétig.
A reménykeltő, boldog, új esztendő s a bazsalikomos Vízkereszt is megvolt vala, s egy jó hete eképp már más évet is jegyeztünk a maga, kezünknek is még szokatlan újdonságában.
S ebben a kétségtelenül még szokatlan, ám kozmikus frissességű, s egyelőre még örök-fiatal időszámításban teljesen véletlenül össze is futunk Ibikével a mi kis világváros-fellegvárunk zavaros forgatagában.
Ilyenek az angyalok: váratlanul jelennek meg, a meglepetéskeltés lételemük.
Jólnevelt udvariassággal s mint különleges lénynek kijáró tisztelettel viseltetve irányába, természetesen szóba se ejtettem a viharosan zajló közelmúlt eseményeit, s mindenféléről tereferélve hősiesen átboroztuk a napot néhány ismert és kevésbé ismert szórakozóhelyet végiglátogatván a legnagyobb egyetértésben.
Hajnali kettőre már mindenképpen lefekvésre járt az idő, s a nyugalomra térés szándékában minden további nélkül barátságosan megegyeztünk.
Hívunk is két taxit, mert hát hogy két személy vagyunk, akik a település két különböző irányában laknak.
Ibi angyalka elegáns mozdulattal be-csapja az egyik korszerű gépfiáker kinyíló ajtaját nagylelkűen útjára bocsájtván a járművet, s rögvest bele is huppan a másikba, majd, nem kis ámulatomra, bemondja a holtbiztos úticélt a gyanútlan kocsisnak: a címemet – avagy a címünket, amelyről eltűnt két hétig.
Majd ingerülten, s látszólag nem fogva föl ámulatom, imígyen szóla ki a kocsiablakon át negédesen csicseregve:
– Na, mi van? ... Mit nézel? ... Mit állsz ott, mint egy darab szerencsétlenség?!...
Meghökkent tétovázásom ezek után, több mint valószínű, kihozhatta a sodrából, mert az előbbi fölszólító jellegű kérdéssorozatot a továbbiakkal toldotta meg:
– Mi van veled?!... Miért nem ülsz be?... Van valami baj?…
Nem, nem, mondtam, semmi baj, semmi szőr, én csak itt állok, és mennék én is haza.
– Baj van a úrral – halkította le hangját a magát most nyeregben érző, frissiben aktualizálódó Ex-kedves az értetlenkedő taxisöfőr már sokmindeneket hallott fülébe búgván szemantikai áthallásokkal megtűzdelt velős mondatát – de nem probléma – tette hozzá bizalmasan – mert nem veszélyes, és brumm-brumm, kettesben (mármint a sebesség), meghitten, mint két jó barát, komótosan elrobogtak.
Énfaképnélhagyottságom csöppet sem bánta a hölgyi elvonulás eme motorizált diadalát, minthogy jártam én már rosszabbul is az ilyesfajta helyzetekben, midőn alkalmasint egy-egy sötétebb szándékú sarki angyallal egészült ki a kivonulási parádé zárójelenete.
Gondoltam, van annyi esze, haza megy avagy oda, ahol eddig is volt, avagy ahonnan jött.
Bolondos ábrándok!
De azért nekem is volt annyi eszem, hogy ne suhanjak röptében haza hűbele-balázs módra, biztos, ami biztos, hanem várjam én inkább szépen ki a hajnalt, a napfelkeltével az angyalok is megcsillapodnak vagy esetleg elpárolognak, azaz az esetleges mérgük legalábbis elpárolog, mert kifáradnak, vagyis lefeküsznek és elalusznak valahol csendesen, mert hát még az Angyal is ember néha, s ez az alapigazság még lehet, hogy fordítva is igaz, de azok már más történetek...
