Sohasem lehet biztos abban az ember, hogy ki mondott elsőként valamit, különösen a történetírásban és a filológia terén. Annál is inkább, mert a történetírás „megválogatja” a forrásait. Manapság sokszor és jelentőségteljes arckifejezéssel emlegetik az oral history-t, de a szájhagyományt mindig is tetszés szerint használta fel, avagy értelmezte át, avagy éppenséggel vetette el a történetíró; amint ezt maga Anonymus is becsületesen bevallja.
Nemcsak a szájhagyományt módosítja, használja vagy veti el a történész, a mindenkori Political Correctness szelle-mében, hanem a már költőileg-íróilag feldolgozott hagyományt is. Nem jut hirtelen eszembe olyan történelmi tanulmány az újabb időkből, amely, ha nem is forrásként, de legalább kiegészítőként idézett volna szépirodalmi alkotást. Például amikor a hatvanas évektől kezdve mindegyre szóba kerül a kettős vagy többszörös honfoglalás feltevése, a régész nem idézi a történészt, a történész az írót, noha az író buzgón hivatkozott – volna mindenkire, ha éppen tud róla.
Mostanában egy történész, Csontos Péter (aki igaz, hogy túl keveset közöl a sajátjából, annál inkább elfeledett vagy hozzáférhetetlennek tartott történetíróktól), megajándékozott egy nem is olyan régi Mikszáth-kiadvány néhány oldalának a másolatával.
„Oly sokszor szeretik ránk fogni, szegény palócokra, hogy sajátságos dialektusunk a tót fajjal való érintkezésből ered, sőt még azt is, hogy magunk is csak elmagyarosodott tótok vagyunk, miszerint nekünk vált kötelességünkké, e maroknyi nép fiainak, amennyiszer csak lehet, tollat fogni a saját ismertetésünkre… Pintér Sándor szécsenyi ügyvéd tisztelt barátom volt az első palóc, ki … derekasan forgatta meg a tollat is … a Palócokról írt könyvében, mely nemrégiben jelent meg.” (1880-ban, s ugyanebben az évben írja az ismertetést Mikszáth egy szegedi lapban.) „Kár, hogy jelesebbjeink, mint Teleky László, Madách Imre, Szontágh Pál, kik pedig a legjobban ismerték véreiket, s mindnyájan írók is voltak, sohasem fektettek arra semmi súlyt, hogy e történeti hagyományokban és elütő sajátságokban gazdag költői nép, mely a Karancs alján két ezer év óta beszél és dalol magyarul, kellőleg ismertetve és méltatva legyen.”*
Tehát évtizedekkel Fáy Elek (és Ady!), Cholnoky, Móra Ferenc, Magyar Adorján és Móricz Zsigmond előtt! A Pintér-füzetet magát nem kaptam meg; Móricz ismertetése ugyancsak fura problémákat vet fel, a gyűjtemény szerkesztői szerint. „Az ismertetés nyugtalanítóan nem egyezik az ismertetett művel.” Mikszáth maga is megjegyzi, hogy a füzetecske elsősorban ott érdekes, ahol a palócok néprajzáról, a palócok családi életéről, háztartásáról, költészetéről ír. Avval, hogy a palócok legrégebben is ott települtek le, ahol ma is laknak, tehát a „honfoglalás” előtt, Mikszáth is feltétlenül egyetért.
Könyvismertetésének újraközlői ehhez azonban a következő megjegyzést fűzik: „Azt a – korában meglepő és egyedülálló, de a modern kutatásokkal érintkező – föltevését igyekszik bizonyítani, hogy a palócok a magyar honfoglalás előtti századokban a Kárpát-medencében átcsapó népvándorláskori hullámok egyikéből ittrekedt, letelepült és földművelővé vált »skytha-hun-avar« maradvány…” stb.
Ez a megfogalmazás már fogantatásában is torzít, ferdít, hamis beállításokat sugall. Ugyanis, már évtizedekkel, sőt majd két évszázaddal azelőtt is elterjedt vélekedés vagy hiedelem formában létezett ez a feltevés, és alig egy-két évtizeddel azelőtt volt, hogy a Hunfalvy-féle történésziskola „győzelmet aratott” az úgynevezett filológiai őstörténetírás fölött; amelynek legfőbb képviselői, pl. Horvát István, s azelőtt Otrokócsi Fóris Ferenc a palócokat magyar nyelvű, de külön etnikumnak tekintették, amely ősidők óta létezett! A nagyközönség kö-rében felfogások megváltozása akárhányszor csak évtizedes, vagy több évtizedes késéssel követi az akadémiai vagy „hivatalos körök” nézeteinek változását!
