A tizenhét ezüst esernyőt – a maga nemében mindegyik műremek volt, állítólag egy párizsi régiségkereskedő hajlandó volt az egészet megvásárolni 17 ezer frankért, de az még a régi frank volt – anyai nagybátyám kapta szolgálati idejére. Minden második esztendőben egyet, éppen annyit, ahány dupla évet szolgált a vasútnál. Az idősebb kalauzok és állomásfőnökök emlékeznek még az esetre, sőt valaki leutazott a minisztériumból is, hogy személyesen megszemlélje és kétséget kizáróan referálhasson róla Héderváry miniszternek erről a császári és királyi vasút történetében páratlan esetről. A vasút soha nem volt bőkezű adakozó, nem szórta a jutalmakat az alkalmazottakra, leginkább magának tartogatta, üzletvezetőségi dísztagok kapták, kiérdemesült alzheimeres főellenőrök a Bécs–Frankfurt–London-vonalon. Szárnyvonalakon szinte soha.
Bácsikám ritkán és fölöttébb bizalmas körben mutogatta az esernyőket. Állítólag már vérdíjat is kitűztek az esernyőkre (?), legalábbis ez a szóbeszéd járta a nagy családi titkolózások közepette, ha a gyerekek nyúzták a szülőket, hogy mutassák meg az esernyőket, sőt a minisztériumban Jubelmann Alfréd főtanácsos felhívta a figyelmet arra, hogy az esernyők az állami kincstár jegyzékében is szerepelnek, külföldi kölcsönök esetén, pl. éppen a Rothschild-bankkal szemben többek között ezzel garantálják a hiteltörlesztés zökkenőmentességét, ezen felül azt is a bácsikám lelkére kötötte, hogy soha ne árulja el a szófia-perpatvar embereknek, de még maguknak a kisebb rangú, 10 ezernél kevesebb lakossal rendelkező vasúti csomópont ellenőreinek, állomásfőnökeinek sem az esernyők létét, származását és rejtekhelyét. Óvakodjék a magányos kalauzoktól és fékezőktől, a mézeskalács nézésű zsidó asszonyoktól. (Akkoriban Lueger volt még a bécsi polgármester, aki hírhedett antiszemita hí-rében állott.)
A 17 ezüstesernyő régi és ritka hagyománya volt az Osztrák–Magyar Vasutaknak. Bécs állítólag csak egyszer adományozott nem kebelbeli, vasúton kívüli személynek ilyen magas és különleges kitüntetést, magát Otto von Bismarckot, a németek rettegett és vaskezű kancellárját érte ez a felettébb figyelemre méltó kitüntetés. Akkor is személyesen a császár vagy legalábbis von Haagen tábornok, azaz az első szárnysegéd útján lépett közbe, tekintve hogy a Gütlerlohr Strassénak, ahol a vasúti államtitkárság székelt, esze ágában sem volt külföldinek juttatni a kiváló máltai ezüstből készült esernyőkből, de a császár lekötelezve érezte magát a Feldberger–Hoechst-féle affér után, amikor maga Bismarck hívta vissza a lelketlen vasútépítő kufárokat a keleti végekről, és Rothschildék kapták meg végül a koncessziót, amivel maga a kabinet is meg volt elégedve, egy szava sem lehetett a kifogástalan munkára. Ekkor épült meg a Bécsújhely–Budakalász–Szilvásvárad–Ungmartonfalva–Lemberg-pálya utolsó 675 kilométeres hegyi szakasza; legalább hét alagutat kellett fúrni a Kárpátokban, 27 hidat és egyéb fontos műtárgyat kellett elhelyezni a fölöttébb nehéz és egyenetlen terepen.
Bácsikám rendszerint szárnyvonalakat kapott a Monarchia legelvadultabb, elhanyagoltabb részein, ahová őt a Gütlerlohr Strasse urai kiszemelték. Bejáratta, hogy képzavarral éljek, „behajózta” a legosto-bbábban megtervezett vagy kivitelezett vonalakat, a mozdonyvezetőkkel összedolgozva próbaútra vitte minden mozzanatban az új 895-ösöket, a Kaiserschnell ötezer lóerejét, az F/hatvanhatosokat, melyek eredetileg francia gyárakban készültek, de III. Napóleonnak valamiért nem tetszettek, kifejezetten utálta őket, ezért szándékosan elrontatta a már elkészült mozdonyok fékberendezését, de oly ördögi módon, hogy a műszaki vizsgán senki semmit nem észlelt, az első meredek lejtmenetben mondták fel a szolgálatot a gőzlokomotívok. Szóval így sózták reánk, akarom mondani az osztrák–magyar császári vasutakra, hogy annak vezérférfiai, az üzleti élet, a kereskedelem- és iparkamarák elitje, a Politechnisches Institut dékánja nem is sejtette a végzetes hibát. Minden álnok számítás és méltatlan cselvetés dacára egyetlen vonat sem siklott ki azok közül, amelyeken bácsikám utazott. Vonatvezér volt a szó legnemesebb értelmében, sokszor embertelen hajtásban törve utat a rozsda és a közöny özönén keresztül, életét kockáztatta, az utasokét azonban egyszer sem, az utazóközönség semmit nem vett észre a néma küzdelemből: a vonatok pontosan megérkeztek, a menetrend szentsége soha nem tiporta-tott sárba, förtelembe. Az első ezüsternyőt azért a két évi szolgálatért kapta, amit a bosnyák végvonalakon teljesített, sokszor golyózáporban kellett áthaladnia, rendszeresen meghajigálták a vonatot iszappal, bélsárral, kővel, mikor mi esett keze ügyébe a harmadrangú közgerilláknak, máskor komitácsik ugráltak fel a vonatra vagy martalócok kerestek ártatlan szüzeket. Ilyenkor bácsikám elővette a hegedűjét és a leggiccsesebb, a legmegejtőbb és -szentimentálisabb dalt csalta, varázsolta elő a húrok közül, vonója alól, játszott nekik, muzsikált, ámított, felzaklatott régi emlékeket a törzs előtti életből, melyet azok az emberek nem is sejtettek, hogy lelkükben szunnyadnak, ősök közvetítették titkos láncfonatokon át a békét, s a váratlan gesztustól, a puszta zenéig, ezek az alapjában véve primitív és gyagyalelkületű fickók egyszerűen szétolvadtak, megmeredtek, szemük tágra nyílt, váratlanul lehunyták, a banditák jól felöltött álarca porba hullt, legtöbb esetben elhányták fegyvereiket és féltérdre-félkönyökre ereszkedtek, a hegyek zord fiai hanyattfekve, harcoktól cserzett kezüket a fejük alá bújtatva hallgatták nagybátyám játékát, akit még Jan Kubelik is nyelvcsettintéssel jutalmazott, amikor egy ízben bácsikámnak alkalma nyílott eljátszani saját szerzeményét, a Capricciót népes közönség előtt a Gutlerlohr dísztermében.
Honnan jutnak eszedbe ilyen dallamok? – kérdezte tőle sokszor a testvére, Izidor bácsi, aki csak két évvel volt fiatalabb és az életben semmire sem vitte, egyetlen esernyője volt, az is olyan törött és megcsempült, hogy még a Rozália napi vásárkor sem akarták ellopni a bondaberki cigányok. Vele együtt temették el, mikor hetvenkilenc éves korában meghalt mindenkitől elfeledve és megvetve.
Tudod, ezek mindig benne vannak a fejemben, én ezeket, azt hiszem, anyácskánktól örököltem. Neked adta a jó szívét, nekem pedig a zenei tehetségét, próbálta megbékíteni Izidor bácsit, akiről minden elmondható, leírható volt, csak a jószívűség hiányzott jelleméből végzetesen. Mindenre és mindenkire irigykedett, de hagyjuk ezt, mert a tizenhét ezüstesernyőről akarok mesélni, ámbátor annak sorskosarába szervesen beletömködhetjük Izidor bácsit is.
