„[...] s gondolsz-e arra hogy Európa másik/sarkában mellén ugyanezzel az énekkel alszik valaki /aki tudja/hogy forradalmárnak/és baszknak születni Spanyolországban/bizony nem életbiztosítás” – írja Szőcs Géza a Múlt, jövő mezsgyéjén című, Cs. Gyimesi Éva által szerkesztett kötetben (225. o.). S hogy szabadosabban ne szóljak, Szőcs sorai ’80-ban fején találták a szöget. Tették ezt nyilván adott idő- és térbeli, történeti beágyazottság, elrendeltség kereteiben, mely kontextusban a Levél Burgosba, Angel Otaeguinek című vers egyfajta sajátos sorsanalógiaként működhetett. Ferenczes István 2010-ben Zazpi címen megjelent kötete ugyan szintén egy baszk férfikarakter körül kezd építkezni, az azóta átszerveződött társadalmi-politikai kontextus folytán ez a szövegépítmény valame-lyest divergensebb funkciók cölöpjeire támaszkodhat. A Kortárs Kiadó gondozásában megjelent verseskötet (de nem csak az) egy, a 18. század közepén, a 19. század első felében – és nyilván sohasem – élő, baszk gyökerekre visszatekintő, spanyol–portugál, ibér dalköltő, Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri fiktív alakja köré kezd szövegeket generálni, jobban mondva egy finom (szöveg)háló megszövése folytán megkonstruálódik a pók. A valós topográfiára (Ibéria, Hispánia, Portugália), valamint néhány ugyancsak valós, keretszerű történeti eseményre akkomodált (szöveg)pálya ugyanis létrehozza az – Arisztotelésszel szólva – valószerű karaktert. Más kérdéskörbe utalandó, hogy Zazpi mennyire tudatos pókja saját hálójának: néha csak vergődik benne, mint saját hálójába gabalyodott pók, máskor mértéktelenül határozott, erős vonásokat húz e konstrukcióba, de az sem ritka, hogy kizuhan belőle. Izgalmas játék ez, mely a szerző, Ferenczes István erényei közé sorolandó. Hiszen nem kis, azaz korántsem kockázatmentes feladat hibákat, következetlenségeket, szakadozottságokat, űröket szőni egy olyan építménybe, amely építményt az önkéntelenül is egészre, folytonosra törekvő emberi elme hoz létre.
Míves irodalmi munka a Ferenczes Istváné, amely alapos olvasottságról, irodalmi, valamint irodalomtörténeti tájékozottságról árulkodik, önkéntelenül is. A szöveg sokrétű kapcsolódásai, vendégelemei majdnem bemérhetetlenek a teljesség igényével, ezért hát megkísérlek az irodalmi hagyomány azon elemeire reflektálni, melyekre a leglátványosabban rezonál. Ha spanyol, akkor Don Quijote – mondhatnánk, és nem is tévednénk nagyot. Ugyanakkor úgy vélem, ezúttal nem csak Cervantes eredetijére kell gondolnunk, hanem azokra a torzulásokra, értelmezési-funkcionális keretekre, amelyeken keresztül a szöveg beépült az erdélyi magyar irodalmi hagyományba. A bohózattal, az ars poetica-szerű, önreflexív együgyűséggel, a generált álomszerűséggel, baleksággal való szerepbeli azonosulás („Te vagy a sár, a kék ég, a mező,/Hátadon a málha bárányfelhő/Keljfeljancsi, balek kicsi Sancho,/Bölcsebb vagy te hercegnél, királynál”) Szilágyi Domokos Don Quijote szerenádját idézi. A szereplehetőségek megteremtésénél maradva fontosnak tartom továbbá azt az ívet, amely a Villon–Brecht–Faludy-hármason keresztül ragadható meg. Legkitapinthatóbban talán Zazpi profilja vonzza be ezeket a szövegeket. Például a bordélyházban menedéket lelő Zazpié, aki a Donna felkérésére, üzlete könnyebb reklámozását megcélzandó, alkalmi verseket gyárt az örömlányokról: „Ha zengett az ukulele, Diána/gyermeklány, szép kicsi indiánka/soha nem sírt/nem jajgatott,/túrta a rücskös farkatok –/egy év múltán belahalt a piába”. A hely egyébként több szerzőt is implikál. Egyrészt a villoni modorban Brecht Koldusoperája nyomán írott Faludy-átköltést (Ballada a kalózok szeretőjéről): „Jennynek hívták, szőke volt és éhes/s a szállodában üveget mosott,/hol elhamarkodott szeretkezések/szagát árasztották a bútorok./S mikor szitkokkal teltek meg az éjek,/s csiklandott ringyók részeg sikolyával:/ő a hajóra gondolt/nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.” Másrészt viszont egy közismert Villon-eredetiben – mely magyarul először József Attila tolmácsolásában jelent meg – maga a bordélybeli verselés helyzete is tematizálódik: „Vihar, fagy, dér – megvan a kenyerem!/Így vesz az ember gubát az eben./Lóg rajtam, pénzit megéri velem./Lotyó, kurafi: passzolunk nagyon! Ocsmányoké az ocsmány szerelem./Nincs emberségünk, hát ne is legyen/E bordélyban, hol szállásunk vagyon!” (Ballada a vastag Margot-ról).
