Bocskai Istvánt a magyar történetírás mindig eltérő módon ítélte meg: voltak történészek, akik az 1604-1606. évi, általa vezetett mozgalmat Habsburg-ellenes szabadságharcként jellemezték és az ő helyét eszerint jelölték ki a magyar történelemben, voltak azonban olyanok is, akik inkább felkelésnek, egyesek „lázadás”-nak minősítették a Bocskai vezette küzdelmet. Ez a kettős mérce a szabadságharc 400. évfordulóján rendezett tudományos ülésszakokon, illetve az eseményt követően a vonatkozó kiadványokban is megnyilvánult. A történészek többsége azonban azt a felfogást fogadta el, amelyet a kérdés kiváló kutatója, Benda Kálmán képviselt már az 1942-ben megjelent könyvében, s aztán az 1997-ben új kiadásban is fenntartott: eszerint Bocskai mozgalma szabadságharc volt, bár vezetője, egész életét tekintve, számos ellentmondással volt terhes, de mindenképpen nagy formátumú államférfiként írta be nevét a magyar történelembe.1 Újabban ismét olyan véleménnyel is találkozunk, amely Bocskait a magyar történelem vitatott személyiségei közé sorolja, s az általa vezetett küzdelmet legjobb esetben felkelésnek, de szabadságharcnak nem nevezhetőnek mondja. A vitának még koránt sincsen vége, s előadásom természetesen nem is kíván ahhoz kapcsolódni. De annyit mindenképpen előre szeretnék bocsátani, hogy eddigi, Bocsairól szóló írásaimban Benda Kálmán koncepcióját tartottam irányadónak, amit továbbra sem változtatok meg – de a vita lefolytatását, az újabb kutatások fényében, szükségesnek tartom.
Szerintem Bocskai határozta meg azt a politikai irányt, amely szerint mind a Habsburg, mind a török hatalommal megegyezésre kell törekedni, mert ez által lehet a két nagyhatalom között a magyarság megmaradását remélni addig is, amíg eljön az a kedvező fordulat, amikor már Magyarország egységének és függetlenségének helyreállítására lehet gondolni. Addig Erdélynek, az Erdélyi Fejedelemségnek az lehet a szerepe, hogy a magyar királyság, magyar államiság hagyományait megőrizze. Mivel az erdélyi magyar rendek egy jó része s a székelység vezetőinek többsége megértette Bocskai szándékát, csatlakozni kívántak és csatlakoztak is hozzá. Ennek egyik meghatározó eseménye volt az az országgyűlés, amelyet Nyárádszereda mezővárosában tartottak 1605. február 21-én.
Hogy Bocskai milyen erős szálakkal kötődött Erdélyhez, közismert dolog. Kolozsvárt született 1557. január elsején, aztán sokat volt a bécsi udvar köré-ben, de 1588-tól fontos, időnként meghatározó szerepe volt az erdélyi események alakításában. Mint Habsburg-hű politikusnak, olyan intézkedésekben is része volt, amiért az 1660. évi lécfalvi országgyűlés kiutasította Erdélyből. Ennek ellenére négy év múlva mégis élére állt a Habsburg-ellenes mozgalomnak, amely szabadságharc jelleget kapott. Ebből a nagy küzdelemből nem maradhatott ki Erdély és a székelység, mivel Bécs jogfosztó intézkedései s katonáinak pusztító hadjáratai hatalmas elégedetlenséget váltottak ki a lakosság és a vezető rendek körében.