Egyébként hadd szúrjuk közbe, Horvát Istvánék nemcsak a Karancs alján lakókat tekintették palócnak vagy „palócosnak”, hanem mindazokat a nyelvjárási szigeteket is, amelyek fő jellegzetessége, hogy a magánhangzó-harmónia és a mássalhangzó-hasonulás nem érvényesül bennük maradéktalanul. Vagyis a szavaknak eredetibb, ősibb alakjait használják. Ha most már megkérdezzük az illetékes szakembereket, hogy ha például a palócok egy későbben elmagyarosodott nyelvcsoport, akkor kitől vették át az archaikusabb szóalakokat? – azok mindig egy jellegzetes, ingerülten elrévedő, de néma pillantással válaszolnak.
Különben azért sem igaz ez „a korban egyedül álló” kifejezés, hiszen általánosan közismert volt az a feltételezés, hogy a székelyek még a hunok korából maradtak itt – Anonymus is erről írt –, de ezt vallották magukról a göcsejiek is! Egyébként a palócokat matyó, barkó névvel is emlegetik, állítólag a tahó is eredetileg őket jelentette (ha máshova telepedtek). Hallani többször azt az ellenvetést: hogyan lehetséges, hogy nincs nyomuk régi térképszerűségeken? Erre csak egyet felelhetünk: a dél-baranyai, illetve szlavóniai magyarok gúnyneve brecó, brencó volt még a közelmúltban is, a római kori településekről készült térképvázlatokon sokszor látható e helyeken a breuci népnév, ám soha nem találkoztunk még történésszel, nyelvésszel, aki kapcsolatot teremtett volna köztük! Pedig e térség központjában van (Dráva) GÁRDONY, és helyén a rómaiak korában Cordone állott!
Szóba hoztam múltkoriban Csokán Pál hódmezővásárhelyi kutatót, aki a harmincas években azt írta, hogy a népek nagy tömegekben nem is vándoroltak, a nagy népvándorlásnak nevezett jelenség szerinte Pekingtől Párizsig működő kis kalandorbandák műve volt. Ezért, mivel Árpádékat is beleértette, akkor pár hónapi fogság büntetést is kapott, nem tudom, hogy le is ülte volna? (Ma azért sem ítélnek el senkit, ha azt írja, hogy a honfoglalás egy kazár suszter akciója volt, avagy rossz gebéket terelő vaddisznóké…)
Hogy mekkora a világszerte dühöngő tudományosság e téren? Valamelyik este látom egy angol nyelvű, történelmi tárgyú ismeretterjesztő tévéadásban, hogy Attila hun király elmebajos tömeggyilkos volt, történelmi-politikai koncepciók nélkül, egyedüli célja a gyilkolás és rombolás. Ugyanakkor azonban hivatkozott a műsorvezető egy tudományos elemzésre is, amely szerint a magyar síkságokon abban az időben legfennebb százötvenezer lovat lehetett legeltetni. Mivel egy korabeli lovasnak még négy-öt vezetéklova is volt, a hun hadsereg létszáma csak 30000 harcos lehetett. Ugyanazon a héten olvasom egy magazinban egy divattudóstól, hogy Árpád népe félmillió főre tehető; ennek alapján kb. nyolcvanezer hátaslovuk és háromszázezer vezetéklovuk lett volna; több mint százezer szekerüket négyszázezer ökör vontatta stb. – ám hol itattak meg reggelente ennyi állatot? A ló például piszkos vízből nem iszik. Félmillió ló tízes oszlopban legalább százötven kilométer hosszú vonulás… Roppant jól szervezett utazási irodák működhettek akkor? Avagy – amint a török tábori történetírók szokása volt – saját létszámunk adatait és veszteségeinket el kell osztani tízzel, az ellenségét ugyanennyivel szorozni? (A mohácsi csatában például szerintük 150 000 magyar lovag várta a törököket, s minden lovas két oldalán egy-egy puskás gyalogos!)
Szóval a parasztok csacska meséi mellett, melyeket mintegy álomban hallanánk, a történettudomány oral history gyanánt felhasználhatna eszes és művelt szépírók által felkutatott hagyományokat, Mikszáth különösen gazdag teléreket kínál … vagy háromról én is irkáltam, már régebben is…
*Mikszáth Kálmán Összes művei. Szerkesztik: Bisztray Gyula, Király István. 59. kötet Cikkek és karcolatok IX. 1880. június–december, Akadémiai Kiadó, 1969. A jegyzetanyag számos olyan kérdést is felvet, amelyeket, Vadai Istvánnál olvasom, még 30 év múlva sem sikerült tisztázni. Érdekes adat, hogy a Mikszáth család nevét századokkal előbb Mixadt-nak írták… miként egyesek ma is a deréxíjat…