József Attila költészete kicsit másféleképpen válik anyagává Zazpi költészetének: „Időm múlik százszorszép./mind a hét végéről ég./Kit anya szült elesik –/Te voltál a hetedik.” Szerelem a véges földi létezésben, az árvaság („Sokasodik nyílt sebem,/címeremben vasbilincs,/se apám, se anyám nincs...”) mint éteriség, mint a húsba vetettség feloldása, ami viszont a szerelem játékai révén ismét visszatalál a húsba, a testi létezésbe – ha jól sejtem, ezek a témák vonzzák be a józsefattilai sorokat.
Számomra váratlan fordulatként egy Dsida-fordításra is szépen rezonál a kötet: „Reggel, mikor belép az őr,/összerázkódom./Ha fölfedezi a fészket,/irgalom nélkül a földre veri./Ó a tavalynyári harc a fiókák ellen!/Megrohamoztak minden ereszt, kicsi zugot./Ha az udvarra léptem/csatatéren mentem át./A tehetetlen anyák jajongva keringtek.” (Ernst Toller: Fecskék könyve). Ugyanezt a jelenetet látjuk megismétlődni a Zazpi Börtönszerenád című darabjában: „A cellaablak fölött/fészket rak a fecske,/míg a göthös rabőrök/leverik a szennybe,/ekként oltják el a fényt,/így veszik el a reményt –/te is el vagy veszve.” A hely szépen tömöríti a kötet egyik legfinomabban kidolgozott szervezőelemét, a térjátékot: a folyamatosan zsugorodó, magába vonódó teret, amelynek horizontja a hatalmi intézkedések által mérhetetlenné tett időben ugyancsak mérhetetlen beszűkülésbe kezd. A tér beszűkülésével a Zazpi szövetei gyönyörű absztrahálódásnak indulnak, valahogy belsővé válik ez a költészet, de oly módon, hogy az elmozdulások tere nem szűnik meg térként létezni: topográfiája a képzeletbe, az érzelmek, a hit világába vonul vissza.
A kötet szöveteit helyenként valamiféle latinos túlfűtöttség, azaz túlírtság hatja át. Pergő zeneiség, amely nem idegen a tangó, illetve a milongák világától: „Manuel Flores halni megy./nem éppen világ csodája,/a halál régi szokás./oly sokunk makacs szokása” – írja Borges A homály dicsérete című verseskötetében. A téma rendszerint súlyos, a szituáció drámai: szerelem, hűség, féltékenység, mulandóság, bosszú, leszámolás, késelések, férfiasság, csöppnyi macsóizmus, utcai vagányok háborúskodása, revansa. Drámaisága talán abból is fakad, hogy gyorsvágású képek sorjázása teszi fragmentálttá: akárha Zazpi pályájának kicsinyített mását olvasnánk: „Páros elmúlás harca/Űz máshoz, nem nekem/tart meg/árva szavadra/Vár, minden győz ellenem./S én egyre messzibb vagyok,/Csak álom vagy, szédület,/Hoznak-visznek angyalok,/Mint az éjbe hullt tüzet.”
Számos további párhuzamra lelhetnénk: Arany Őszikékje Télikékké íródik, a tabula rasa Fabula Rasarrá, a sor nyilván folytatható, de nem ez a tét.