Miután a hajdúk Magyarországon olyan sikereket értek el, hogy Bocskai bevonulhatott Kassára, ahol a magyar rendek nem kis részének támogatását sikerült megnyernie, Erdély felé fordult, ahol meg kellett találnia azokat a személyeket és társadalmi erőket, akikkel és amelyekkel szövetségre léphetett. Ennek lehetőségét először derzsi Petki Jánosban, Udvarhelyszék főkapitányában és a szék, majd rövidesen az egész székelység katonai társadalmában lelte meg.2 Petkiről írta a neves kortárs történetíró, Mikó Ferenc: „ő nyitá fel a székelységnek szemét, ő vala, aki megmutogatá, hogy eddig is Isten ellen, hazájoknak romlásával, lelkeknek veszedelmével szolgáltak a németnek.”3
Petki János elfogadta Bocskai 1604. december 12-i felhívását a székelyek csatlakoztatására, s ennek érdekében máris összehívta a székely nemzetgyűlést február 1-re (Székely)Keresztúrra. Bethlen Farkas szerint arra figyelmeztette a székelyeket: „hogyha most Erdélynek hanyatló félben való dolgát meg nem előzik egybevetett vállakkal, vége lesz az eddig is elnyomott Erdélyi nemzetnek. Annak okáért munkálkodjanak a Magyar szabadság visszaszerzésében és a németnek tovább nem engedelmeskedvén, egyenlő akarattal a Botskai hívségére adnák magokat4”. Az udvarhelyi nemesi rendek s a katonáskodó székelység képviselői megértették a felhívást s késedelem nélkül nagy számban siettek a Keresztúrra hirdetett nemzetgyűlésbe. Itt olyan megbeszélésre került sor, amelyről a történetírás, mondhatni, teljesen megfeledkezett: az 1595. évi „véres farsang” óta egymással élesen szemben álló nemesi-primori rend és a jogfosztott katonai rend egyezséget kötött a köztük fennálló vitás kérdések rendezésének feltételeiről, egymás kölcsönös védelméről, s elhatározták, hogy felajánlják a fejedelemséget Bocskainak, amenynyiben visszaadja s tiszteletben tartja a korábban elvett régi székely szabadságjogokat. De ennél tovább is mentek: a kiváló Mikó Ferenc szerint, Keresztúron „renunciálának a német hűségének”. Valamivel óvatosabban, de lényegében véve ugyanezt tették a korábban Petelén, Marosvásárhely mellett ülésező megyei nemesek, akik, feltételeik elfogadása esetén, szintén hajlandók voltak Bocskai fejedelemségét támogatni. Erre engednek következtetni a néhány nap múlva bekövetkező események.
A keresztúri nemzetgyűlés határozatot hozott arról is, hogy ez év február 21-én újra összegyűlnek Nyárádszeredában, hogy az ország helyzetéről, s ha lehetséges, Bocskai fejedelemmé választásáról tanácskozzanak. A székelyek nem késtek eleget tenni a felhívásnak s a jelzett napon, február 21-én jelen voltak a kijelölt helyen. Ide várták a petelei gyűlés résztvevőit is, akik elfogadták a meghívást, s szép számban összegyűltek Nyárádszeredában. Ennek következtében a tanácskozás országgyűléssé alakulhatott át.
Hogy miért éppen Nyárádszeredára esett a választás, arról közvetlen adatokkal nem rendelkezünk. Az azonban bizonyos, hogy biztonságosabb helynek ígérkezett, mint például Marosvásárhely, mely jobban ki volt téve a nem messze tartózkodó császári katonaság esetleges támadásának. E mellett a kiszemelt helynek alkalmasnak is kellett lennie több száz tanácskozónak és ezek kíséretének a befogadására.
Közismert, hogy Nyárádszereda mezőváros volt, s 1493-ban „királyi privilégiummal a birtokában” tűnt fel írott történelmünkben;5 a 17. században Szereda szék központja volt.6 Megemlítjük azt is, hogy 1589-ben Losonczi Bánffy Boldizsár tanácsúr, a vajdai ítélőszék elnöke itt részjószágot kapott,7 s 1602-ben Báthory Zsigmond megnemesített több itt lakó személyt, köztük Szeredai András kancelláriai íródeákot és jegyzőt. Az adományozó levélből némi képet kapunk a piactérről (a napjainkban sokat vitatott Főtérről), ahol háza volt Nagy Bán István bírónak, Borbély István özvegyének, Nagy Jánosnak.8 Ide kívánkozik Orbán Balázsnak azon véleménye is, hogy régen Nyárádszereda jelentősebb település volt, mint akkor, amikor ő ott kutatott, tehát a múltjáért is több figyelmet érdemel, de különösen azért érdemel tiszteletet, mert itt tartották azt az országgyűlést, mely „Erdélynek legjobb fejedelmét (Bocskait) adá”.9 Természetesen lehet vitatkozni Orbán Balázs véleményével arról, hogy Bocskai volt-e Erdély legnagyobb fejedelme, de azt, hogy rövid két évi uralkodása alatt kivezette Erdélyt a több mint egy évtizede tartó politikai válságából, s perspektívát mutatott jövőjéről, elvitatni aligha lehet.
