(vázlat egy forgatókönyvhöz)
Tulajdonképpen az a jó, ha az ember nem csinál semmit, és közben dől a zsé. De nem úgy ám, hogy dolgozik ezer évet s aztán kap egy kis nyugdíjat, amiből havonta vesz egy flakon propoliszt, és azt elszopogatja étel meg gyógyszer helyett. Hanem úgy, hogy fekszik az ember fia/lánya/akármije az ágyon/nyugágyban/akármin, és kényezteti magát egy koktéllal/havannával/valamivel/valakivel.
Ez általában kétféle embertípusnak szokott összejönni: a nagyon erősnek meg a nagyon rafináltnak. Az egyben erős és rafinált emberek nem ilyenek, ők inkább dolgoznak, ami nem baj (vagy baj), mert nélkülük nem lenne fegyver- és drágakőcsempészet, nem lennének őrző-védő cégek, és nem lennének kémfilmek sem, mivel nem léteznének kémek, közvetlen előzményként ugyebár. Tehát maradnak az erősek, illetve a rafkók.
Nos, Valdemárról csak hazudni lehetne azt, hogy erős volt. Nem mintha a nyeszlett vagy kákabélű jelzők találnának az ő alkatához – csak éppen nem volt erős. Mondom egyszerűbben: egy zsák meszet simán felvitt egymagában a másodikra, de a cementes zsákot már nem bírta feldobni a vállára. Sok ilyen figura van, tudjuk jól. Ellenben rafinált volt Valdemár, legalábbis volt annyira az, hogy ezt most elmeséljük róla.
Abban a percben, amikortól érdemes ezt a történetet papírra vetni (körülbelül abban), Valdemár feküdt az ágyon, és azon spekulált, hogy nincs rendben ez a világ, mert az nem igazság, hogy nem lehet úgy kortyolgatni a (duplaerős) neszkávét (aznap este már a negyediket), hogy közben a feje teljesen rásimuljon a matracra, a plafonnézés folyamatosságát, megszakítatlanságát biztosítandó. Mert ugye ha teljesen nyújtott állapotban tölti (ha még előtte nem önti magára az egészet) a kaffét a szájába, nyelés közben az esetek kilencvenöt százalékában történik valami, amitől a nesszelvény robbanásszerűen távozik az orrán keresztül a szájüregéből (magával sodorva, majd egy nonfiguratív kortárs festő igényességével az ágyon végigszórva az útjába kerülő, mindig különböző állagú és mennyiségű váladékot), tehát ez a megoldás plafonnézés közben egyáltalán nem javallott. Más lehetőség volna, hogy párnát helyezzen a feje alá – akkor viszont a plafonnézés nem lehetne tökéletes, mivel a szemének (a szemeinek, persze) a pupillán keresztülhaladó tengelye nem tudna derékszöget bezárni a plafon síkjával, s így, bár a kávékortyolgatás problematikája egy (jelentős) lépéssel közelebb kerülne a megoldáshoz, közben a plafonnézés egy ugyanakkora lépéssel távolodna el a maga esszenciájától.
A pihenő Valdemár aztán kihörpintette a kávéját, felült az ágyon, és visszapörgette magában az elmúlt napok fontosabb eseményeit, mármint azokat, amelyek oda vezettek, hogy szentestén az ötödik emeleti garzonja felét több köbméternyi fehér doboz lepi el. Kereste, hogy vajon kit kellene hibáztatni az egészért, de valahogyan mindig olyan távoli és névtelen emberek jöttek ki hibásnak, hogy Valdemár nem tudott mit kezdeni velük. Kezdte tehát elölről. Itt van elsőnek a cimborája, aki az egész üzletbe belekavarta. A barát, aki az üveggyárban (csak egy részében) szerette volna elvégezni a fűtés felújítását, s hogy a munkát megkaparinthassa, tőle kért másik, nagyobb összegű ellenajánlatot, eljuttatandó az üveggyárban a megfelelő irodában üldögélő megfelelő mérnöknek és pénzügyisnek. Szép kis (nagy) részesedést ígért cserébe – nem korrupció ez, hanem biznisz, mondta Valdemárnak. Nem tudta, hogy Valdemár erre már régebben rájött, és hogy a káeftéje tulajdonképpen soha nem végez el egyetlen munkát sem, tulajdonosa csak a folyamatosan fölé-, ritkán aláígérésekből befolyó nem-korrupció-hanem-bizniszből származó összegekből nézi a plafont és issza a neszkávét. Aztán telt-múlt az időcske, tavaszocskából