Az alkalmi költő nem tehetett mást, bosszúsan a levegőbe csapott, majd az üres és lyukas zsebeit tapogatta a kis szatócsbolt előtt. Most mi a fenét fog vacsorázni és főleg miből. A kinél kérdést már fel sem tette magának, hiszen felesége elhagyta. De hogy miért és kiért, azt most hagyjuk is. Alkalmi munkából tengődött és kapott is egy-pár forintot egy vagonkirakás után, de a pénzt persze barátaira és italra költötte. Így hát rághatta a cserepes szája szélét, és meg kellett volna békélnie a gondolattal, hogy éhesen lesz kénytelen elaludni. Nem nyugodott bele a gondolatba, és hosszasan káromkodott, leátkozva a csillagokat is az égről. Egy idős hölgy csak foszlányokat hallott ugyan kirohanásából, a többek között Istenhez címzett szavaiból, de így is beleborzongott, olyan rettenetes szavakat használt. A végén oda lyukadt ki, ahová mindig: legalább egy talponállót találna, ahol jól leihatná magát.
Már szinte érezni vélte a torkában, a szájüregében, a nyálkahártyájában a száraz és égető érzést. Ahogy nyála öszszeállóbb, nyúlósabb lesz, ahogy a beszéd is a nehezére esik majd. Később talán a nyelés is nehéz lesz, ahogy a torka nyálkahártyája pirossá válik. Talán az érlökés is megszaporodik, és minden elválasztás csökken. A szemei szárazak és égetően pirosak lesznek, a vizelete kevés és sötétpiros, a bélsara kevés és kőkemény. Az idegrendszere ingerlékenysége is fokozódik, és általános gyengeség lesz úrrá rajta. A lélegzése szaporább lesz. Majd jön a láz, az öntudatvesztés, és a kínos halál.
Ezért hát pénzt kell szereznie, ha tisztességtelen módon is. Persze ki mondaná meg, hogy mi a tisztességtelen és nem erkölcsös emberhez való cselekedett, és éppen itt, a Józsefváros szívében, amit úgy érzett, akár csak az ő szívét, régen kitépték. Első gondolata az volt, hogy nemes egyszerűséggel kizsebel és meglop valakit. Meg is akadt a szeme egy furcsa alakon, aki ott állt tőle alig tíz méterre, a villanyoszlopnak támaszkodva. A semmiből keveredhetett eléje, mert az előbb híre-hamva sem volt, és sehol nem akadt egy fa vagy bokor, ami mögé elbújhatott volna. Meg amúgy is: miért tette volna? Az alkalmi költőt az sem érdekelte, hogy nagy zsákmányra nem igen számíthat, ha csak azt nézzük, hogy az alak kabátja még az övénél is rongyosabb volt, a nálánál is öregebb arcot pedig az övénél is többnapos borosta éktelenítette. Elhanyagolt volt, és messziről lehetett érezni, hogy napok óta nem mosakodott.
Lehet hogy egy kukázó a sok közül, csak az a rejtély, hogy miért ette a fene arra a környékre, ahol se közel, se távol egy fia szemetest sem találni. A kukásautók meg amúgy is, a tegnapi napon szállították el az elmúlt héten felgyülemlett hulladékok nagy részét. Több napos késéssel, hiszen a kukásautósok féltek, és erre minden okuk meg is volt, amióta egyik kollégájukat, egy sofőrt, nemes egyszerűséggel lefejelték, miután egy erőszakos manőverrel megállásra kényszerítették. A sofőr ijedtében, reflexszerűen is a fékre taposott, hogy össze ne ütközzön az elévágó járművel, ezért megállás után kiszállt, hogy kérdőre vonja az autóst, hogy mégis mit képzel. Az autó sofőrjétől persze nem kapott választ, de nem is volt mire, hiszen még fel sem tehette a kérdését, az máris lefejelte, majd elhajtott. Talán haragudhatott a kukásra, aki a legutóbbi lomtalanítás alkalmával túl hamar szállította el az autó sofőrjének olyan drága holmikat a felségterületéről. Talán meg- gondolatlan volt vagy túlbuzgó, vagy talán mert még újonc volt, aki nem tudta mi a dörgés, hogy kitől és miért is kellene tartania, ha nem egyenesen rettegnie.
