[...]
mi lesz, ha újra földre száll
a Megcsúfolt és Megfeszített,
[...]
mi lesz, ha megjő Krisztus és
új országot teremt a földön,
ha elhullanak a banditák
s nem lesz több harc, se kard, se börtön,
ha égi szerelmét a földi
szükséghez szabja ama Bárány
s újra megvált – óh, nem a jók,
de a gonoszok vére árán:
hazám, boldogtalan Európa,
ha túléled a harcok végét,
elbírod-e még te az Istent,
a Szeretetet és a Békét?
Szabó Lőrinc: Hazám, keresztény európa
Megírják regényben, eljátsszák színpadon, képernyőn: mikor visszatér az, akit a legjobban várnak, a legtöbbet emlegetnek, nem veszik észre, nem ismerik fel vagy nem merik felismerni. Talán azért sem, mert nem csendben várják?
(Volt – van? – Páskándinak egy színdarabja, a Bumeráng. Nem tudom, hogy játszották-e valaha is, valahol. A végén ő maga sem szerette emlegetni. Egy igénytelen kis versike adta hozzá az ötletet: Bumeráng, elrepült, / többé vissza sem került, / de még órák hosszat várt a / közönség a bumerángra, Ringelnatz. A közönséget a próféta – költő, filozófus, tudós – tartja szóval, szítja a lelkesedést, sokáig, sokáig; a várakozás tüze, őszintesége már kezd hamvába hullani, sokan elszélednek, egyszer csak a magasból lezuhan egy száraz faág az első sor lába elé. Csak nem ez AZ?, kérdi elrettenve a közönség egyik tagja. A szónok, maga is rémülten, de elszántan: Dehogy! Dehogy Az! Az még ezután fog jönni! Várjunk tovább! És várnak…)
Talán az a baj, hogy nem csendben teszik? Nem eléggé csendben?...
A mai közönség nem a csendben keresi az ünnepet, pedig itt vannak a hagyományos kifejezések: „ünnepi csend”, a várakozás ünnepélyes csendje”, „a csend áhítata”… A közönség azt tartja ma ünnepnek, ha szól a rezesbanda, bömböl az ágyú, a gyerekek és a szüzek botokkal verik a pléhfedőket, pukkan a tűzijáték, trópusi táncosnő az ég felé rugdal vastag, aranyfestékes lábával, a filozófus, a tudós, a költő, az elnök, tapsvihar közepette, beletalál labdájával a kosárba…
Karácsony estéjén régen csendben ültek az asztalhoz… gyertyát gyújtottak és belerévedtek a lángjába… utána nem szedték le az asztalt, mert ilyenkor a megholtak lelkei eljönnek látogatóba, és ha nem is fogyasztják el a kalácsot, nem is rágják az almát, nem is roppintják a diót, jól esik nekik tudni, hogy gondolnak rájuk… együtt ünnepelnek… a csendben.
Az ünnepek egymás helyébe lépnek. A karácsonyfa mifelénk alig kétszáz éve terjedt el, fentről lefele, úriházakból az egyszerűek közé –, „de nem véletlenül”. A fenyőfa, a rajta tekerőző arany kígyóval és almával, a paradicsomi ősjelenetet idézi – Ádámot és Évát… Ádámot, akit Isten a maga hasonlatosságára teremtett, tehát Ádám: Istennek emberfia, és Évát, aki már a paradicsomban sem volt megelégedve Ádámmal. És vannak misztikus keresztény híveknek ezoterikus hagyományai: Krisztus keresztjét abból a fából ácsolták, amelyen Ádámék története termett…
Talán Berze Nagy Jánosnál olvastam e mondókát: Sohsem láttam szebb termőfát, / Mint Krisztusnak keresztfáját… A termőfa, elterjedtebb nevén termőág, régen a lakodalmak egyik szertartási kelléke volt, egy letisztogatott ágcsúcsra szalagokat tekertek, almákat aggattak és apró, hegyes piros paprikából szemtelen manó, kópé figurát állítottak össze, birbiszt, azaz a „bűnbeesést” az esküvő szertartásában éppen a bűnös oldaláról szabadították fel…
Karácsony éjszakájának ünnepélyes csendjében titokzatos, távoli, előkelő utazók siettek egy szokatlanul erős fényű égitest mutatta irányba, és egy barlangi jászolban rátaláltak a Boldogságos Szűzanyára és a Gyermekre, aranyat, tömjént, drága keneteket hoztak, és figyelmeztetést: egyes hatalmak már nagyon érdeklődnek, jó lesz útnak indulni Egyiptomba, ahonnan Mózes…
Igen, ahonnan Mózes, Mósa, a „Meg-mosott” kijött és Krisztus lángoszlop alakjában járt előtte! A mai tudós szerint is, aki szóval tartja a türelmetlen, hitetlenkedő közönséget, egy végtelen gömbnek több központja lehet, és a végtelen időben a Gyermek megszületése is az Idő több pontján egymástól óriási távolságra és egyidőben is történhetett, és állandóan történésben van, az ember az élők világában nemcsak alulról épült felfele, nemcsak lentről tört a magasba, az ember: felülről is épült; és épül Isten arcának hasonlatosságára, az ember az egyetlen lény, amely a világegyetem anyagi valóságában magára eszmél, egyes csillagászok úgy fogalmaztak, hogy az emberi nagyságrend feleúton van a mikroszkopikus és csillagászati méretvilág között. (Ma úgy mondanák, az elektronok és a galaktikák méretei között.)
