A Nagyfőnök egy komor reggelen pillantotta meg Madárkámat. A sötétített ablakú autóban a No Smoking Orchestra Evergreenje ment majdnem maximumon, hogy elnyomja a rendőri felvezető vijjogását. A Nagyfőnök csak egy pillantást vethetett a jelzőlámpánál ácsorgó lányra, de a szívébe máris belemarkolt valami, amit az írók jeges rémületnek szoktak nevezni. Ez volt az a nő, aki minden álmát végigkísérte mostanáig.
– Csak figyelni kell, és máris kalitkában a Madárka – dünnyögte elégedetten a Nagyfőnök, és hátradőlt a sportülésben. Innen csak Emír bikanyakát látta, az pedig nyugtató hatással volt rá. A sofőr a zene decibeljeit túlharsogva fütyörészte ugyanazt a melódiát. – Hát igen –, mormogta a Nagyfőnök –, mi vagyunk az Arizona Dream generáció –, majd szivarra gyújtott, és meleg hangon átkozni kezdte a napot és az órát, amikor a rendőri felvezetést elfogadta.
– A fene ott ette volna meg az államelnököt a zsernyákokkal együtt – mondta keserűen, és a szabályzatot csúnyán áthágva még egy korty konyakot is ivott a zsebében levő fémpalackból. Az üveget előrenyújtotta a sofőrnek, aki hátra sem pillantva kapta ki a kezéből az itókát. Az államelnök eközben fülhallgatókkal a fülében, elnézően mosolygott.
– Ne olyan hevesen, te – csapott Emír vállára a Nagyfőnök. – És nekem is maradjon egy korty, amikor kiszabadulok ettől a díszes kakadutól. – Az államelnök ennél a megnevezésénél kissé felemelte a jobb szemöldökét, és úgy döntött, egy kis időre felfüggeszti a hallgatózást. Fontosabb neki ez a fazon annál, hogy részleteket tudjon meg róla. A Nagyfőnök különös képességekkel megáldott ifjú maffiózó volt, akitől az elnök sokat remlélt egy igen kényes ügyben, aminek pozitív kimenetele létkérdéssé vált számára.
– Láttad azt a lányt ott az Indiák sarkán? – bökte meg a Nagyfőnök a sofőr vállát, aki gazdája álmainak beavatottja lévén, beleegyezően és elismerően hümmögött.
– Megtalálod nekem, minél hamarabb, ugye? – veregette a vállát a Nagyef. Ebben az egyszerű gesztusban benne volt az összes lehetséges büntetés és minden kínkeserves halálnem. Emír kicsit összerázkódott, pedig igazán nem volt egy mimózalelkületű darab.
A sofőr aztán szintén halkan, de annál vehemensebben átkozta azt a kurva napot, s a még kurvább órát, amikor a főnöke a lányt megpillantotta. Két hónapig minden áldott napon ott szobrozott az Indiák sarkán, ahol egy rohadt kocsma nem volt, csak heroinfüggő prostik mindennemű hada, pitiáner zsebtolvajok, egy lepukkant vegyesüzlet a szeméthalom tetején és meghatározhatatlan korú vének és gyermekek seregei. A legdecensebb létesítmény egy autómosó volt, melyet egy kivénhedt strici és szintúgy megványadt kurvája működtetett.
– Juhokat sem fürösztenék itt – mormogta Emír, pedig ő sem egy nyugat-európai kertvárosban nőtt fel. Madárkámnak híre hamva sem volt. A ribancok egyenesen a szemébe vihogtak, amikor felőle érdeklődött, amikor pedig a ruházatát írta le, a vihogás sikoltozó nevetésbe váltott.
– Errefelé senki sem öltözik így – nyerítették. – És abban az órában, drága, ilyen korú nő itt még nem kószál az utcán, hanem dolgozik – tették hozzá jelentőségteljesen, és a stricik egyetértően bólogattak. Bizony, kérem, itt rend van és fegyelem. A rendőrök kizárólag a kora reggeli órákban köröznek errefelé, senki sem bolond, hogy ilyenkor az utcán grasszáljon.
Emír bólogatott, tudta ő azt nagyon jól, már őt is igazoltatták, de szerzett neki a Nagyfőnök egy igazolványt, azzal elszobrozhat itt az Indiák sarkán az örökkévalóságig.
– Főnök, nem bírom tovább, két hónapja a tenyerembe szarok – mormogta Emír nem túl választékos képekkel festve le szenvedéseit. – Az a nő soha nem jár arra. Lehet, hogy aznap is csak délibábot láttunk – reszkírozta meg.
– Majd megmutatom én neked, hogy hol lakik a délibáb. Visszamész, sőt, odaköltözöl. Ha egyszer arra járt, még jönni fog. Az olyanok, mint ő, nem kóricálnak csak úgy össze-vissza.
– De hát lehet, hogy nem is ő volt az, mitől ilyen biztos a dolgában, hiszen csak egy pillanatra látta – nyafogott a sofőr.