Az alkalmi költő annyira elkalandozott, hogy csak pár másodperc késéssel vette észre a tagbaszakadt idegen csúfondáros mosolyát, amivel őt, csakis őt illette. A szeme huncutul villant, amennyire a borgőztől persze ki lehetett venni. Egy ideig farkasszemet néztek, aztán az alkalmi költő rántott egyet a vállán. Magában persze az anyjába küldte az ürgét. Már meg is gondolta magát, és eszébe sem jutott kiforgatni az ipsét a feltehetően egy fél zsömlére sem elég vagyonából, és tovább is ment volna, de az alkesz utána szólt: – Na mi van haver? Talán éhesek vagyunk?
Az alkalmi költő alapjában véve jámbor ember volt, vagyis ő maga saját magáról így vélekedett. Aki meg nem értett vele egyet, azt általában felképelte, mint aki nem árt szándékosan a légynek sem. Az öreg csavargót se akarta szó nélkül faképnél hagyni.
– Hogy a francba ne lennék éhes. Idáig melóztam, aztán persze ittam egy keveset, és most meg a farkaséhség kínoz. Valami kaját, valami harapnivalót akartam venni. Akármit. De honnan veszi, hogy az éhség gyötör?
– Tegezz nyugodtan, én vagyok az idősebb. Mit akartál venni?
– Nem is tudom. Talán egy fél kiló kenyeret. Meg persze felvágottat, hiszen otthon nincs hozzá semmi.
Na persze, nem hogy kenyere és felvágottja nem volt, de jobban belegondolva nem volt neki az égvilágon semmije. Még egy valamire való barátnője sem. Volt persze egy elfuserált házassága és egy csélcsap felesége, aki a legjobb barátjával csalta meg. Az már csak hab a tortán, hogy az egykor volt feleségét meg ő szerette el egy másik barátjától. Egyszer el is vitte egy irodalmi délutánra. Hadd művelődjék a kedves, és ha másért nem, hát legalább azért legyen büszke rá, hogy valamihez azért az ő foltozott nadrágú, műbőr cipőjű, őszülő és kócos, cigaretta és párlatszagú, viaszpecsétes kabátban járó drágája is ért, ha csak egy keveset is. El is tűnődött, hogy hányadik fölolvasása lehetett ez, talán a századik is, ha nem a százötvenedik, két és fél évtized óta, amit egyszer robotnak nevezett, máskor kötelességnek. Valójában ez volt az élete értelme, kielégülése, ünnepnapja, az úgynevezett dicsőség.
A barát persze kiszimatolta, hogy hol is tengeti az idejét az ő lapos mellű, horpadt tomporú felesége, és rá is hozta a frászt, mind az irodalmi kör tagjaira, mind a szerény számú közönségre, és még egy kis verekedést is prezentált a nagyérdeműnek, hogy az irodalom mellé, az életet is behozza a népművészeti holmikkal díszített terembe.
Az alkalmi költő azóta ritkán jár ilyen összejövetelekre, és ha verset ír, akkor is csak egy átlagos nőről álmodik, aki megszolgálta a személyes boldogságra való jogot. Aki már megértette, hogy mire van szüksége: esztelen, őrült szerelemre, zokogással, csokrokkal, éjféli telefonhívásokkal, éjszakai taxikereséssel, sorsszerű akadályokkal, hűtlenséggel és megbocsátással. Akinek létszüksége az állatias szenvedély, a fellángolásokkal teli sötét, szeles éjszakák. Az arcát hamvasnak képzelte el és csinosnak, szemöldökét dúsnak, haját feketének, egyenesnek, hoszszúnak, amely mélyen a homlokára omlana, hátul pedig kontyba lenne fogva.