Második ezüstesernyőjének története nem annyira véres, mint inkább a józan ráció jutalma volt. Nagyobb csomagot akartak feladni Vésztő-Horgas feltételes megállóban, ami azonnal felkeltette bácsikám figyelmét. Ilyen csomagokat rendszerint a bécsi főpostáról kísért három fegyveres őr, páncélozott konflisban hozták a legnagyobb biztonsági előírások szigorú betartásával. Itt azonban minden elővigyázat nélkül két borostás, olasz akcentussal beszélő horvát férfi akarta feladni személyi poggyászként. Bácsikám jelezte, hogy nincs hordár, aki a csomagot beemelje a harmadik osztályra, szálljanak fel, segítsenek ők is. Teljesen szabályellenes, talán mondanom sem kell, a csomag ilyetén szállítása, továbbítása a harmadosztályú termeskocsikban, annak helye a tehervagonban van; a két olasz-horvát fellépett a vonatra, ekkor bácsikám azonnal lezárt, bedeszkázott minden ablakot és ajtót, a vagont lekapcsoltatta a szerelvényről (ennek ellenére a vonatnak nem volt késése!), majd az első budapesti gyors után köttette két fékezőnek álcázott csendőr kíséretében. A jómadarak ládájában nem kevesebb, mint hétmillió hamis korona és fél tonna bankjegy nyomására alkalmas vízjeles állampapír volt, valamint egy olasz gyártmányú bankóprés, mellyel a mi pénzügyeinket remélték szétzilálni.
És így tovább, mind a tizenhét eset elmesélése több napot venne igénybe, bácsikám is inkább csak kivételes alkalmakkor, ármaszünet, tornádó, esküvők cigarettaszünetében, műtét előtt, bombázás stb. alatt mesélgette, hogy ne féljünk, a régi szép napok felidézével igyekezett belénk reményt és császárhűséget önteni.
Bármilyen nagy ország, császárság (és királyság is ugyanakkor) voltunk, bármilyen széles és biztonságos határokkal rendelkezett Ferenc József birodalma, a szomszédok acsarkodva nézték, a nemzetiségek folyton nyugtalankodtak és panaszkodtak, és a határokon át besurranhattak a birodalom árnyékos fái alá a legelvetemültebb gonosztevők is. Bácsikám állította, hogy nálunk – bár ezernyi nép tökéletes kombinációja kitermelte az egyedülálló homo monarchicust – soha nem születtek olyan velejéig romlott gazemberek, mint ott, ahol erre elméleti számítások szerint nem is nyílott volna alkalom. Nem haszontalanul szólt figyelmeztetőleg Jubelmann Alfréd főtanácsos, ugyanis már világra jött, kinevelődött a norvég javítóintézetek fülledt légkörében, megedződött a dán börtönök bűnkohójában és vonatra ült az a briganti, aki a tizenhét ezüstesernyőt el fogja ragadni családunktól, midőn egyedüli esélyünk maradt a monarchia barbár feldarabolása után a fel-, jobban mondva a visszakapaszkodáshoz. Másként fogalmazva: bármennyire is őrizte titkát bácsikám és a köré csoportosult családi falanx, a város, ahol akkoriban éltünk, miután bácsikám hazaköltözött Bécsből és kis birtokot vett a szamosszemlőhegyi agyagoldalban, mégis híre szaladt. Leginkább a belső körökből szűrődhetett ki, egy hivatalát vesztett ÖBB tanácsos kottyanthatta el, bácsikám valamelyik régi kedves ellensége/cimborája, vagy ki tudja...