A lényeg az volt, hogy csak reggel kell hazamenni, földi cirkuszt és angyali égi-háborút elkerülendőleg…
Úgy is tettem, s következésképpen a kis lakásom közelében található nagy benzinkút méregdrága bárjában kávézgatván bölcs megfontoltsággal déli tizenegyig, végtére is nagy nehezen arra a már igencsak kézenfekvő döntésre jutottam, hogy most már a nyugvóhelyem felé is elbandukolhatnék, de azért körültekintő elővigyázattal s lassan-lassan, magamra erőltetett, mesterséges ráérősséggel, mert sosem lehet azt bizony tudni, hogy melyik sarok mögül vagy melyik tömbháznegyedi bokorból ugrik elő hirtelen a Bosszúálló és Lángpallosú Arkangyal a lehet, hogy nagyon is közeli Mennyből vagy annak az éppenséges ellentétéből.
Óvatosan somfordáltam tehát a falhoz lapulva a bekötő utcácskán, s ennek folytán még a különben ismerős kutyák is, akiket általában azért többnyire széles ívben mégis elkerültem, mert hát a hat hónapig hasba szúrandó veszettség-injekció kinek a kutyának kell, tehát a különben még szegről-végről baráti kutyák is, mérhetetlenül éktelen, pontosabban egetverő, avagy akár egyenesen eksztatikusnak is minősíthető csaholásba kezdtek.
Az apró főhadiszállásom felé tartó, félénk közeledésemet eképp összhangzattanilag tökéletes megkomponált s forte fortissimóban előadott ebugatási előzenekar pentatónikus mesterműve vezette be egy-egy megriadt, kóbor macska úton-útfélen való átcikázása s rémült nyávogás-szólója közepette.
E diszkrétnek távolról sem nevezhető, sőt, egyenesen győzelmi bevonulóhoz illő, csinadrattásan harsány, kyno-muzikológiai opus és a már-már nagyzenekarivá duzzadó-dagadó aláfestés korántsem volt kedvező e somfordálási alaphelyzet lopakodási paramétereihez képest, ám a négylábúak nemzetségének állítólag roppant különleges, ezoterikus képességeik is vannak, csakhogy én, a buta fejemmel, ezt akkor még nem tudtam, illetve nem értettem a Jelet, az Üzenetet, pedig mondták szegény, négy szólamban ugató, vagyis majdhogynem angyali kánonban éneklő, négylábú, diogenészi testvéreim, jelezték, csakhogy én, fölsőbbrendűségi, emberi, hőbörgő hübriszemben, azaz a fejembe-szállt-dicsőség egocentrikus gőzeinek a gőgjében, nem fogtam föl, nem értettem meg, még nem sajátítottam el kellőképpen ezt még a Napnál is világosabb, zoológiai madrigál-beszédet. De, szó, ami szó, le az összes kalapokkal, a kutyák nagy zenészek.
Az apokaliptikus nyitány már előre vetítette a számomra kiszabott isteni szappanopera tetőpontját, vagyis azt, amikor beléptem a házba.
Az ajtó előtt füleltem.
Csend volt, ez jól kezdődik, gondoltam.
Hátha elment, avagy, az még jobb lenne, hátha be se jött a házba, hátha itt se volt, übereltem magamban reménykedve a kecsegtető változatokat.
S ha pedig itt se volt, akkor én egy olyan gyáva majom vagyok, aki még a saját árnyékától is fél; a nagy, bátor, erős férfiember berezel a törékeny, gyönge hölgytől, a főhős megijed a semmitől, hogy az angyalokról ne is beszéljünk?!…
Hogy is juthatott eszembe ilyesmi!...
Még hogy idejöjjön!...
Hát persze, hogy elment azzal a taxival haza, elment a melegebb éghajlatokra, mint ahogy már elment karácsonyra, s azóta is úgy eltűnt, hogy a színét sem láttam tegnapig, normál, hogy elment végleg, milyen anyámasszonykatonája is voltam, hogy annyit kávéztam ott a benzineseknél és nem jöttem haza egyből, mert féltem a lelkiismerettől, dehát ez már csak a tudatalatti önvádló fantazmája, rettegsz, ugye, te remegő, gyáva féreg, félsz, mi, hogy itt lesz, hogy itt van, de ne félj, te, tudatalatti kukac, ne izgulj, csupán gyerekes félsz ez az egész ostoba mű-riadalom: utóvégre én viszem a bátorsági zászlót, s ha máshol nem is, hát legalább is otthon.
