"ugyanazon az úton / de két irányba"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 1. (591.) SZÁM — JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Cseke Péter
Szellemi erőtereink
Karácsonyi Zsolt
Könyvek, macskák, forradalmak - Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
Pomogáts Béla
Erdélyi magyar dráma
Lövétei Lázár László
Mi lesz veled?
ZALÁN TIBOR
és néhány haiku 5
Sigmond István
Molekulák 19. - A táncestély
Borbély András
Versei
MÁRTON EVELIN
Güvercin Birligi (galambász egyesület)
Sebestyén Mihály
Tizenhét ezüst esernyő
Vallasek Júlia
Elviselni a családi múltat
Tóth Mária
Napok, éjek, hetek, évszakok
Szántai János
Teleki Ernő gróf, avagy a rajzoló szerződése
Bakk Ágnes
Deviancia – drámai szétszórtságban
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT - Új esztendő, új sorozat
Hírek
 
Vallasek Júlia
Elviselni a családi múltat
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 1. (591.) SZÁM — JANUÁR 10.

„Én a testemmel szerződést kötöttem.”
Erős mondattal indít Grecsó Krisztián új regénye, a Mellettem elférsz (Magvető Kiadó, 2011.). Már az első mondat után tudjuk, hogy kudarcra ítélt vállalkozással szembesülünk, minden emberi tapasztalat azt mutatja, a testtel nem lehet szerződést kötni. Az olvasó itt még nem ismeri a szerződés kényszerítő tétjét, de alig pár sorral lennebb már azt is közli az elbeszélő: „Egészséges akarok lenni, mert a múlt tele van halállal, és én érezni akarom, hogy bírom a halált. A családom, a régi idők emberei nem kezdenek ki. Hogyan viseljem el az emléküket másképp?” Az első bekezdés után tehát minden adott egy családregényhez, és egy kudarctörténethez. Grecsó regénye pedig mindkét elvárásra rácáfol.
A klasszikus polgári családregény alapsémája, hogy mindegyik generáció gyengébb az előzőnél, hogy folyamatosan felélik, szétszálazzák azt, amit a nagyszülők, dédszülők összehordtak. Természetesen a visszapillantás optikája csal, könnyen előfordulhat, hogy mindaz, ami pár generációval korábban egésznek látszott, a maga idejében éppolyan széteső, és a mának kiszolgáltatott volt, mint a jelenünk, csak a visszatekintés illeszti egymásba a részeket. Ebben az értelemben Grecsó könyve sem a genetikai determinizmus irodalmi demonstrációja, noha elhangzanak benne olyan mondatok, hogy „Márton tata és Juszti mama baja bennünk futott össze, akkoriban mondta egy szegedi kutatóorvos, isteni tesztcsalád vagyunk, ritka az ilyen kedvezőtlen génállomány” (118.). Csakhogy ezt egy kutatóorvos mondja, a történet hőse és egyben elbeszélője éppen azt próbálja a családi múlt rögeszmés feltárásával, az átélt kudarcok felidézésével, megértésével elérni, hogy kiléphessen a biológiailag meghatározottnak tűnő, többnyire a szentesi elmegyógyintézethez vezető családi sors keretei közül, és ne csak mondhassa, de valóban élje is az elkülönülést, hogy „ez a most, és én vagyok itt” (287.).
A Mellettem elférsz narrátora úgy tűnik, valamennyire mégiscsak hisz ebben a genetikai eleve elrendeltségben, annyira mindenképpen, hogy fontosnak tartja: váljanak elmondhatóvá elődei történetei. Ő a véletlen kiválasztott, akinek a kezében (és talán sorsában is) összefutnak a szálak, aki lehetőséget kap arra, hogy egyetlen történetté formálja elődei történeteit. Önéletrajz, hajdani barátok, munkatársak, szeretők elbeszélései, saját gyermekkori emlékei, családi anekdoták kapcsolódnak egymáshoz, ezekből rajzolódik ki jó nyolcvan év, és egy család három nemzedékének története.