Nyárádszeredába gyülekeztek tehát 1605. február 21-én a magyar és a székely rendek jelentős számban, viszont hiányoztak a szászok követei, ezért csak részleges országgyűlésről beszélhetünk. A megjelent magyar rendek közt jelentős személyiségeket találunk, ott volt Bornemisza Boldizsár tanácsúr, Fehér vármegye főispánja, Bogáti Menyhért tanácsúr, Erdély főgenerálisa, Mindszenti Benedek főnemes, az udvarhelyi vár főkapitánya, Angyalos János ítélőmester, Cegei Vas Ferenc főúr, továbbá Erdéli István, Kemény Boldizsár, utóbbi kettő közismert vezető ember. A legkiemelkedőbb székely Petki János székely főgenerális volt, és ott találjuk Bedő István háromszéki kapitányt, Baló Menyhértet Marosszék főkapitányát – és a jelenlevők nevét szaporíthatnánk.
A tanácskozás rövid és sikeres volt, bizonyosan azért, mert az alapkérdésekben már Keresztúron és Petelében kialakították a követendő célt: Bocskai fejedelemmé választását, ami meg is történt. A forrásokból az is kiderül, hogy nem feledkeztek meg felsorolni a székelység feltételeit, valamint kifejezték az erdélyi rendek azon kérését, hogy Bocskai jöjjön Erdélybe és vegye át a fejedelemséget.
Szeretnénk pontosítani, hogy a székelyek követeléseit már a február elsején tartott gyűlésből eljuttatták Bocskaihoz, amely a következő feltételeket tartalmazta:
A székelyeket megtartja a régi szabadságukban.
A közelmúltban esetleg elkövetett tetteikért közbocsánatban részesülnek.
Nem helyez idegen tiszteket és kapitányokat közéjük, hanem megengedi, hogy maguk közül válasszanak vezetőket.
Nem küld idegen katonaságot közéjük, s megengedi, hogy azokat a nemeseket, akik nem nemzetségükből valók, elűzzék maguk közül.
Amennyiben hadfelkelés alkalmával 15 napon belül nem ütköznek meg az ellenséggel, régi szokásuk szerint haza mehetnek.10
Bocskai elfogadta a székelyek kéréseit, s erről már február 16-án oklevelet állított ki Sárospatakon, de ő is feltételként szabta meg, hogy a székelyek fejenként hűségesküt tegyenek neki, és a hazát hűségesen szolgálják.
Nem tudjuk, hogy megkapták-e a székelyek Bocskai szabadságlevelét már a nyárádszeredai országgyűlés előtt, de ha már ismert volt, akkor is természetesnek tartjuk, hogy a szeredai gyűlésben megismételték a feltételeiket. S hogy jogaik hosszú életűek legyenek, felkérték Bocskait, hogy a fejedelemség elfogadása után hívjon össze újra országgyűlést, amely törvényt alkot szabadságaikról. Említettük már, hogy Nyárádszeredában a szászok követei hiányoztak, márpedig teljesen törvényesnek csak akkor lehetett elfogadni bármely országgyűlés végzéseit, ha mindhárom hivatalos nemzet követei hozták azokat. Ezért, már Nyárádszeredából küldöttség ment a szászokhoz, hogy ők is fogadják el Bocskait Erdély fejedelmének.
Van olyan forrásunk is, amely szerint kételyek is felmerültek azzal kapcsolatban, hogy Bocskai valóban hajlandó-e a Habsburgok ellen végigvinni az elkezdődött küzdelmet. Itt legyen szabad megemlítenünk Péchi Simonnak, a művelt humanistának azt az észrevételét, hogy Bocskai közben csodálatos átalakuláson ment át (amit – tegyük hozzá – a történetírás szívesen nevez „pálfordulásnak”). Igaza volt Péchi Simonnak: Bocskai valóban és teljes meggyőződéssel a császári hatalom ellen fordult: szabadságharc vezetésére vállalkozott, s ebben már benne volt az is, hogy a három részre szakadt ország közös ügyét felkarolja, mert „az egész magyar nemzetségnek megmaradásáért” bontott zászlót.