őszecske vége lett, a mű készen állt, épp a pénzt kellett kimuzsikálni az üveggyárból. A megfelelő szobában a megfelelő mérnök a megfelelő pénzügyissel viszont négyfelé húzta a száját, valahányszor (naponta) érdeklődtek (Valdemár is a barátjával tartott, kiadva magát… na mindegy is). Aztán, nagy nehezen, már a tizenkettedik hónapban, érdekes ajánlatot kaptak: fizetnek nekik karácsonyfadíszben. „Exportra készültek. Gyönyörű darabok, fiúk, meglátjátok. Exportra készültek. Kézzel festett mindegyik. Exportra készültek. Ilyeneket itt egy boltban sem találtok, tulajdonképpen nem is adhatnánk nektek sem, mert köt a szerződésünk, mondtam-e már, hogy exportra készültek” – sorolta a pénzügyis meg a mérnök egy hangon. Aztán egyszer eljutottak oda, hogy „görög exportra”. Valdemár lelki szemei előtt úgy tört kismillió szilánkra a karácsonyi és szilveszteri költekezés gondosan eltervezett csodája, mint amikor egy jó nagy, üvegből készített karácsonyfadíszt földhöz vág valamelyik hülyegyerek. Aztán hasonlóan aprózódott százezer darabra a törlesztőrészlet kifizetése is, s azt még néhány kisebb robbanás követte. A görög exportból pénzük nem lesz – mondta barátjának, s végül elfogadtak két mikrobusznyi karácsonyi díszt fizetség gyanánt, gondolván, talán még nem késő, el lehet adni a speckó görög exportra készült, egyébként tényleg remekbe szabott darabokat. Honnan is tudhatták volna, hogy a város minden boltjában ott csillognak-villognak azoknak a testvérei…
Felhurcolta (nem működött a lift) Valdemár az őt megillető fél mikrobusznyi dobozt az ötödikre, a garzonba. Utolsó próbálkozásként teleragasztotta a lépcsőházat (az összes lépcsőházat, meg a szomszédos nyolc blokk lépcsőházait is) kis fecnikkel, hogy „Karácsonyfadísz féláron eladó! Gyönyörű! GÖRÖG EXPORT!” rajta telefonszám(ok), e-mailcím. A fészbúkos profilt már csak a tehetetlenségi erő csináltatta meg vele. S bár szállingóztak a vásárlók (az ember nem karácsony előtt néhány nappal vásárol díszeket, nemde), a dobozok mintha egyre számosabban lettek volna, mind nagyobb területet foglalva el a legénylakásból.
Kereste, hogy vajon kit kellene hibáztatni az egészért, de valahogyan mindig olyan távoli és névtelen emberek – és egyebek – jöttek ki hibásnak, mint a görög miniszterelnök, az izlandi bankárok, az amerikai másodlagos ingatlanpiac meg hasonlóan megfoghatatlan, felpofozhatatlan, seggbe rúghatatlan, jobb belátásra bírhatatlan micsodák.
Éjfélkor Valdemár kevert magának még egy méregerős neszkávét. Hirtelen felhajtotta. Érezte, hogy a vérnyomása menten szétfeszíti az ereit, ezért kilépett az erkélyre, hogy a hideg egy kissé rendbe hozza. Elnézte az alvó városrészt, az utcai lámpák fénykörében a gravitáció által megbabonázottan lefelé tartó kövér hópelyheket, az erkély korlátján képződő kis jégcsapokat, hallgatta azt a tompa, máshoz nem hasonlító csendet, amelyet csak akkor lehet tapasztalni, amikor legalább arasznyi hó takar mindent, elnyelve a legkisebb neszkísérletet is. Valdemár kivitt az erkélyre egy doboz díszt, kibontotta, majd a tartalmát a ház előtt tenyésző, majdnem az ötödik emeletig felnyúló fenyők közé dobta. Ezt egy újabb doboz tartalma követte, majd még, és még…
Másnap ebéd előtt a közös képviselő csoszogott fel (nem működött a lift) az ötödikre. Valdemár garzonjának ajtaja előtt kifújta magát. Közben végiggondolta, hogyan fogja megköszönni a Kilencház lakóközösségének, kiváltképpen a gyermekeknek a nevében a fenyőfák gyönyörű dekorálását, nemkülönben felhívni a szíves figyelmét arra, hogy ideje lenne befizetni az elmaradt háromhavi közös költséget – ezt a kettőt, döbbent rá, hú, de kellemetlen egy mondatban. Aztán megnyomta a csengőt. Kisvártatva ismét. Aztán harmadszorra is, hosszan, majd még, és még...