Az elbeszélés folyamata az önmagukban, megtörténésükkor súlytalannak vagy kuszának tűnő eseményszilánkokból zárt, lekerekített „továbbmondható” történeteket teremt. Mindezt remekül példázzák a szerelmi történetek. Míg a nagyszülők, szülők generációjának szerelmi történetei (különösen Benedek és Sadi homoszexuális kapcsolatának rajza) finoman árnyalt, emlékezetes emberi kapcsolatokat mutatnak be, addig a narrátor két, a regény cselekményének alakításában egyébként fontos szerepet kapó szerelmi története meglehetősen vértelen.
Első látásra úgy tűnik, a telepi család nemzedékeinek története folyamatos kudarctörténet, állandó harc a szegénységgel és a monotóniával. Nehéz azonosulni ezekkel a szereplőkkel, de szánakozni sem lehet rajtuk, hiszen a környezetrajznak, a mellékszereplők életének, a történelmi kor ismeretének köszönhetően az olvasó mindvégig tudhatja, a családi ideggyengeségre való hajlamon túl, voltaképpen semmiben sem különböznek az őket körülvevőktől: „…apámék éppen olyan szerencsétlenek voltak, mint mások. Nem jobban, nem kevésbé. Miért lógtak volna ki a mezőnyből? Nem lógtak, annyira bolondok voltak, mint mindenki más. Éppen ez: a sérelmeik, ostobaságuk, pitiáner önzőségük tette hasonlóvá őket a többi telepi emberhez.” (161.) Még mielőtt beleélnénk magunkat abba, hogy a telep, a maga kenderáztatóival, füstjével, bűzével az a környezet, amely afféle Hippolyte Taine-i értelemben meghatározza az ott élők sorsát, el kell fogadni azt is, hogy voltaképpen ezek a szereplők, különösen a nagyszülők korosztálya a „győztesek”, azok, akik egyáltalán túlélték a második világháborút, az azt követő nagy válságot, az ötvenes éveket és így tovább. Finom ellenpontozásként villannak fel a már-már anekdotikus történetek Márton tatáról, akit alig nyolc kilométerre az otthonától fogtak el, és vittek el évekre az oroszok, Domos tatáról, akinek egy irracionális döntés mentette meg az életét. Az a huszadik század, amelyben a szereplők a maguk kudarcokkal teli életét élik, gyorsan kavargó, kiismerhetetlen helyzeteket generál minduntalan, tájékozódásra nem lévén mód, az emberek egyszerűen túlélésre rendezkednek be. Nem amerikai mintára felépített élettörténetekről van szó tehát, hanem a sikeres túlélők kudarctörténeteiről. Fontos, szimbolikusnak mondható szerepet kapnak ennek ábrázolásában a tárgyak, mindabból, amit a fiatal házaspár, Márton és Jusztika a háború alatt egy házra összegyűjtenek, a háborút követő gyors infláció miatt csupán egy bilit és egy kést tudnak venni. A regény egyik, talán legemlékezetesebb jelenete pedig az új városnegyedbe beköltöző parasztok új világgal való fájdalmas szembesülése. Mikor látja, hogy az új panellakásba sehogy sem fér be a régi otthon legfontosabb darabja, a hatalmas, diófa nagyszekrény, a kalapos parasztember szó nélkül veszi a baltát, keresztet vet, letérdel, majd felaprítja a család féltett kincsét. Az ötvenes évek Budapestjének, a panellnegyedeket építő munkások világának helyenként szociografikus kor- és társadalomrajza számomra a regény egyik legfontosabb, legsikerültebb része.
A helyszín, a származás rendkívül fontos szerepet játszik a regényben. A nagyszülők nemzedékében egyértelműen a társadalmi különbség az, amely minden politikailag deklarált és támogatott elv ellenére meghiúsítja az állványozó telepi férfi, Damos és a Pozsonyi úti polgárlány, Zách Éva szerelmét. Az elbeszélő unoka életében a társadalmi különbségek már nem játszanak fontos szerepet, ám annál nagyobb jelentőségre tesz szert az antropomorfizált helyszín, a telep, az élhetetlen világ szimbóluma, amelytől éppúgy nem lehet szabadulni, mint a genetikai örökségtől. „A telepnek teste van, fáj neki, sajog. A telepet elhoztam magammal, a telep az én testem is, mint régen az úttörők nyakkendője: a sok kicsi vörös háromszög a nagy vörös zászló szétszabdalt része.”
A telep és a család sorsának alakulását a nagyszülők egyetlen esküvői ajándéka szimbolizálja, a telepi emberek adománya, a Gecsemáni-kertet ábrázoló komor festmény, amelynek színei évről évre sötétednek. „Mintha csak értette volna, mi történik velünk: ahogy a családtagok elköltöztek, és egyre kevesebben éltünk a házban, a képből is mind kevesebb látszott.” (97.)
A telepről (sorsból?, társadalmi körből?, genetikai köteléktől?) úgy tűnik, nemigen lehet szabadulni, noha minden generáció megpróbál kitörni onnan, ki szerzetesként, ki vasutasként próbál szerencsét és vall kudarcot. A kudarc pedig nem pusztán személyes kudarc, valamiképpen a telepi közösség kudarcának számít, talán ez is az oka annak, hogy nem fogadják vissza azt, aki visszatér, viszont elfogadják, sőt tisztelik azt, aki, ha fizikailag nincs is köztük, életvitelével a telepi életet viszi tovább, vagy aki például tanulmányainak köszönhetően elkerül onnan. A szerzetesként kudarcot vallott Benedekkel ellentétben a szocialista építkezés lázában növekvő Budapesten élő, dolgozó, a telepre havonta egyszer-kétszer hazalátogató Domos teljes jogú tagja a telepnek, a narrátor pedig egyenesen olyan fontos szereplő, akit haza kell hívatni, amikor arra gyanakodnak, hogy nagybátyja öngyilkos lett. Ez a gesztus a szöveg dramaturgiájában egyáltalán nem tűnik erőltetettnek, míg a narrátort a múltjával való szembenézésre ösztönző, illetve a sorsszerűséggel szembefordulásra késztető jelenetekben meglehetősen nagy szerepet kap a véletlenek sorozata.
Hősünk értesül arról, hogy barátnője valószínűleg megcsalja, egy kocsmában találkozik egy szerkesztővel, akinek maga sem érti, miért, megígéri, hogy leír egy családi történetet és ad egy fotográfiát, és arra érkezik haza, hogy a hűtlen barátnő a cselekmény továbbgördülése szempontjából a lehető legalkalmasabb pillanatban elhagyta őt. A költözködéssel felforgatott lakásban pedig ráakad arra az iratcsomagra, amely aztán apai nagyanyja rég elfeledett önéletrajzának bizonyul, s innen indulhat is a terápiás célú visszaemlékezés.
„A második oldalt bogarásztam, mikor rájöttem, hogy a nagymamám írta, apám édesanyja – ez az önéletírása. Jórészt az ifjúságáról szól, évekkel ezelőtt adta ide, megkért, hogy gépeljem le, tudok tíz ujjal, hamar megleszek vele. Elfelejtettem. Milyen rosszul eshetett neki! Ritkán járok haza, és ha véletlenül hazatévedtem, akkor sem hozta szóba soha. Kinyitottam. Nehezen betűztem ki az írását, máskor gyorsan föladtam volna, de most jólesett foglalkozni vele, megnyugodtam tőle, elmúlt a fájás a gyomromban. Hajnalra kétszer végigolvastam, másodszorra már élveztem is. (...) Nem hívtam föl Helgát. Otthon Juszti mama írását olvastam megint. Amikor a végére értem, kezdtem elölről, mint valami szent szöveget, melynek nem az értelme fontos. Olvasás közben figyeltem magam, hol dobog jobban a szívem, melyik részt unom, mely mondatoknál szorul a torkom” (17.).
A zárójelenet lokalizáltsága, hogy éppen abban az Andrássy út és a Vörösmarty utca sarkán álló kávézóban várja (hiába?) a lányt, ahol sok évvel korábban nagyapja várta hiába a szerelmét, és ahol maga a múlt felidézésének a története (vagyis a regény cselekménye) a szerkesztővel való beszélgetés eredményeképpen elindult, ugyancsak kézenfekvőnek, látványosan lekerekítettnek tűnik. De egy olyan játszmában, amelyben a társadalmi-történelmi kontextus adta véletlenek és a gének hordozta sorsszerűség játéka döntetlen, hogy a regény kifejezésvilágánál maradjunk: e sok minden mellett ennyi még elfér.

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz. Magvető Kiadó, Budapest, 2011.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében