– Idén nyáron Kolozsváron tartottál egy előadást Csokonai és az utazás címmel. Irodalomtörténészként sokat foglalkoztál Csokonaival – ez a fajta vonzalom mennyire „csak” szakmai indíttatású? Létezik valami rejtettebb párhuzam is Csokonaihoz fűződő viszonyodban, túl a debreceniségen és Árkádián?
– Csokonai az elmúlt húszegynéhány év alatt életem részévé vált. Megszerettem. És ismerni vélem. Mintha közeli ismerősöm lenne. Mondjuk, hogy nem a barátom, annyira nem bizalmas a viszonyunk, de kollégám, pályatársam, akivel időnként összefutok konferenciákon, felolvasásokon, irodalmi esteken. Keveset beszélünk, de számon tartjuk egymást. Olyannyira jelenlévő számomra, hogy ha a városban jövök-megyek, mindig ott sejtem a nyomát. Mintha a Piac utcáról épp csak befordult volna a Büdös közbe, mert siet az Arany Egyszarvú patikába, hogy a patikustól, Zeiningertől, aki mintha jó embere lett volna, valami labdacsot kérjen valamelyik bajára a sok közül. Amikor a Csapó-Piac utca Nagytemplom felőli sarkán befordulok, felrémlik a metszetekről, fotókról ismert Fényes-, majd Stenczinger-ház sziluettje, amelynek bontásáról Tóth Árpád írt 1911-ben groteszk verset, pedig ott már csak üres tér van, az épületnek hűlt helye. A múlt század elején lebontották, de az alapjai valahol ott vannak a díszburkolat alatt. Onnan járt be Csokonai az Ókollégiumba. Most különösen élő számomra Csokonai, az életrajz lezárásán dolgozom. Összeszorul a szívem, mert szegény olyan nyomorult volt. S ugyanakkor irigylem is Csokonait, mert ő hozzám képest sokat utazott. Én csak szeretnék. Az én történetem inkább Bolond Istókéra emlékeztet, aki beszaladt Debrecenbe faluról. Azzal a különbséggel, hogy én itt ragadtam.
– Verseid olvasva nem lehet elvonatkoztatni ettől az irodalomtörténészi erudíciótól, igyekszel olyan nyelvet használni, amely, saját bevallásod szerint, megelőzi a felvilágosodás korát. Nem tartasz attól, hogy ez a fajta versbeszéd túlságosan megterheli a szöveget?
– Nem kívánok tudóskodni, nem ambícióm az sem, hogy régi nyelvvel, műfajokkal különcködjem. Nem, erről szó sincs. Pásztisokat sem írok. Semmiféle barokkos, manierista bűvészkedéssel nem akarok feltűnést kelteni. Sőt, éppen hogy mai, élő költészeti nyelvet szeretnék. A költészet funkciójáról, szerepéről gondolkodom talán kicsit tudálékosan. A kiindulópontomban van a magyarázat. Ugyanis azt gondolom, hogy a költészet nem valami elvont, önmagáért való, esztétikai értelemben vett arisztokratizmus terméke, hanem egy nagyon is régi, semmivel sem helyettesíthető tudásterület. Nem a szépségre való törekvés a feladata. Nem merül ki az artisztikumban vagy a formakultúrában meg ilyenekben. Az úgynevezett esztétikaiban. A költői szó helye ma egészen másutt van, mint volt akár még két évtizede is. Az esélyei pedig alapvetően megváltoztak a tekintetben, hogy miként tud a közönségre hatást kifejteni. De minthogy egy speciális tudásterületről van szó, amely a nyelv rendjébe képes belenyúlni, ezért egyfajta alapkutatást végez. A hatása valójában nem attól függ, hogy hányan értik meg és hányan olvassák el. A történeti visszatekintés épp arról győzhet meg bennünket, hogy a költői szó ereje akkor is érvényesült, és megváltoztatta a nyelvet és a kultúrát, amikor kevesen olvasták. A hatás titkos és áttételes, titokban munkálkodik, ahogy azt az isteni jelenlétről szokták mondani.
– Eddigi munkásságod nagykompozícitót sejtet, ahol az egyes kötetek egymás között is kommunikálnak, nehezen szétválaszthatóak, mintha bizonyos témák, problémák nem engednének el...
– Hangsúlyoznom kell, az én célkitűzésem nem valamiféle tudós költészet. Nem vagyok poeta doctus, nem is kívánok az lenni. Meglehetősen tudatlan vagyok, nagy szikes foltok vannak a műveltségemben. De azt igenis gondolom, hogy a költészet egyfajta alapkutatás, tehát kérdések nyomában van, kutatja a nyelvet és a beszélőt, amely elválaszthatatlan egymástól. A költő és nyelve között van valamilyen differencia, de a kettő végül is nem gondolható el külön. A költő és nyelve között például a teste van, amely nem csupán burkolat, sátor, sárház, interfész, vagy az én szamaram, merő instrumentum, ahogy Szent Ferenc mondta. Nem egy külsőlegesség. Része a jelölésnek és a jelentésnek. Amit én csinálok, az kutatás. A költészeti kutatást a nyelvi intuíció vezérli. Sejtések, megérzések, felvillanások, látomások. Nem tudom, miért kell ezt tennem, nem tudom, miért kell például a testről beszélni, de intuícióm szerint kényszeresen ezt kell tennem. A versek maguk is erre keresik a választ. Nem az eszemmel akarok erre választ találni, mert az félrevezet. Az ész csak arról tud beszélni, ami racionális. Vagyis: ami a ma elfogadott racionalitás szabályai szerint racionális. A racionalitás nyelvi és logikai mítoszait Descartes szabta ki. A felvilágosodás instrumentalizálta és avatta módszertanná. De a költészet tudásterülete sokkal-sokkal régebbi, mint amit a felvilágosodás racionalitása által konstruált ész képes elgondolni. Nem az a célom, hogy a felvilágosodás előttre hátráljon vissza a nyelv, csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy a költői szó ősibb és erősebb. Távolabbról, sokkal távolabbról árad az a mormolás, amelyet a költők füle képes felfogni. És ez, mint valami háttérsugárzás, zörej, zaj, mormolás, ma is árad felénk.
– Többször beszéltél és írtál arról, hogy a Halotti Pompa című köteted vagy az Egy gyilkosság mellékszálai egy magánéleti tragédia megélésének és gyászmunkájának eredménye, lecsapódása. Lehet-e egyfajta terápiaként felfogni ebben az esetben az írást, a művészetet egyáltalán? Meddig van erő és kifutás ebben a tragikus élményanyagban?
– Az emberi lét maga tragikus. A születés eleve egy mély és feloldhatatlan trauma. A felnövekvés traumák sorozata. A gyerek úgy kétéves korig egy testnek tudja magát az anyával. Aztán letépik erről a boldog egységről. Ahogy kitaszítja az anyaméh vagy kitépik az anyja méhéből hogy meg ne haljon. Kegyetlenségek sorozatát szenvedjük el. Aztán a nevelés a szeretet álcája alá rejtett büntetéssor, megszégyenítések, megalázások sorozata az egész. A művészetek az emberi létezés alapvető traumájára irányuló terápiák. Kulturális gyógyászati segédeszközök. A személyes tragédiáról nem akartam írni. És csak úgy vált költészeti kérdéssé, hogy a személytelent kerestem benne. A Testhez kötetben az együttszenvedés témáit kerestem. A részvét alázatot követel és önmegtagadást. A gyilkosság kérdésétől nem tudok elszakadni, ezt egyre kevésbé értem. Ezért kényszeresen visszatérek hozzá.
– Ha már szóba került A Testhez című kötet: a különböző női monológok strukturálják a kötetet. Ez a nyelvi minta, illetve a nőiség tematikája hogyan egyeztethető össze? A magyar irodalomban több száz éves hagyománya van ennek az ’álnői’ beszédnek. Miért szükséges a nők szemszögéből is elmondani egyes történeteket? Akár olyanokat is, amelyek nem kizárólag női történetek?
– A Testhez kötetben női beszélők szólalnak meg, de nem az én hangomon, hanem idézett hangként. Megidézettként. A nők által gyűjtött, nők által elmondott beszédek nőkhöz szóltak. Én, mint A Testhez kötet szerzője, azt szerettem volna, hogy ezek a megidézett hangok az ódák között hangozzanak fel. Az ódák a domináns kultúracsinálók diktatórikus, hatalmi beszédjének a nyelvi terei. Az ódák terrorizálták évszázadokon keresztül a nyelv terét. Ez valódi terror volt, az ódák a hatalmi beszéd színterei voltak. „Mi, férfiak mondjuk a Szót. Mi tudjuk az Igazságot. Mi adjuk meg a Válaszokat mindenre. Ti csak olvassátok, itt az Írás. Ti csak hallgassátok és hallgassatok. Ti csak vegyétek tudomásul. Ti csak memorizáljátok és mondogassátok éjjel-nappal. Az ódák legyenek ajkatokon elalvás előtt és felkelés után. A fájdalom és az öröm perceiben.” Ezzel szemben A Testhez ódái ironikus ódák. Az ironikus ódák között pedig a nők megidézett hangjai egy másik eszkatológiát, egy másik evangéliumi történetet, egy másik nyelvet, egy mindig elnyomott, elhallgattatott, elvitatott beszédet, a nyelv együttszenvedő mormolását áramoltatják. Magam alázattal idéztem meg ezeket a vallomásokat, csak néhol nyúltam bele, igazából csak tömörítettem, néhol egy-két poétikai sémát bontottam ki belőlük, de csak a legegyszerűbbeket. Úgy hiszem, nem kevertem össze a férfinyelvet a női beszéddel.
