Szagos szappan. Gyermekkorom Aradján voltak kis üzletek, ahol szappant árusítottak. Semmi egyebet, kizárólag szappant. Kis manufaktúrák termékei voltak ezek, minden formában, változatos színekben; dúskálhattál a szappanok között. Sokszor csak azért nyitottam be egy ilyen üzletbe, hogy érezzem a szappan finom illatát, mert akkor még volt szagos szappan. Mostanában szépen csomagolt szappan kapható, de illata egyiknek sincs. Tudja a jóég, hogy miért van ez így? Emlékszem a Caola, a Kék-Vörös szappan illatára, majd később a Luxus szappan odőrjére. Mikalakán, ahol laktunk, a közelünkben szappangyár működött, ahol később laktunk, a Rácz-fertályban, ott is egy kis szappangyár fungált. Napközben többször is érződött a fövő szappan illata. A háború alatt a mi otthonunkban nem volt szagos szappan, csak a mama főzte mosószappan, amit mi háziszappannak hívtunk. A mamának volt valami titkos fogása, amitől az ő szappana szép fehérre főtt. Amikor 1951-ben feljöttem Bukarestbe újságírónak, egy kis szappantartóban ilyen szappant hoztam magammal. Egyszer a fürdőszobában felejtettem, s jött utánam Beck Aladár, és nagy röhögve hozta a szappantartót. „Ez meg kié, ki mosdik manapság mosószappannal?” Jelentkeztem, hogy az én lennék. A mama szappanát nem tagadhattam meg.
Még a fákat is meggyilkolták. Bukarest egy szomorú város, utcái piszkosak, zsúfoltak, az emberek silány kinézésűek, rosszul öltözöttek, az öregek szájában nincs fog, vagy ha van, azok fogszilánkok. Az utóbbi tíz évben egymillió fát vágtak ki az újgazdagok. Terjeszkedniök kellett. A fák hiánya miatt ez Európa legporosabb fővárosa. S akkor azt olvasom, hogy London zöld város, parkokkal, kertekkel, a híres angol gyeppel tele. II. Erzsébet angol királynő felpaprikázta magát és elmarasztalta Bush elnököt, aki helikopterével a Buckingham palota kertjében szállt le. Nyilván letarolta a pázsitot. Ezt már nem tűrhette szó nélkül a United Kingdom koronás feje.
Bováry Úr. Párizsban, a Gallimard kiadónál 2006-ban egy nagyszerű és izgalmas könyv jelent meg Antoine Billot tollából, a címe Monsieur Bovary, s a szerző arról vall, hogy egy padláson tíz, kézzel írott füzetre bukkantak. A tíz füzet naplót tartalmaz, Charles Bovary vallomásait életéről és feleségéről, Emmáról. Madame Bovary férje vérbeli író. Amit Flaubert leír a regényében, azt ő vallomásszerűen hozza tudtunkra, szinte párhuzamosan halad a meseszál a regényével. Egy koraöreg, érzékeny és érzéki embert ismerünk meg, aki mindenben lojális és hűséges a feleségéhez, a szülésénél asszisztál, s amikor Emma vérbajt kap, kezeli, ápolja, gyógyítja. S mindezt úgy, hogy egyetlen pillanatra sem tör pálcát felette, még a hűtlenségét is elnézi neki, elvégre joga van a boldogsághoz. S én most arra gondolok, hogy maga Flaubert is vérbajtól szenvedett, tehát az a kijelentése: „Madame Bovary c’ est moi” nemcsak a lelki azonosulást jelenti hősével, hanem minden testi-lelki baját, nyomorúságát. Attól függetlenül, hogy hiszem-e Billot vallomásait a padláson talált naplójegyzetekről, a regény ragyogó teljesítmény.
Különbség. Tolsztojt csodálom, Turge-nyevet szeretem. Tolsztoj utolsó, értelmes mondata az volt: vajon hogyan hal meg egy paraszt?
Volt egyszer egy tánciskola Aradon, a szerb templom mellett. Egy arisztokrata hölgy működtette, egy valódi bárónő, akinek a férjét a kommunisták elhurcolták, úgymond kitelepítették, hogy agymosást végezzenek nála. Igen ám, de ezek a művelt, iskolázott emberek ellenálltak, passzívak maradtak mindvégig. A bárónő bérelt egy magánházban egy kétszobás lakást, a szobák nagyok voltak, s ő az egyikben lakott a két fiával, a másikban berendezte a tánciskolát. Ott helyezte el Bécsből hozott pianínóját, azon egy fehér hajú, idős férfi játszott. Hangulatos volt, nem holmi gépi zene. A két ifjú báró osztálytársam volt, szelíd, jól nevelt, lenyalt hajú emberkék. S mi, a negyed fiataljai elég gyakran megjelentünk a bárónő tánciskolájában. Minden belépéskor fizetni kellett, s akinek kertje volt, az hozott gyümölcsöt, zöldséget. S a bárónő megtanított bennünket társaságban viselkedni, az ifjú bárók meghajoltak előttünk és kivezettek a táncparkettre, elegánsan átöleltek és érzelmi töltettel táncolni kezdtek. Megtanultuk a bécsi valcert, az angol valcert, a lengyel polkát, a francia négyest, amivel a híres Anna-bálokat megnyitották. Na és a bárónő dallamosan kiejtett vezényszavai csakis, kizárólag francia nyelven hangzottak el, valahogy így: sasszé jobbra, sasszé balra, enboyanné… Amit a bárónő a lelkünkre kötött, azt nyolc év zárdája nem tartotta fontosnak. S még ma is viselem ennek a tánciskolai nevelésnek a nyomait. Akkoriban már vetítették a mozikban a Magyarországról hozott filmeket, emlékszem a Zilahy Lajos írta Halálos tavaszra Karády Katalinnal és Jávor Pállal, arra, hogy a Katalin nevű hölgy finoman, érzékien táncol, kicsit oldalt hajtja a fejét, és akkor valami rezgő mozgás indul, teszi ezt a fejével, a vállával, a karjával, de nem a test többi részével, az alig-alig libben. De ez a feltest-vonaglás telve van rejtett érzékiséggel, de olyannal, hogy lúdbőrös leszel tőle. Karády tudott táncolni, s mi rögtön felfogtuk: így kell azt csinálni, amire a bárónő oktatott bennünket. A kommunisták eltűrték a tánciskolákat, nem záratták be őket, semmi olyasmit nem fedeztek fel benne, ami rombolná a szocialista erkölcsösséget. És nem is rombolta. Amikor elnézegetem a diszkókban folyó groteszk rángatózást, eszembe jut: Istenem, egyszer volt egy tánciskola, s az volt az igazi.
