Sárkányok márpedig vannak. Mircea Cărtărescu legalábbis azt állítja, hogy találkozott velük, nem is egyszer, és ezeknek a találkozásoknak ma is viseli nem túl kellemes nyomait – és ki vagyok én, hogy kétségbevonjam a mai román irodalom talán legismertebb alkotójának hitelességét? Elhiszem, persze, hogy így, bemondásra kételkedve fogad a tisztelt olvasó egy efféle, megalapozatlannak tűnő híresztelést a sárkányok létezését illetően (a boszorkányokkal is így van az ember, amíg össze nem hozza valamelyikükkel a jósorsa, ám akkor már általában késő), de hát azért van a könyv, hogy elolvassuk és bizonyságot nyerjünk belőle. Úgy értem, tényleges bizonyságot.
Kérem szépen, innentől az sem mentség többé, hogy nem tudunk – vagy csak egyszerűen nem szívesen olvasunk – románul. Az eredetileg kilenc éve megjelent Sárkányok enciklopédiája mostantól magyar nyelven is olvasható, hála a csíkszeredai Bookart kiadónak, valamint Gergely Zsuzsa és Szőcs Géza műfordítói tevékenységének. A kiadó nevét pedig nem azért tüntettem fel, mintha nem derülne ki a szövegvégi jegyzetből, hanem mert ennek a műnek az eredetihez hű publikálása egyáltalán nem lebecsülendő tipográfiai feladat. Egy olyan könyv ugyanis, amely ekkora meggyőző erővel igyekszik dokumentálni az univerzális népmesekincs eme megkerülhetetlen hősének létezését és sajátos világát, nem nélkülözheti a sárkány de facto képi megjelenítését; ami egyébként minden valamirevaló mesekönyv esetében is így van. Tudor Banuşnak a mese- és fantasy-ikonográfiára egyaránt ironikusan utaló képei nem egyszerűen pompás illusztrációk: újabb jelentésrétegekkel gazdagítják az olvasott szöveget, néhol pedig egyenesen szerves részei az elbeszélésnek, mivel egyes szövegrészek képbe „íródva” olvashatók csak. Ez tehát, ha úgy tetszik, egy multimediális alkotás, amelyből ugyan helyenként ki lehetne hagyni a grafikai komponenst, de az némiképp csökkentené a műegész élvezeti értékét.
Aki ismeri az eredeti, román nyelvű művet is, nehezen kerülheti meg, hogy időnként, a magyar változat olvasása közben elő ne kapja az Enciclopedia zmeilort: hadd lám, hogyan működik ez a rendkívül szellemes, nyelvi poénokkal, kifacsart archaizmusokkal és tömegkulturális utaláshamazzal ellátott szövegfüzér a mi nyelvünkön; s hogy a fordítóknak is főtt emiatt a feje, jelzi a könyv fülszövege, amely a sárkánylányok teherbe ejtésének lingvisztikai nehézségeit is ecseteli. (Ha a főszövegben nem is mindig egyértelmű, a betétként megjelenő versekben, dalokban félreismerhetetlenül lép színre – költőként – Szőcs Géza.) Nemcsak a sziporkázó nyelvi humor és az epizodikus szerkezet miatt juttatta eszembe az Enciklopédia, rögtön az elején, a modern fantasztikus irodalom két alapművét: Italo Calvino Kozmikomédiáját és Stanisław Lem Kibériádáját, természetesen az egyenesági előképként felfogható népmesék és helyenként a Grimm-meseuniverzum mellett. Mindkét (vagyis mindhárom) mű rendelkezik ugyanis azzal a tulajdonsággal, hogy a sci-fi technicizált nyelvezetét és világképét a legősibb – sőt, időtlenített – mítoszi fundamentumra helyezze; hogy ezt a rekeszizmokat is próbára tevő stílusban műveli, már ráadás. Itt például – hogy magáról a sárkányfajról is ejtsünk szót – a szerző külön hangsúlyt fektet arra, hogy bevezessen bennünket a bejárandó (szöveg)világba: a könyv első részében megismerkedhetünk a sárkányok fajtáival, anatómiájával, földrajzával, történelmével, gazdaságával, civilizációjával, nyelvével