– Ki vagy rúgva – mondta a Nagyfőnök, és az ajtóra mutatott.
– Hova a jóistenbe költözzem ott? – kényeskedett tovább Emír.
– Hova, hova – dühöngött a Nagyfőnök. Keressél egy decens kurvát, ahhoz költözzél.
– Főnök, ott midenki kurva, még a stricik is – hápogott Emír.
– Megint ki vagy rúgva. Hát mióta lettél te ilyen szende szűz? Különben, ha rám hallgatsz, nem az arcát keresed a tömegben, hanem a hátát – mondta a Nagyfőnök, és bánatosan elnézett a semmibe, pedig nem volt szokása az ilyesmi.
Meg van ez teljesen hülyülve, döntötte el Emír, habár sejtette, hogy ha a főnök ennyire be van gerjedve, akkor mégiscsak tud valamit. De hogy valakit a hátáról ismerjünk fel... úristen, rimánkodott magában Emír, és odaköltözött a legdecensebb bordélyházba, amelyben még most, a 21. század derekán is tálban fürödtek, és éjjeliedényként színes iráni gyártmányú plasztikvedreket használtak.
Az Úristen valószínűleg meghallgatta Emír panaszát, mert az Indiákon való szállásütés negyedik napján odarendelte Madárkámat. És a Nagyfőnököt igazolandó, tényleg a hátáról ismerte meg. Két apró dudor állt ki a lány pólójából, egészen pici, mégis annyira természetellenes, hogy Emír rögtön tudta, kihez van szerencséje. Hátulról elgáncsolta a lányt, de csak úgy, ahogy egy régi havert szokás viccből elakasztani. A lány riadtan landolt a sofőr ölében, aki gyengéden az arcára szorított egy éteres zsebkendőt, és megköszönte Istennek, hogy az altatós üvegcse mindeddig épen kibírta, és ő sem lett eszelős, sem strici, sem kurva.
– Jó reggelt, Madárkám – trillázta egy női hang, s a hangot erős sarokkopogás kísérte. Madárkám összeszorított szemmel eldöntötte, hogy egy középmagas, enyhén kreol titkárnőféleség közeledik felé, az illatából ítélve nemrég közösült valakivel.
– Madárkája magának a prágai hóhér – mormogta, az éteres altatástól erősen fájt a feje és a gyomra is görcsbe rándult, az igazi neve azonban sehogy sem jutott eszébe. – Hol a fenében vagyok, és mit akarnak tőlem – kérdezte ellenségesen, bár azonnal meg is bánta ezt a hangnemet.
A nőszemély, valóban barna, magas sarkakon billegett, majd letelepedett az ágya szélére, és egészen közel hajolt hozzá.
– Miért kérdez hülyeségeket? Örüljön, hogy nem lett heroinfüggő – mondta jelentőségteljesen, és a térdeire fektetett egy vaskos mappát. – Most megfürdik, a felügyeletemben természetesen – mosolygott csábítóan a némber –, utána pedig elvégezünk néhány gyakorlatot.
A heroinról sok minden eszébe jutott, csak sajnos nem tudta összerakni a képeket teljes filmkockákká, valami mindig kimaradt, és arról a valamiről mindig kiderült, hogy a legfontosabb elem.
– Még jártam itt – dünnyögte magában, és ösztönösen elindult arra, amerre a fürdőszobát sejtette. Berohant az első ajtón, és kulcsra zárta maga mögött. A némber nem dörömbölt odakint. Ez furcsa – állapította meg Madárkám, és akkor meglátta a Nagyfőnököt, aki anyaszült meztelenül üldögélt a padlón, szemmel láthatóan révületbe esve. A lapockáin két csúnya heg éktelenkedett. A hegben azonban valami kis bogok keletkeztek.
– Nem szabadulsz meg soha – súgta Madárkám a fülébe, a Nagyfőnök azonban nem reagált semmiképpen. Mostanában kezdett használni egy különleges hatású gombát, amitől sikerült teljesen kikapcsolnia magát a valóságból. És a többi tudatmódosító szerrel ellentétben ez valóban pihentető kikapcsolódás volt. A Nagyfőnöknek évek óta nem jutott ideje rendesen aludni – pedig valamikor ez volt a kedvenc időtöltése. Márpedig álmok nélkül egy fabatkát sem ér az egész – szokta mondogatni, azt azonban csak ő tudta egyedül, hogy az ő álmai megfejthető rejtjeles üzenetek. Ezekből meríti minden hatalmát. Ha nem alszom, nincs hatalom – mondta Emírnek. A sofőr áldásos és áldozatos tevékenykedésének köszönhette külöben ezt a jótékony hatású gombát.