– Írásaidnak, témakezelésednek tétje van, s ez a tét nem önmagában az irodalomban keresendő, hanem egzisztenciális síkon. A tragikus hangoltság, a felvetett sorsproblémák komolyan vétele, a személyessé tétele, ennek a személyességnek a vállalása lehetnének ennek az ismérvei. Milyen esélyei vannak ennek a fajta lírai beszédmódnak a mai, úgymond posztmodern korban?
– A tétek komolyságának vállalása látszólag szembe helyezi ezeket a verseket egyfajta kortendenciával, és avíttasnak tűnik mindez. A kritikai közbeszéd és a ténylegesen történő költészeti változások között azonban van valami elcsúszás. A kritika mindig normatív, és nehézkesen követi a változásokat. A normativitás elég erős volt az elmúlt két évtizedben. A posztmodernség értelmezői alakzatai előírtak bizonyos elvárásokat, amelyek leginkább a posztmodern leírásával szembeni tanácstalanságból adódtak. Az első kötetem megjelenése óta kísér ez a fajta gyanakvás, amely az érvényes kritikai szótár cikkelyeinek elvárásait sorolja fel. Azóta tudom, hogy legalábbis van egy olyan perspektíva, ahonnan nézve gyanús lehet egy efféle költői beszéd. De erre nem tudok mit mondani. Igyekszem az intuícióra hagyatkozni. Mert, mint már mondtam, a költői szónak, a költői beszédnek a tisztelete bennem egyfajta szakrális tisztelet. A költészet művelése nem evilági tevékenység.
– Mind a Halotti Pompa, mind A Testhez című kötetedből átsüt a nagyon erős dikció, a hangos beszéddé/beszéddel mondás igénye. A Halotti Pompát bevitték a közösségi előadótérbe, s történetté formálták a nagykompozíciót (a Vidnyánszky Attila rendezte előadásra gondolok). Ho-gyan működhet ez a mai irodalom közegében? Összefügg ez azzal, hogy legújabb kötetedben már a drámai műfajt választottad?
– A Halotti Pompa versei annak a valójában véletlenszerű mozzanatnak köszönhetően jöttek létre, hogy Csokonai-kutatóként a Csokonai számára kitüntetetten fontos Psziché-mítosz értelmezéséhez kerestem szakirodalmat, és egyáltalán, mindenféle előfordulásait kerestem. Az elektronikus katalógus kidobta Angelus Silesiusnak egy 1657-ben megjelent, egyébként többször továbbírt, sokszor kiadott vaskos könyvét: Heilige Seelenlust oder Geistliche Hirtenlieder der in ihren Jesum verliebten Psyche. Már a cím is lenyűgözően gyönyörű. Jézus Ámorként jelenik meg, Psziché pedig a vágyakozó lélek. Vagyis mi mindannyian női beszélőként, mindannyian animaként elgondolva és a mítoszt merészen átértelmezve. A vágyakozás a meggyötört és sebektől felszaggatott test iránt, amely az erotikusan is átérzett vonzalom tárgya, a véres és gyennyező sebek csókolása jelentette öröm átérzése, mindezek a borzongató voltukban is gyönyörű allegóriák lenyűgöztek. Ezt a könyvet olvasva felmerült bennem néhány sejtés, homályos felismerés azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet egy közösségben, az együttszenvedők gyülekezetében feloldani a traumákat. A korabeli vallási közösségek életrendje szigorúan meg volt szabva, az egyéni fájdalmat, a gyászt, a teremtményi félelmet a közösségi éneklés oldotta, kezelte mint egy traumaterápia. A Krisztus szenvedésével együtt szenvedő hívek ugyanazokat az énekeket, himnuszokat énekelték újra és újra, miközben a személytelenné váló közös ének zengésében, zúgásában, áramlásában feloldhatóvá vált az egyéni veszteség és fájdalom. Nehéz, nagyon nehéz éveket éltünk át akkoriban, mindenféle segítség nélkül. Ez a nyelv, ez a lehetőség valami nagy megkönnyebbülést jelentett. De mindez nem nekem köszönhető, hanem ennek a hagyománynak. És annak is nagyon örültem, hogy Vidnyánszky Attila nagyszabású színházi látomása ezt a költői szöveget felnyitotta a közösségi használat felé, vagyis épp azt a teret adta meg neki – a templom helyett a színház lehet ma egyedül ez a tér –, amelyből valójában eredetét vette.