Minden emberi élet fragmentált, töredezett, szakadozott, medialitását tekintve változékony, divergens (szöveg)emlékeket, lenyomatokat hagy maga után. Vagy éppen azok hiányát: a hallgatást, a csendet, amely azonban szintén jelentéses. Úgy vélem, ezt nagyon szépen hozza a kötet azáltal, hogy egy majdnem számbavehetetlen műfaji eklekticizmus révén rajzolja ki a spanyol–portugál, ibér dalköltő életpályáját. Ha írott szövegek építőkockáiból kívánunk rekonstruálni egy pályát, legkevesebb, amit tehetünk, hogy belátjuk: a spektrum a lapszéli firkától a balladáig, a kalendáriumi bejegyzéstől a drámajátékig terjed, illetve azok között oszcillál szüntelen. Fokozottan igaz ez egy 18. század végi, 19. század eleji életpályára, amely nyilván másfelől határozza meg az intimitás és írásbeliség, emlékezés-megidézés és írásbeliség, lejegyzendők és meg nem örökítendők, elhallgatandók viszonyát. Jó arányérzékkel nyúlt e témához a szerző. Feltűnő, hogy a kötet törzsét erős, kiterjedt szüzsével rendelkező műfajokból ácsolja össze. Balladák, milongák, fabulák, zsánerversek, az alkalmi költészet talajáról a limerick, rigmusok, valamint egy rövid opera is hozzájárul a kötet szüzséjének megépítéséhez. Továbbá érdemes itt szólni a lírai szövegek irányából nézve metatextusokként tételeződő lábjegyzetekről-kommentekről, melyek hol Zazpi, hol pedig az életpályát szövegek mentén megszerkesztő karakter tollából szólanak. Javarészt naplóbejegyzések ezek, de nem ritka az a helyzet sem, ahol a több mint kétszáz éves távlatot rekonstruálni próbáló szerkesztő-szerző próbálja ily módon feloldani, vagy éppenséggel a szövegekbe még mélyebbre rántani a szövegek közé ékelődött töredezettséget, hiányt, homályt. Akár hiányt létrehozó, akár hiánypótló szándékkal ékelődnek be ezek a kommentek, funkciójuk egyértelmű: folytonosságot, idő- és térbeli kapcsolóelemeket iktatnak a szövegek közé, még abban az esetben is, amikor éppen e kapcsolatok hiányát vagy adott esetben a fordíthatatlanság helyzetét emelik ki. Ugyanis az elveszett kapcsolat tételezése megkonstruálja magát a kapcsolatot. Sajátos játéka a Zazpinak, hogy folyton reflektál a fordíthatatlanság terméketlen/termékeny helyzeteire. A nyelvi többrétegűség fikcionalizált feltételezése ugyanis értelmezésbeli rétegzettséget csempész a szövegekbe.
Erre a tartószerkezetre szövődnek olyan műfajok, mint az istenes versek, a psalmus, könyörgés, a magyar népköltészeti hagyomány (a betyáros költészet).
Egy sajátos műfaj megjelenése gazdagítja a kötet műfaji divergenciáját: „Kiderült hamarost, miért lett egyszerre költészetbarát a nagyasszony! Egy Friuliából idevetődött képcsinálóval versikéim mellé »képeket« rajzoltatott, s majd az egészet egy litográfussal kinyomtatta. A füzetecskének oly híre kerekedett, hogy csődültek házunkba az úri vendégek. A Donna sem a képrajzolónak, sem nekem nem fizetett, pedig a füzetnek mérhetetlen árat szabott, de a ház lányainak az árát is az egekbe emelte” – olvasom Zazpi naplóbejegyzésében, melyet az örömlányokról írott apró limerickekhez csatol. Tulajdonképpen az első pornómagazin létrejötte domborodik itt ki, ami annál izgalmasabb, ha elképzeljük, hogy az analfabetizmus magas aránya folytán Zazpi korában a könyvkiadás a multimedialitás hőskorát éli. Hogy távolabbi példát ne keressünk, magyar vonatkozásban már Jókainak vannak képregényei, amelyekben az illusztris példa mintegy explikatív célt szolgálva a szélesebb közönség bevonzásához járul hozzá.
