A test láthatatlan sötétségébe
szikrát szór a nap
Dagadó langyod akár egy japán rózsakert, mélyen gyomlál
benne egy férfi, boronálja a föld puha húsát, s magvait
ülteti a napszirthomályban. Benned megindul egy korai,
visszafolytott havazás, szertefoszlik a feszes napfelkelte,
hömpölyögve, kínokban rángva hevül a talaj izmos teste,
a lüktető horizont alatt felsikolt egy sakálkölyök...
Férfi-hó
Semmi sem látható valójában,
csak a jégből kovácsolt csillagok
a világ zátonyán,
a tőr-lassú, peremvidék-városi éjszaka.
Árnyékba boruló lépcsőházak
és lehorgonyozott biciklik
figyelnek,
amint a kivilágítatlan utcán
haladok,
itt legalább egy lágyabb nyugalom
hívja magához testem,
és aztán elborít a mélység,
jobban, kevésbé
kezdem uralni vágyaim.
Ez a sötétség olyan,
mint egy denevér bennem:
fennebb, majd mélyebbre
röppen – ennyi,
és aztán megint újra...
Az éj szelíd, és a baráti hold
vitorla a város tengerén,
mely új szirtekre visz a kovácsolt
csillagokon túl, „hol modortalan lehetsz,
csak ne remegj,
ne térj el önmagadtól”.
Mennyire mohón kívánom most a szeszt,
és az ismeretlen, „könnyű-keblű” nőket!
Gyomromban óhajok hadai vonulnak,
de az éjhajón billegő csend honol...
„Bolond, emlékezz – mindez
a világból fért beléd:
csend és maradás” –
igazi hangon szólt a köd,
szólamai
szertefoszlottak a térhomályban.
És akkor a sötétből
kiszakadtak a szőke népek,
és a régi utcán lányok és
a nyárfasor sorra tűntek el,
magamra maradtam,
de a mulatós kocsmaköltészet
őrizte tovább
a kinttől,
ami még ott bent volt.
Az ablakokban
ébred néhány macskalélek,
átlátszó börtönük
mint a simuló képzelgés, olyan –
s nagy, vontatós targonca az álmatlanság,
hordja azt, amit még lehet.
Száz éve szól, harsan ez a tuba,
hogy minden törekvő
rátalálhasson
önnön-méltató hajnalára,
átvetítse magát vagy önmagába
bontsa, ami még megmaradt,
ellenködként,
a teljes tudatveszítésből.
Hűvös hó zuhan a fejemre,
és szememben újból
a kezdődő (vagy folytatódó)
elillanás-lampionok
vékonyka sávja virít,
maréknyi dolog, a létezés,
diszkrét túlórákban
jómódú, kecses levetkezések.
A tartós szerelem
is jó lehet,
de kell még az ütemes
ringatózás,
míg hóna alatt visz el
végre a betöltött vágy –
miért hebegni évezredeket
a rádszabodtság
mindennapi pallóján,
hol csak ugyanazt a postakocsit
kell tolni, ugyanaz
a könnyű hang felel?
Most új, illatos nőkre áhítozom,
kétes bort akarok inni,
szétzúzni, mit összerakott
ez a jégkéz,
kotorászni akarok a
hűvös nappalokban!
Hány bús nő maradt?
Érkezem, tündéri lányok,
és többé nem takar el férfihavam!
Az akvárium
Aranyhalak, anorexiás balettáncosok,
fel-alá úszkálók a légszomjban,
mint szétkúrt manökenek az ismeretlenségben.
Talán képeket karcol
pikkelyes blézerük a kavicsok mögötti
üvegre. A hasadék mint
gólyaszárny terpeszkedik tovább...
Békanyál-zacc, fekete képkeret,
mint szimulált oxigén
hullámzik a kéj a vízfüggönyökben.
Melankólia-összjáték, alga-allegória,
a vésett színtelenben
csöppnyi ismétlődés – mintha
az örökkévalóság
indult volna rosszul.
Hangos taxik úsznak át az éjben.
Az utcán arab árusok
sietve zárják üzleteiket.
Ábrándos kabátok, drága vízselyem –
csupán díszhalak ők is,
csapágyak a működő mozigépben.