Az elnök fogadóirodájában egy óriási kép függött az íróasztal fölött. Avatatlan szemű látogató azt gondolta volna, hogy valami őrült futurista festő műve. A Nagyfőnök azonban tudta, hogy ez nem egy festmény, hanem egy kinagyított, pontosabban lekicsinyített fotó. A jövő városáról, amely tulajdonképpen a jelen városa, hiszen felépült. Jövőre már félmillió lakosa lesz. Ha minden jól megy – merengett, miközben az elnököt bámulta gátlástalanul. Még soha sem találkoztak személyesen – de a múltkori goromba kifakadása után valahogy beindultak a dolgok. Már többször kérte, hogy magával az állam istenségével tárgyalhasson, mert a szűkagyú hivatalnokok minden energiáját felemésztik – és akkor hasznavehetetlen leszek – dühöngte. A hivatalnokok nem bánták volna, ha ez bekövetkezik, de egy katonai hatalomban nem lehet csak úgy kigittelni egy államalkotó tényezőnek kinevezett alakot.
– Tudja, hogy az egyik szűkagyúnak titulált munkatársam az idén minden bizonnyal megkapja a Nobel-díjat? – súgta jelentőségteljesen az elnök a Nagyfőnöknek, egy kis nehezteléssel a hangjában.
– Tudom. És én a maga helyében azután rögtön biztonságba helyezném, és igazán munkára fognám – mormogta vissza a Nagyfőnök.
– Van valamilyen javaslata? – vált hirtelen felettébb érdeklődővé az államfő.
– Persze, hogy van – vigyorogta a Nagyfőnök, és tudta, hogy nyert ügye lesz, ha kibírja végig.
– És mégis... mire gondolt? – tapogatózott az elnök.
– Az Atlanti-óceánra – mosolygott a Nagyfőnök, és intette az elnöknek, hogy most tényleg, csak néhány pillanatra muszáj lesz kikapcsolni a berendezést.
– Kénytelen leszek behívni egy testőrt – írta az elnök egy papírzsebkendőre.
– Majd a fülébe súgom – írta vissza a Nagyfőnök.
Az elnök a vizespohárba áztatta a zsebkendőt és behívott egy állig felfegyverzett figurát. A Nagyfőnök a füléhez hajolt, és részletesen elmesélte a tervet, beleértve Madárkámat is.
Madárkám csendesen kiment a szobából. A film kockái lassan illeszkedni kezdtek egymáshoz – és ebből a frissen pergő képsorból az is kiviláglott, hogy nincs menekvés. A némber az ágyon üldögélt türelmesen, és egy törülközőt ölelgetett.
– Irigyellek téged – súgta a fülébe, és hosszú körmű ujjával egy csíkot húzott a combjára.
– Csak azért, mert fogalmad sincs, hogy mit irigyelsz – mondta bánatosan Madárkám, és beállt a zuhanyrózsa alá. – Nekifoghatunk már most is a gyakorlataidnak – kiabálta ki a zubogó víz alól –, úgyis mindjárt magához tér, és akkor hajszolni fog.
– Téged? – kérdezte a némber meglepetten.
– Téged, te ostoba – mondta a lány, és intette, hogy kezdhetik.
A Nagyfőnök kitett magáért, ezek teljesen új kérdések voltak. Madárkám rájött, azért ilyen precízek, mert az összeállítójuk sem tudja a válaszokat. Esetleg sejtései lehetnek, de a választ nem tudja. – Hát akkor mégis túlélem valahogy – vonta le a konzekvenciát, és ettől kicsit összekapta magát.
Hagyta, hogy a némber idegesen tébláboljon az üvegfalon túl, és hosszasan álldogált a zuhany alatt. A fene tudja, lesz-e szerencsém mostanában ehhez hasonló helyhez – mormogta magában. A kérdésekből nagyvonalakban arra is rájött, hogy mit akarnak tőle, ebből pedig arra következtetett, hogy ha nem egy négyszer–négyes cellába kerül, hálás lehet a Nagyfőnöknek, amíg él.
Estefelé újra megjelent a némber, és besötétítette az ablakokat valami gépezet segítségével. A szobában nem koromsötét, hanem valami bordó derengés lett. Seggét riszálva távozott, és Madárkám hallotta, hogy valaki átveszi a kezéből a kilincset. Behunyta a szemét, elnyúlt az ágyon, lassan ringatni kezdte magát, és minimálisra csökkentette a szívverését. A Nagyfőnök bebújt mellé az ágyba, és a lapockáira tette a kezét. A szárnyak kinyíltak a tenyerében, kicsit megrázkódtak, és megteltek elektromossággal.
– Most hova küldesz? – kérdezte halkan Madárkám, de nem próbált éber maradni.
– Az Atlanti-óceánba – sóhajtotta a Nagyfőnök, és odafordította a hátát a lányéhoz. A hegek felforrósodtak, és nőni kezdtek benne a kis csomók.
Madárkám már félig transzba esve, érezte, ahogyan összekapcsolódnak, és a Nagyfőnök egészen csendesen zokog, mint egy kisgyerek.
– Nem szabadulunk meg innen soha – mondta álmában, és szorosabbra vette a szárnyak ölelését.