A nagy viking hegyirabló – hogyan másként nevezzem –, sóhajtott fel olykor bácsikám, megérkezett a városba, tisztes kalmárnak adta ki magát, a Központiban vett ki appartemant, egy egész lakosztályt, az ún. Paskievics-lakosztályt, azt, amelyben állítólag a cári seregek tábornoka lakott, midőn szabadságharcunkat vérbe és szenvedésbe fojtotta, ámbátor szavahihetőbb történészek szerint soha nem vonult végig a hadak élén Szamosszemlőhegy főutcáján, nemhogy megszállt volna az akkor még fel sem épült szállodában. Nos, ott urizált, kényeztette magát, reggelenként habos kávét kért a főpincértől és brióst evett hozzá, vagy mazsolás-szerecsendiós kiflit, városunk ínyencségét. Ugyanott ebédelt, de ismeretlenül rendszerint meg-meginvitált áthaladó tekintélyesebb polgárokat bő ebédjéhez (négy-öt fogás Szamosszemlőhegyen, édes istenem!). Persze a polgárok nem fogadhatták el, Nein, nein, mein Herr, rázták a fejüket, csak Palics Jóska, a virágkertész ereszkedett le a vikinghez. Palics üzlettársat remélt, úgy gondolta, hogy Norvégiában éppen a Palics-féle virágkertészetből akarnak majd a mord hajósok ivadékai fehér és piros muskátlit vásárolni hajójuk árbockosarába.
Azt kérdezte állítólag a briganti, mi a legértékesebb ebben az elragadó porfészekben?
Palics megsértődött, mert azért nagy lokálpatrióta volt, noha az apja még Nis külvárosában kékparadicsomot ápolgatott, felugorva az asztaltól, távoztában kiáltotta vissza se fordulva a norvégende banditának, az én virágaim, meine Blumen.
Úgy látszik, nem rendítette meg különösebben a felsülés. Hiú marha, gondolhatta magában. Illatos szivarat húzott elő, kis ezüsttőrével lemetszette a végét, mintha egy régi vetélytársa nyakát nyisszantotta volna el, hozzáütögette hófehér porcelánnadrágja térdéhez (ebből is kitetszik, hogy nem igazi úriember volt) és rágyújtott. Vesztemre, vesztünkre (kedvetek szerint ragozhatjátok a balesetet) ekkor bicegett át a főtéren a Központi előtt öcsém, a szerencsétlen Izidor. Tudnotok kell, hogy Izidor öcsém gyermekkorától élt-halt a szivarért. Valóságos rabja volt. Minden utamról hazatérve hoztam neki valamilyen szivarat. Rengeteg szívnivalót gyártottak szerte a birodalomban, s ámbátor már 1851-től császári és királyi monopólium volt, mégis sokan szereztek engedélyt. A legjobb mégis a Bolgár Cár volt, amit feketén lehetett beszerezni Belgrádban vagy Szarajevóban. Ha tehettem, ezt vásároltam neki nem kevés pénzért. Apánk is ilyet szívott nagy napokon, valószínűleg ez az élmény, ez az illat, apánk illata, hangja kövült Izidor öcsém elméjébe, érzékeibe, ezt kereste. Megcsapta az orrát a szivar füstje. Odalépett az ismeretlenhez, mi már pontosan tudjuk, kiről van szó, figyelmeztette a későbben bekapcsolódott hallgatóságot, ugyanis utálta, ha valaki közbevetett kérdésekkel szakította szét a mese szövedékét.
Képzeljétek, nem átallott egy szálat kérni tőle. A férfi elővette mélyhűtött légforgatós dobozát, ébenfából készült, kiemelt belőle egy egész Bolgár Cárt, azaz mit mondok, odakínálta a doboz tartalmát, amiből a kapzsi Izidor öcsém a legkisebb szégyenérzet nélkül két darabot emelt ki. Az orrához simította, szagolgatta, álmodott, leizzadt a gyönyörtől, s fel akart állni, hogy távozzon, de ekkor a norvégende csaló erélyesen rátette kezét a csuklójára. Mint a vasperec, olyan volt a szorítása. Üljön le, Izidor, mondta neki, holott be sem mutatkoztak, ebből is látszik, hogy ad egy: nem úriemberek, ad kettő: előtanulmányokat folytatott, készült a nyomorult a mi családunkból, s máris elkapta a legmegzsarolhatóbb báránykát.