vagy irodalmával. Apropó, irodalom: épp ez az a terep, amely – talán nem annyira meglepő módon – leginkább alkalmat ad szerzőnknek a kíméletlen iróniára, illetve öniróniára. Ki az az irodalmi életet, általában a humánértelmiségi közeget valamelyest ismerő olvasó, aki – miután elfojtotta fel-feltörő kuncogását – ne hümmögne sokatmondóan a következő passzusok olvastán: „A sárkánykutya-fajzatok disznókutyákat tenyésztenek (...) Minthogy a disznókutyák maguktól tenyésztődnek és kukázásból élnek, a sárkánykutya-fajzatok barlangjaikban elnyúlva naphoszszat pletykálkodhatnak az irodalomról. A disznókutyák a barlang szájánál hallgatóznak, egymás között diskurálva, ízlelgetve a szóban forgó témát. Mikor türelmét veszítve valamelyik bemegy hozzájuk, hogy most már ő is elmondja a véleményét, a sárkányok rárontanak és felfalják. Ezt nevezik a »dilettáns megleckéztetésének«.” (Csak az érdekesség kedvéért, a sárkányoknak a következő fajtái ismeretesek: sárkányok sárkánya, zugolyderes sárkány, agyaras sárkány, sárkánykutya-fajzat, sárkányok öreganyja, mioritikus sárkány, sárkányok sárkangya, sárkán, csizmás, zombál, avagy ázsiai sárkány, valamint Mindentnemtudó. Ezt nevezem sárkány-fenomenológiának.)
Egyébként is, a sárkányok világában a költők (kuah, románul puah) játsszák a leghálátlanabb szerepet, a társadalom páriái ők, akik ellen már fogamzásuk – azaz a sárkánylányok, királykisaszszonyok és világszépék megvarázsolása – pillanatában varázsigékkel védekeznek a leendő apák. Minden hasonlóság a kortárs társadalmi valósággal nyilván az alkotó, bocsánat, sárkánykutató csavaros fantáziájának műve. Költőnek lenni persze – ó, áldott közhelyek! – nehéz, ám felemelő hivatás, még ebben a párhuzamos univerzumban is: a kötet egyik legbájosabb, minden humorával együtt is melankolikus darabja A kis költőlány, Vasziliszka története, amely a kötetkompozíció második felét kitevő zurbák, vagyis sárkányos ősi-hősi énekek között kapott helyet. Amelyek, a maguk során, egyfajta önmagukba viszzaforduló, borgesien labirintikus szerkezetté állnak össze.
Nem hallgathatjuk el azonban azt sem, hogy – és ez az érzés az olvasás előrehaladtával egyre nyomasztóbbá válik – ezeknek a fura és többnyire, a közhiedelemmel ellentétben, egyfejű fajzatoknak (vö.: Süsü, a híres egyfejű, bár kétlem, hogy Cărtărescu ismerné Csukás István munkásságát) a szokásrendje, felfogása, életformája, gondolkodásmódja és személyközi viszonyrendszere kínosan ismerős lehet valahonnan az egyszeri humanoid olvasó számára; így teremtődik meg a szatíraként olvasás lehetősége is. Visszakanyarodva e szerény ismertetés kezdő állításához: sárkányok vannak, ez nem vitás, talán túlságosan is közel hozzánk – talán ennél közelebb már nem is lehetnének. És ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy ez az elsüllyedt, mítoszi terület, amely továbbra is kutatókra vár, mélyen a Felszíni Világ alatt húzódik, a föld gyomrában átszeli a kontinenseket és tengereket, itt ni, a lábunk alatt, most is elporladt sárkánykoponyákon lépdelünk éppen. Nem alvilág ez, tévedés ne essék, hanem mélyvilág. Mircea Cărtărescu tudja ezt, hiszen „kuah volt, és kuahnak kellett maradnia az idők végezetéig”, akárcsak Vasziliszka. És bölcsebb annál, mintsem leírja, bár ezt is megtehetné: a sárkány én vagyok.
Mircea Cărtărescu: Sárkányok enciklopédiája. Rajzolta: Tudor Banuş. Fordították: Gergely Zsuzsa és Szőcs Géza. Bookart, Csíkszereda, 2011.