A szeredai országgyűlés sem kívánt mást tőle. Ennek üzenetével küldöttség indult hozzá Nyárádszeredából. A küldöttség népes és tekintélyes volt: a megyék részéről Kemény Boldizsár és Angyalos János, a székelyek közül Baló Menyhérd, Nagy Menyhérd és Barlabás Ferenc vett részt benne. A Bocskaihoz küldött üzenetből nem hiányzott az országgyűlésnek az a vállalása, hogy mind a megyék, mind a székelyek azonnal készek csatlakozni hozzá, mihelyt bejön Erdélybe. Kérésük egyik pontja az volt, hogy a fejedelem igyekezzék Erdélyt megtisztítani a császári hadaktól.11
Bocskai megértette az erdélyiek határozatát, amelyet örömmel elfogadott, s nyomban hozzálátott annak teljesítéséhez, először békés eszközökkel, természetesen a fejedelmi szék átvétele érdekében. Ezért az Erdélyben tartózkodó császári biztosokhoz küldte két befolyásos hívét, Bethlen Farkast és Balássy Ferencet, hogy Erdély átengedésére szólítsák fel őket. A fejedelem első intézkedései közé tartozott Petki János kinevezése székely főkapitánnyá.l2 Aztán nem késett felszólítani a szászokat, hogy csatlakozzanak hozzá. De a békés megoldás egyelőre nem sikerült, ezért a fegyveres küzdelem elkerülhetetlen volt, amely Bocskai győzelmével végződött: a császári erőket kiszorította Erdélyből, s a szászok ellenállását is megtörte.
Közben 1606. április 20-án Szerencsen Bocskait Magyarország is fejedelemmé választotta, aztán Medgyesen szeptember 14-én Erdély teljes országgyűlésében, ahol már a szászok is jelen voltak, ünnepélyesen és törvényesen beiktatták Erdély fejedelmi székébe.
Bocskai a nyárádszeredai országgyűlést érvényesnek tartotta, s utána egyre gyakrabban nevezte magát „a magyar részek urának, Erdély fejedelmének és a székelyek ispánjának”. Ő nem felejtette el, hogy a székelységnek fő szerepe volt fejedelemmé választásában. Testamentumában az egész magyar nemzet figyelmébe ajánlja a székelyeket. Bár hirtelen bekövetkezett halála miatt (1606. december 29-én elhunyt), a koncepciós politikáját nem sikerült teljesen végbe vinnie, mégis látnunk kell, hogy ő vetette meg annak az erdélyi politikának az alapjait, amelyet a későbbi nagy fejedelmek, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György tovább folytattak. Ennek köszönhetően került ki a székelység abból a mély válságból, amelybe a 16. század második felében és a következő század első éveiben jutott. S a Testamentumban foglaltakat nem nehéz meglátnunk: Bocskai az egész magyarság számára el nem évülő, sőt nagyon is időszerű tanácsot adott: intette mind az erdélyieket, mind magyarországi híveit „az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák ő atyafiainak és ő véreknek.”
Nyárádszereda pedig azért, mert biztonságos helyet adott 1605. február 21-én az erdélyi fejedelemválasztó országgyűlésnek, kitörölhetetlenül beírta nevét a magyar történelembe.
Elhangzott az Erdélyi Múzeum-Egyesület Marosvásárhelyi Fiókja 2011. november 12-én tartott tudományos ülésén Nyárádszeredában.
Jegyzetek
1Benda Kálmán: Bocskai István. Budapest, 1993. 184–185, 197.
2Hidvégi Mikó Ferenc Históriája a maga életében történt erdélyi dolgokról. 1594–1613.
3Uo.
4Bethlen Farkas Históriája.Kézirat
5Benkő Elek – Demeter István – Székely Attila: Középkori mezőváros a Székelyföldön. Erdélyi Tudományos Füzetek 223. Kolozsvár, 1997. 15. Lásd még Székely Oklevéltár VIII. Szerk. Barabás Samu. Budapest, l934. 155–156.
6Pál Judit: Városfejlődés a Székelyföldön. 1750-1914. Csíkszereda, 2003. 51.
7Erdélyi Fejedelmek Királyi Könyvei I. Kolozsvár, 2005. 846. sz. 266. old.
8Uo. 1985. sz. regeszta, 510–511. old.
9Orbán Balázs: A Székelyföld leírása. IV. köt. Pest, 1870. 69.
10Szádeczky Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya. Budapest, 1927. 165.
11Bethlen Farkas VI. köt. 229–231. L. Erdélyi országgyűlési emlékek. V. (1601–1607). Szerk. Szilágyi Sándor. Budapest. 1879. 299.
12Uo.