Töviről-hegyire kifaggatta Izidor öcsémet. Ha makacskodott, ha úgy tűnt a norvégnak, hogy öcsém el akar valamit hallgatni, csak szorított egyet a csuklóján, megfenyegette, hogy feljelenti a rendőrségen tolvajlásért és zaklatásért vagy adott neki még egy Bolgár Cárt. Ámbátor a szorgalmas nyomozás azt is kiderítette, hogy hamis szivarok voltak. Minden hamis ebben a történetben, kivéve a 17 ezüstesernyő hiányát. Öcsém semmitől nem irtózott úgy, mint a botránytól. Miután minden lényegest megtudott házunkról – sejtve, hol rejtegetjük a tizenhét ezüst esernyőt –, erre a helyre a vallató nem tért ki külön kérdésekkel, hogy ne keltsen túlzott gyanút, öcsémet elengedte. Maga pedig három napig kémlelte a házat, szokásainkat, mikor marad magára a lakás az Agyagosoldalban.
Azon a végzetes estén nagyon hamar lefeküdtünk, Városunkban lépett fel szánnivaló társulatával Szendrey Mihály, egy Csiky Gergely darabot adtak elő, s vacsora után hamar nyugovóra tértünk. Mint kiderült, az idegen a színházban mögöttünk ült és a legkacagtatóbb jelenetek alatt úgy tett, mint aki hadonászik, nevet, tombol a vidámságtól, holott nem is tudott magyarul, szóval a heves mozdulatok között beszórt valami porral, amitől hamar elálmosodtunk.
Akkor aztán behatolt a házba, és az öcsém által gondosan elkendőzött pincébe ment egyenesen. (Szegény bolond öcsém, azt hitte, hogy túljárt a viking betyár eszén, amiért gondosan kikerülte a pince címszót. Pedig a norvég éppen erre számított, a hallgatás is vallomás. És még milyen hangos vallomás!) Lent a pincében gyertyát gyújtott, ezüst csákányával megkopogtatta a falakat (milyen érdekes, mondta ilyenkor bácsikám, hogy ebben a történetben mennyire fontos szerepet játszott az ezüst), s ahol üresen kongott a téglafal, ott fogott munkához szakavatott kőmívesmozdulatokkal: fél óra alatt csekély törmelékhalom hátrahagyásával egy tátongó lyukból kiemelte az ezüstpapírba csomagolt ernyőket, zsákba tette és kisétált a kerti kapun át, egyenesen a vasútállomásra.
Évek múlva akadt fenn egy pirinyó ügyben: virágot akart szakítani a Buckingham palota előtti sétányról, de az angol rendőr elkapta, lefogta, megmotozta, s megtalálta nála bácsikám meg a 17 ezüst esernyőt ábrázoló fényképét is, amelyet azért készített, mert ez volt a legsimább, legsikeresebb dobása, ahogy magát közönségesen kifejezte. Az ezüst esernyők egy brazil fegyvercsempész mélygarázsából kerültek elő, amely afféle őserdei alkalmi múzeum is volt a szegény bennszülöttek szórakoztatására, akik soha nem láttak még ezüst esernyőt, holott minden nap esett a trópusokon az eső, miként azt az iskolában is tanultuk. Eltűnésüket annak idején jelentette bácsikám, de az még az első világháború előtt történt.
Amikor előkerültek, a Monarchia már régen felbomlott, s a brazil–angol rendőrség csak annyit tudott, hogy az ezüst esernyők a Habsburg–Lotharingiai ház különleges jutalmazási tételei voltak a kivételes közszolgálatot teljesítők számára. Éppen ezért felvették a kapcsolatot a Ballhausplatz-cal és visszajuttatták Bécsnek az ezüstkincseket. Az állam, a császár nélküli törpeállam a Kunsthistorisches Múzeum páncéltermébe záratta.
Családunk már több évtizede próbálja visszaszerezni bácsikánk jussát. Hasztalanul. Ebbe halt bele minden rokonunk időnap előtt. Eljutottunk Hágába és a Népszövetség elé, megfordultunk valahány lehetséges jogorvoslati fórum előtt, mindent kimerítettünk. Csak Izidor bácsi nyomorgott vidáman, és folyton azokat a cári szivarokat emlegette.
