S maga hogy van, kérdezte a petyhüdt arcú, közben úgy nézett maga elé, mint akit egyáltalán nem érdekel a falábú válasza. A tegnap tizenkettő volt, ma már a negyvenet is meghaladja, folytatta. Micsoda? A falevelek, amelyek leestek erről a fáról. Maga számolja a faleveleket? Számolom. Miért? Tarol a halál, azért. A szitakötők életét éljük, vagy nem is élünk, lehet, hogy maga az én álmomban van jelen, én meg a magáéban. Rendben van, nem új keletű a gondolat, de azért még igaz lehet. Könyörögjön, hogy ne ébredjünk fel soha. Tudja, mi lenne, ha felébrednénk? Mi lenne? Nem mondom meg, bőven elég, hogy maga az én álmomban falábat visel. Én élek, mondta a falábú, nemrég megfőztem életem első húslevesét, azóta mindennap főzök magamnak egy tányér húslevest. Miért? Mert gyermekkoromtól szeretem a húslevest, és csak a húslevest. A petyhüdt arcú némi rémülettel nézett fel az égre. Uram, elmebajos szitakötőket is teremtettél? Mondja csak, fordult a falábúhoz, maga tényleg eszement? Meneküljek? És miért csak a húslevest? Miért? Elmondom, válaszolt a falábú. Elmondjam? Nézze, elmondhatja, időnk van bőven, merthogy az idővel az a helyzet, vélte a petyhüdt arcú, hogy egy szitakötőnyi idő és a mindenséggel mérhető egymilliárdnyi időegység között lemérhetetlenül csekély a különbség, lehet, hogy nincs is különbség. És az örökké tartó álmok időtartama valamivel hosszabb a végtelennél, ha teszem azt, mi örök életű álmot álmodunk most. Gondolom, ez világos. A falábú egy kicsit töprengett. Nem tudom, hogy ezekkel a gondolatcsatangolásokkal tulajdonképpen mi a célja, maga ideülteti közénk Istent, érzem a kisugárzását, az örökkévalóságát, azt is érzem, hogy Isten gyónni szeretne valakinek, merthogy nem sikerült a teremtés, én meg el akarom mesélni magának a húslevesem történetét, és el is mesélem, mert nekem ez nagyon fontos. Ha a hangya ösztöneiben türelmesen várja ébredését a lélek, akkor az én húslevesem történetét is értékelni fogja az Úr. Uram, ez az ösztön-ügy egy kicsit sántított, de sebaj, a filozófiában is szükség van segédmunkásokra, úgyhogy csupa fül vagyok, ámbár megjegyezni kívánom, hogy az istentagadókat álmomban sem szeretem, de magával kénytelen vagyok kivételt tenni, meghallgatom, beszéljen. Jól van, akkor figyeljen.
Nem láttam hullócsillagokat a szemében, színjátszó igazgyöngyök kavalkádja ragyogott bennük, s kezének moccanásai nem voltak színpadról elle-sett mozdulatok, mintha röpdöső lelkek érintették volna meg a fejem, a menynyekben lehet ilyen a simogatás, aztán lassan átnyúlt az asztal fölött, belemerítette evőkanalát a húslevesembe, s tartalmát belecsepegtette remegő ajkaim közé, akárha ujjnyi nagyságú álombalerinák röpdöstek volna körülöttem, hangtalanul, nemes tartással, de meztelenségükben mégis érzékien, tizenhatévesek voltunk mindketten, a szomszédék lánya volt, éveken keresztül utána leselkedtem, hogy miért hívtak meg ebédre, erre már nem emlékszem, de jött a háború, menekültünk, szétszéledtünk, elveszítettük egymást véglegesen. Eltelt hatvan év, s ezelőtt néhány héttel valaki nekem rohant a piacon, átölelt, és azt mondta, hogy „édes, te édes, tudtam, hogy élsz, hányszor, de hányszor álmodtam veled, gyere, főzök neked egy húslevest!” Egy banya volt. Rikító öltözékben, derékig csüngő, döblec nagyságú emlőkkel, a felfedezés lelkesedése ott volt ugyan a hangjában, ám a kiveszőfélben lévő élet napnyugtát sóhajtozott laposan pislogó szemében, ráncai halmazában egy arcra feszített, eltorzult maszkot láttam viszont, a hájas hurkák földrengést imitáltak siralmasan ficánkoló, deformálttá hízott testén, majd máskor, mondtam, persze, még összefutunk, hát, igazán örülök, csókolom. Otthon, az előszobai tükörben próbáltam viszontlátni egykori önmagam. Nevetségesen kicifrázott vadászkalap volt a fejemen, orrközépig lecsüngő, táskás szemek, a kiveszőfélben lévő élet napnyugtát sóhajtozott laposan pislogó szememben, ráncaim halmazában egy arcra feszített, eltorzult maszkot láttam viszont, sajnálkozva néztem deformálttá hízott testemet, és visszasántikáltam a piacra, visszasántikáltam, hogy megkeressem a rikító öltözékű banyát, akinek valamikor színjátszó igazgyöngyök kavalkádja ragyogott a szemében, most meg húslevest akart főzni nekem, de sehol sem találtam, azóta sem lelem. Egy kofától megkérdeztem, hogyan kell húslevest főzni, azóta mindennap azt eszem. A petyhüdt arcú nem kommentálta az esetet, dolga volt, újra meg újra meg kellett számolnia a faleveleket, nekem sem könnyű, vagyis hogy nagyon nehéz, ha szél támad, számolni sem lehet, tudja, hogy ez mit jelent? Nem, nem mondom meg, maga istentagadó, magának nem szabad megtudnia, hogy mi a lényeg. Mielőtt elváltak volna, csak annyit mondott, „nehogy felébredjen, ember, nagyon kérem.”
Másnap a falábú egyedül ült a sétatéri padon, a petyhüdt arcú sehol. Lehet, felébredt közben, gondolta, s kiderült, hogy saját magát álmodta meg, nem engemet. Vagy lehet, hogy az örök életű álmok mégsem örök életűek? És nemsokára én is felébredek? Na jó, akkor gyorsan megszámolom helyette a földre hullt faleveleket, annyi időm talán még maradt. Egy, kettő, három...
2011.