De most inkább a szomszédaira gondolt, akiknek még a nevét sem tudta, és akiktől nem is kérhetett semmit. Felőlük egész éjjel rághatná a falat, mert éhesen amúgy sem tudna aludni. A gyomorfekélye már alapjáratban is úgy fájt, hogy úgy érezte, záros határidőn belül beledöglik. Ha meg nem a gyomorbajába pusztul bele, akkor a sok kusza gondolatba, amelyek nem hagytak nyugtot neki.
Hogy miért tart ott, ahol, hogy mi lett volna, ha nem zavarja el otthonról az anyja, ha nem rajta tölti ki a mérgét és a tehetetlenségét az apja, ha nem a drágalátos húgát istenítették volna a rokonok, ha nem kerül annak idején az utcára, hogy aztán a bíróságon át egyenes út vezessen a dutyiba. Lehet, hogy nem váltotta volna meg ezt a veszett nagy világot, de az is biztos, és erre mérget is venne (ahogy vett is, nem egy alkalommal, hogy hónapokra kivonja magát a forgalomból), hogy nem a szeméttelepen, és nem egy ócska kalyibában kéne meghúzni magát. Lenne egy rendes, ha nem is jól fizető melója, egy rendes családja.
Mint mindenki, úgy Ő is ábrándozott már arról, hogy valamikor boldog lesz. És hogy mit képzelt el ilyenkor? Többnyire valami állandót, szilárdat és tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet körötte, egy nőt, gyermekeket, családot, esetleg pénzt vagy dicsőséget. Persze olvasmányaiból tudta, hogy mindezek csacsiságok. Az ilyen képek gyermekkorunkban jelennek meg előttünk, mikor a kastélynak nincs tervrajza, átírási költsége, adóalapja. A nő, akit magunk elé festünk, testtelen és lélektelen, nem is vagyunk vele semmiféle viszonyban. A gyermekek, akiket álmodunk, sohase kapják meg a kanyarót, és sohase hoznak haza rossz bizonyítványt. A dicsőségről pedig nem merjük megállapítani, hogy a valóságban nagyobbrészt a kiadókkal való tárgyalásokból áll, melyek annyira fölizgatnak bennünket, hogy később ebédelni sem tudunk.
Persze sokszor álmodozott a világvégéről is. Évenként ötször-hatszor véget vet a világnak álmában, megsemmisítve a földbolygót, mint azokat a homokgombócokat és sárkupacokat, melyeket gyermekkorában gyúrt a tóparton, hogy aztán egy vonalzóval kegyetlenül kettévágja. Úgy látszik, erre szüksége van. Csodálatos, boldog rombolást végzett ilyenkor. Egyszerre eltűnik mindenki és minden, s velük együtt ő is. El is hitette magával hogy van ebben valami vigasztaló, hiszen a halál legkevésbé fájdalmas fajtájának gondolta azt, ha senki és semmi sem marad utána, amit irigyelhetnénk, még az utókor is vele omlik össze, mely emlegethetné, többek között költő barátai, akik siratóverseket írhatnának róla, és bizonyos nyájas kárörömmel veregethetnék meg szegény hullájának vállát.
– Nesze! Mondta az idegen, és a háta mögül, a nagy büdös semmiből két kilós veknit varázsolt elő. Ez elég lesz egy darabig. Talán tovább is, mint gondolnád. De úgy vigyázz, nem lesz több alkalom, hogy segítsek rajtad. Kóstold meg. Jól fog esni.
Az alkalmi költő nem kérette ugyan magát, de azért bizonytalan volt a mozdulata amivel megfogta a veknit. Letört egy darabkát és a szájába tömte. Nem is emlékezett, hogy mikor evett ilyen finomat. A kenyér puha volt, langyos és foszlós. Még a kolbász sem hiányzott hozzá. Meg is köszönte volna az öreg szívességét, de az a legnagyobb döbbenetére eltűnt, mint a kámfor.