Ami a térre nézve igaz, az igaz az idő esetében is… Ehhez azonban végleg nem értek, de eszembe jut a Heidelbergi Hitvallás első tétele (többször is megharagítottam gyerekfővel emiatt a hitoktatóimat): Hiszem, hogy Istennek fia a világ kezdetétől a világ végezetéig… stb. Egyszóval a kezdetektől jelen van – és vele az ember is, mint a teremtés elgondolása!
Kodolányinál olvasom, hogy az emberiség ezt mindenkor így is tudta, Jézus-vallások az evangéliumi Jézus-történet előtt is voltak!
Ugyancsak nála bukkantam egy ősi régészeti igazságra: már a hajdani áldozó kelyhek is a világmindenséget, a Kozmoszt ábrázolták: a lefele szélesedő talapzat az Alvilág, fölötte, a kehely kidomborodása az ember világa, és a felfelé széttárulkozó kehely szája a magasság befogadására nyílik!
Azonban nem szeretnék ismeretelméleti és magas teológiai kérdésekbe elegyedni, úgy vagyok vele, mint az egyszeri unitárius ember: mikor a rádióriporter a karácsonyi és húsvéti ünnepek szokásairól beszélgetett vele, azt kérdi tőle: „De hát ez hogy lehet? Hiszen maguk nem is hisznek Jézus Krisztus istenfiúságában?” Az unitárius ember rávágta: „Ezt beszélje meg a papunkkal!”
Én viszont fizikatanárommal szeretnék újra vitatkozni (de már régen eltávozott ő is az anyag legkisebb részecskéinek világába), különösen két dologról. Az egyiket több mint harmincöt éve olvastam egy francia tudományos lapban: egy vizes edénybe helyezett radioaktív tárgyból szigorúan állandó ütemben szállnak fel apró buborékok, a lebomlás ritmusa szerint. Odavisznek egy csoport iskolás gyereket, azzal az utasítással: gondoljatok arra, hogy szeretnétek, ha a buborékok szaporábban keletkeznének! És íme: egyszercsak a buborékok sűrűbben kezdenek felszállani! Anyag és lélek (?) egymásra hatása? Mi lenne, ha egymillió, százmillió, egymilliárd ember egyszerre hajolna a víz fölé, és arra gondolna, hogy?... Többször is emlegettem újságcikkekben e kérdést, visszajelzést nem kaptam.
A másodikra annál inkább, mert ma már közismert anekdota: Niels Bohr, a nagy fizikus kiszegezett ajtajára egy szerencsepatkót. A tanítványai megdöbbenve kérdezték: De professzor úr! Csak nem hisz ebben a babonaságban? Természetesen nem hiszek, felelte Bohr. De, folytatta, a szerencsepatkónak megvan az az előnye, hogy szerencsét hoz annak is, aki nem hisz benne!
Mint annyian, én is így vagyok sok szentséges hagyománnyal. És ezért is szüntelenül ismétlem a figyelmeztetést: ünnepelni igazán csendben kell. Várni áhítatosan, csendben, míg megcsendül az ének!.... Dicséret, dicsőség…