A kötet tematikailag három jelentősebb szálra oszlik: az üldözöttség folytán beszűkülő tér; a szerelem az emberi lét temporalitásának függvényében; valamint a szerelem és a szerelmet ellehetetlenítő hatalom. Jól látszik, a három nem függetleníthető egymástól. „Kilöktél magadból, Spanyolország,/mintha leprás vagy orgyilkos lennék/hátat ülepet fordítasz felénk,/s azt hiszed, hogy mi vagyunk a csonkák”; „Fönt a hegyek között/Néked még megmaradt/Egy kicsinyke haza,/Ki bennem megszakadt./Erdő mélyén bujkálsz,/Óvnak a pásztorok,/Veled vagyok én is,/Messzire átkozott”; „Gyönyörű kérészvirág,/hétszer bűvölt el a nász,/hétszer hosszabb lett a gyász.../Lábam alatt zöld hínár,/térré tágul a hiány.” A térjáték jól megfontolt, szépen kivitelezett koncepciót visz a kötetbe: a (nemzeti) tér beszűkülésével kezdődik, és többnyire a szerelméért dezertált katona köré von hurkot. Ugyanakkor ez a tér, a térbeliség időnkénti látens felfüggesztésein túl (pl. rejtőzködés a bordélyban), horizontális síkon is szűkülni kezd, egy hegy csúcsa felé űzi a menekülőt. Így azon túl, hogy hurkot von köréje és elmozdulásainak lehetőségét korlátozza, fel is emeli, megmutatja őt. Ezt követően a mozgáslehetőségek fokozatosan átkerülnek egy másfajta topográfiába: az álmok, a képzelet, az érzelmek lebegő talajára, azaz egyfajta belső, metaforikus térré szublimálódik mindaz, ami eddig kinti volt: „Kompország ez, sárból, nádból tákolt haza,/mindennap leszakad róla egy darab,/csak nézi a messzeség, s nincs rá egy jó szava,/a piszkos ár minden szennye ráragad.” Ebbe a keretbe íródik bele a szökés motívuma: a szerelem, amely viszont a testi szépség illanékonyságának, temporalitásának feszültségén keresztül csapódik le: „Röptöm is táncosabb,/szebb vagyok, díszesebb nálad/– mondta volt egy lepke/a leszállott sólyommadárnak./A sólyom hallgatott./Tudta: hernyóból lett a csacska,/s szar lesz belőle./Villant, hirtelen bekapta.” A Szépség köré majdnem minden alkalommal időbeli keret íródik, visszacsatolódik a létegészbe, melyhez képest pillanata elenyésző. De elenyésző maga a létezés pillanata is: „a borzalmas egész előtt/létünk miért csak semmiség.” Ráközelítés és eltávolítás játéka ez, akárha egy digitális fényképezőgép zoom-jával játszana a szerző.
A hatalom pedig – buzgó inkvizítorként – olykor mintha már nem is a szökött katonát, hanem magát a szerelmet üldözné tűzzel-vassal: „Elfogtak, és vittek az ibéri lankán,/Mutogattak a várak szégyenpiacán,/Így jár aki lányhoz/Hű, nem a királyhoz,/Láncok között ismeri meg szép Kasztíliát.”
A Zazpi nem hagyja sértetelnül a jelent: összekarcolja a felületét. Beszűkülő tere nemcsak individuális, de nemzeti tér is. Hatalmilag letiltott, mérhetetlenné tett ideje nemcsak a sajátja, de a miénk is. A szövegek felületén folyton nyomok maradnak, va-lamiféle időbeli csempészáru, egyfajta átszólás a kétszáz éves szövet anyagán keresztül: „Egy alkirállyal sereg alabárdos,/Újgazdag, kártyás, tolvaj a javából,/Itt csak az élhet, ki mindent legázol,/Papok, csavargók, szatócsok és kocsmáros,/Ezer csaló s megcsalt otromba férjek,/Tyúkagyú literátor is temérdek./Szürke táj – ilyen Limában az élet.”; „[Hispánia] Nem hagyott nékem mást, csak bánatot,/Ifjúságom s szerelmem vette el,/Irigy lett, mert boldognak láthatott –/Törvényre emelte a látszatot,/Mellébeszél és lassan elfelejt” (kiemelés tőlem, S. Z.); „Hegyet erdőt csillagot,/Fejünk felül eladod/Majd magadnak &Tsdnak/Preciőz átutalod/Te pojáca áljuhász/Urunk elé ha állsz/Kitűn az árulás” – Csíkország erdeinek hadd adózzak néma csenddel.
Ferenczes István: Zazpi. Kortárs Kiadó, Budapest, 2010.