A csönd mind jobban és jobban elvastagodott, ahogy jaguári körültekintéssel mind elébb és elébb osontam az összkomfortos garzonlakosztály (+ 1 erkély) ajtaja körül.
Most már egészen biztosan tudtam, hogy nem tanyázik abban az Angyal, a számomra kiszabott és elküldött égi izenet-közvetítő.
Hű, hát ezt megúsztam… fújtam ki magam megkönnyebülten.
De őhelyette volt egyéb.
Az angyali írás.
S nem is egy sápadtan könnyáztatott búcsúcetlin!
Nem!
Nem úgy, miképpen az úzus, nem, nem a kötelező és akár már előre is kinyomtatható, „szeretlek, de...”-vel parafált, szent szöveg lapult a múlt századi kerek, módosságot mímelő, ám valójában csak furnírozott, szerény teázóasztalon, nem, dehogy, nem, hanem egész más vala a transzcendentális és kozmikus (avagy tán inkább komikus?), fölsőbb lét-táji Üzenet.
Mely misterioso messzázs egy hamisíthatatlan, hölgyi Piccassóhoz méltó stílusban fogalmazódott meg a maga nemes egyszerűségében a nemrégiben még apácai szűziességre emlékeztető falakon, tudniillik a különben protestánsfehérre meszelt alapon mindenféle színű, nagyságú és formájú, tarka ákom-bákomok díszelegtek a legtökéletesebb, pszichédelikus össze-visszaságban, mint egy rég már csak muzeális értékű, kiürült hippi-kommunában.
Az Angyal önnön dicsőséges nevét írta oda föl mindenféle változatban és arányban természetesen lehetőleg a legrikítóbb színekkel.
E mono-mentálisan is monumentális remekmű várt tehát rám búcsúmeglepetésként a mit-sem-vétő, ártatlan (ámde pont azért!) alaposan meglakoltatott szobámban.
Eme angelológiai freskók michelangelói létrehozásának technikai eszközei Angyalunk képzőművészet iránti, vele született őstehetségét domborították fényesen elő az örök és történelem fölötti vegyes-technika szellemében: gyanús, alvadt színeket mázoló filctoll-ceruza-golyósiron-köteg (marokra fogva), zöld tintába-mártott-borotvapamacs, cigarettacsikkek mókusszőr-ecsetként használva, murfatlári vörösbor (lásd Dobrudzsa. Murfatlar, borairól hírneves helység. Lakói többnyire tatárok, törökök és dobrudzsai németek valának még nemrégiben. Konstancától öt kilométerre délkeletre fekszik.), szóval vörösbor (Pollock-technikaként alkalmazva, több helyen kilyukasztott vederrel). A pasztellkontűröket különböző szemfestékek meg jól kiválogatott árnyalatú, azaz egymástól minél inkább elütő, s eképp biztos delíriumot ígérő, kusza rúzssávok szolgáltatták: ők voltak e posztkubista, de lehet, hogy egyéb irányzatú, s talán még egy magát istennek avagy minimum arkangyalnak képzelő Dalít is könnyen zavarbaejtő, halhatatlan pikturális remekmű szolgai létrehozói.
A falak kálvinista restaurációja egyébként csak röpke három hétig tartott. Hatszor-hétszer is le kellett meszeljem a falakat, amíg valahogy lefedtem valamennyi színt.
De az Angyal betonba sokszorosan beivódott, szakrális keresztneve aztán mégis, hogy, hogy nem, minduntalan maka-csul átütött a kiváló minőségű, olasz, fehér falfestéken.
A legújabb (és egyben a legrégibb) hölgyi élettárs pedig reggelenként ezzel a rituális mondattal ébresztett egy ideig:
– Ébredj fel, szívem, nem tudom, te látod-e, de én ezen a falon mintha látnék megjelenni valami írást...
Mondtam neki, ne törődj velük, szívem, biztos az Angyalok írták föl a falra.
Ezen aztán jót nevettünk.
A neveken, amelyek a fehér semmiből bukkannak elő.