A kenyér nagyon jólesett és a gyomorfájása is elmúlt tőle. Eszegetni kezdte, gondolván, olyan mindegy, hogy az úton fogyasztja el vagy otthon. Lassan lépkedett, volt ideje bőven, egy-két napig most nem kell menni melózni, mert nincs hova. Ha valami mégis adódna, a srácok majd szólnak.
Befalta azt, ami a kezében volt és még egy hatalmas adagot leszakított. Tulajdonképpen már nem is érzett éhséget, csak a kenyér különlegesen jó ízét élvezte. Amikor újabb darabot tört magának, akkor érte az igazi meglepetés.
A kenyér ugyanakkora volt, ahogyan az ember átnyújtotta, egy morzsányival sem lett kevesebb, pedig legalább a felének hiányoznia kellett volna. Legalább másfél kiló kolbászízű kenyeret habzsolt be. Kutya baja nem volt, viszont annál szomjasabb lett. Pénze persze továbbra sem volt, ezért úgy gondolta, a csodát, ami megtörtént vele, megosztja mással is. Pénzért fogja mutogatni fűnek-fának az ő csoda kenyerét. De nem is. Inkább túlad rajta, és lehetőleg minél hamarabb, mert előbb mint utóbb úgy is ellopnák tőle. Túl is adott rajta, és a pénzt el is itta. Viszont veszettül meg is éhezett. Az öreget hiába kereste, hogy adjon már neki még egy veknit, vagy legalább egy flaskát, ami sohasem ürül ki.
Gondolta, hogy benéz a plébániára, hátha ott húzta meg magát a nagy hidegben. De sem az öreget, se mást nem talált a teremben. Hátat is fordított volna, de eszébe jutott, hogy ha már itt jár, életében talán először és utoljára, hát eltulajdonít ezt-azt. Rögtön neki is esett egy táblafestménynek, és egy szatyorba dugdosta a mögötte talált kegytárgyakat. Ha már lúd, legyen kövér alapon, még az oltáriszentséget is.
Ugyan ki a fenének fog fájni a jó pásztort ábrázoló oltárkép, meg amúgy is: ez a szentély sem fog itt állni örökké, hiszen a világon minden mulandó. A lopás legfeljebb majd megtanítja a közösséget, hogy jobban oda kell figyelniük egymásra, és hogy jobban össze kell tartaniuk. Ugyan mi a fenéért búsulnának, hiszen a földön mindent csak kölcsön kapunk és az Úr dönti el, mikor kell azt visszaadni.
A nyomozás felettébb gyorsan lezajlott, köszönhetően a rendőrkapitányság bűnüldözési alosztályának. Elemezték a helyszínről begyűjtött információkat, megfigyelték az orgazdákat és a józsefvárosi piacot, ahol fel is tűntek az ellopott műtárgyak. A helyszínelés során sikerült ujjlenyomatokat is rögzíteniük, bár erre nem is lett volna szükség, hiszen az alkalmi költő a nagy rámolás során a szatyrából több paksaméta verset és prózai írást is félrehajított, hogy helyet csináljon a zsákmánynak. Hamar a nyomára is akadtak, és kérdezniük sem kellett. Bevallott mindent, azt is, hogy nem volt társa, hogy egyedül tervelte ki a tettét, ha nem is előre, ahogy azt is, hogy nem megrendelésre dolgozott. Mivel már szerepelt a bűnügyi nyilvántartásban, mivel az általa okozott kár több mint másfél millió forint volt, szép kis börtönbüntetés várt rá. A cellában hosszú csönd telepedett rá napról napra. Már visszavágyott a korábban olyan barátságtalannak tartott környékre, aminél azt hitte, nincs is félelmetesebb. Valahol messze egy kutya ugatott. A cella ablakában egy villanyoszlopot bámult, amely úgy meredt a sötétszürke égre, mint egy bitófa. Az ajtón betolt vagy inkább bedobott kenyérből tört egy jókora darabot, és nagy falatokban enni kezdte. A vekniből hiányzott a letört rész. Majd végigheveredett az ágyon. Erősen könnyezni kezdett és pislogni. Elfordult, és a plafont bámulta, hogy a könnyei visszafelé folyjanak.
