"ugyanazon az úton / de két irányba"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 1. (591.) SZÁM — JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Cseke Péter
Szellemi erőtereink
Karácsonyi Zsolt
Könyvek, macskák, forradalmak - Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
Pomogáts Béla
Erdélyi magyar dráma
Lövétei Lázár László
Mi lesz veled?
ZALÁN TIBOR
és néhány haiku 5
Sigmond István
Molekulák 19. - A táncestély
Borbély András
Versei
MÁRTON EVELIN
Güvercin Birligi (galambász egyesület)
Sebestyén Mihály
Tizenhét ezüst esernyő
Vallasek Júlia
Elviselni a családi múltat
Tóth Mária
Napok, éjek, hetek, évszakok
Szántai János
Teleki Ernő gróf, avagy a rajzoló szerződése
Bakk Ágnes
Deviancia – drámai szétszórtságban
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT - Új esztendő, új sorozat
Hírek
 
Sigmond István
Molekulák 19. - A táncestély
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 1. (591.) SZÁM — JANUÁR 10.

Az angyalszárnyak lebbenésével megszentelt, traszcendens csend faldöngető csatazajnak tekinthető a táncteremben eluralkodott némasághoz viszonyítva, noha Őkegyelmessége megjelenését az elismeréssel kevert irigység sóhajkórusa fogadta, de a hölgyek azonnal szoborrá merevedtek a jelenség döbbenetes toalettjének és soha nem látott színkavalkádban pompázó hajkoronájának látványától. Az urak ajkán is hétrét görnyedve halt meg a szó, kidíszített, fényárban úszó panoptikummá változott volna a táncterem, ha Őkegyelmessége nem intett volna egyik lovagjának, hogy vele óhajtja megnyitni a pompásnak ígérkező táncestélyt. A lovag roskadozva a megtiszteltetéstől, mindennapi életét megvalósultnak tekinthette, hiszen majdani unokái is jelezni fogják a családi krónikában felidézett legjelentősebb események között, hogy annak idején, a boldog békeidőkben a nagypapi volt Őkegyelmessége kiválasztottja. A lovagnak egyelőre a jelen időben kellett helytállnia, ujjongó lélekkel s a hirtelen rátört agyszaggató fejfájással küszködve próbálta megközelíteni a feléje nyújtott, könyökig meztelen női alkarokat, a kígyózó ujjak csupaszságát pucérra vetkőzött, elvadult hullámokban érkező erotikumnak érzékelte, az ágyékában beállott bizsergés eszébe juttatta, hogy egyik felmenője ágyékzsábában szenvedett, de hát haladni kellett, kiszáradt torokkal s már-már összeakadt lábakkal tette meg azt a néhány lépést, félelmében sűrű hajlongások és fegyelmezetlenül kalimpáló karokkal  került egyre közelebb a táncparkett közepén várakozó jelenséghez, s amikor a közvetlen közelébe került a bujaság illatfelhőjében csillogó női testhez, zavarában oly ügyetlenül nyújtotta feléje az egyik kezét, hogy előre meredő ujjai beleakadtak a soha nem látott színkavalkádban pompázó hajkoronába, amely kezdetben Őkegyelmessége vállára hullott, majd agyonlőtt, színes madárként holtan roggyant a táncparkett közepére. És ott állt Őkegyelmessége kopaszon.
A halál nem volt jelen, noha szerepet vállalt volna szívesen, de a földi emberek nem tudhatják, hogy egy másik dimenzióban mi a regula, lehet, hogy Isten kegyelme akadályként működött ezúttal, vagy ki tudja, milyen meggondolásból és milyen módon vezénylik odaátról az itteni eseményeket, noha az élet néhány pillanatig szünetet tartott, ám ennek semmi köze sem volt az elmúláshoz – ahogy a zeneműben a szünetjel is néha felmérhetetlen értéket képvisel –, mert nemsokára felhangzott Őkegyelmessége topánkáinak sűrű koppanása a kifényesített parkettán, ahogy sietve elhagyta a helyszínt.
A következő táncestélyen, amelyet oly türelmetlenül várt mindenki, noha két vagy három hét telt el csupán, a hölgyek mindegyike kopaszra borotvált fejjel jelent meg, csodásabbnál csodásabb toalettekben csiviteltek Őkegyelmességére várakozva, hogy végre megnyitni szíveskedjék a táncestélyt, amelyről az elmúlt alkalommal le kellett mondaniuk a közismertté vált, igen sajnálatos baleset következtében. A lovagot soha senki nem látta többé viszont, a családi krónikából bizonyára kimarad a neve, az ősök szégyenét néha nehezen tudja elviselni a mindenkori jelenkor.
És megjelent Őkegyelmessége. A lehető legegyszerűbb toalettet öltötte magára, minden bizonnyal abból a meggondolásból, hogy aranyszínű, angyalszőke álomfrizurája kellőképpen érvényesüljön a táncterem fényárjában, különösen hogy hosszan leomlott habfehér válláról, s ahogy nyugodt, lassú léptekkel haladt a terem közepe felé, sűrű hajzata csodás hullámokat vetve követte lépteinek ritmusát.
A mostani csend fényévnyi távolságban volt a legutóbb regisztrálható némaságtól, egy kavics belsejében is zajosabb az atomok jövés-menése, hogy aztán bekövetkezzék a fergeteges kőzuhanás, nos, itt is zuhanás volt, a csontkopasz némberek nem tudták elviselni a látványt, s vijjogó héjákként vetették magukat Őkegyelmessége hajzatára, egyszerre négyen-öten tépték, húzták, szaggatták, de nem bírtak vele, az aranyszínű, angyalszőke álomfrizura szétesett ugyan, de Őkegyelmessége hajzata változatlanul a fején maradt, letéphetetlenül, eltávolíthatatlanul. A kopasz nők lihegve hagyták abba az ókortól napjainkig példátlan lázadást. Őkegyelmessége felállt a táncparkettről, kiegyenesedett, néhányszor végigsimított csodálatos hajzatán, majd így szólott:
– A csiga, a háza nélkül, hölgyeim, nyálkás, megszilárdult takony. Undorító lehet kopaszon élni! – nézett körül, majd odaintette egyik lovagját, hogy a mindenkori szokást betartva, megnyissa a pompásnak ígérkező táncestélyt.

2011.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében