"ugyanazon az úton / de két irányba"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 1. (591.) SZÁM — JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Cseke Péter
Szellemi erőtereink
Karácsonyi Zsolt
Könyvek, macskák, forradalmak - Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
Pomogáts Béla
Erdélyi magyar dráma
Lövétei Lázár László
Mi lesz veled?
ZALÁN TIBOR
és néhány haiku 5
Sigmond István
Molekulák 19. - A táncestély
Borbély András
Versei
MÁRTON EVELIN
Güvercin Birligi (galambász egyesület)
Sebestyén Mihály
Tizenhét ezüst esernyő
Vallasek Júlia
Elviselni a családi múltat
Tóth Mária
Napok, éjek, hetek, évszakok
Szántai János
Teleki Ernő gróf, avagy a rajzoló szerződése
Bakk Ágnes
Deviancia – drámai szétszórtságban
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT - Új esztendő, új sorozat
Hírek
 
Szántai János
Teleki Ernő gróf, avagy a rajzoló szerződése
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 1. (591.) SZÁM — JANUÁR 10.

Arisztokratának lenni manapság, ha úgy tetszik, trendi. Legalábbis társadalmilag. A kispolgár hajlamos úgy tekinteni a különböző közösségi, közéleti és egyéb színpadokon megjelenő arisztókra, mint valami ógörög színdarabból beugró héroszokra. Kicsit emberek, nagyon übermenschek. És valami olyan éthosz, mítosz hordozói, amelynek valóságtartalma már a múlté. Ludvig Daniella dokumentumfilmjében egy adott ponton megjelenik Vetró Artúr özvegye, és arról mesél, hogy amikor széki gróf Teleki Ernő felbukkant a kolozsvári társaságban az 1950-es évek második felében, olyan sikkes volt a társaságában mutatkozni. Imponált, hogy az ember gyermekének egy hús-vér arisztokrata ismerőse van. Pedig ennek az arisztónak akkor már szinte fityingje sem volt, nemhogy birtoka, szolgái, vagyona. Betegen, sötét gondolatokkal érkezett haza a Duna-deltából. És mégis. Két lábon járó szimbólum, remek koponya és kiváló rajzoló volt. Ennyi bőven elég az (el)ismertséghez, gondolná akárki. Elég is volt. Aztán 1980-ban távozott az élők sorából. És a kispolgári közösség (tisztelet a kivételnek) szép csendben elfeledte. Hogy aztán emléke a már említett dokumentumfilmben ismét megelevenedjék.
A film címe Démonok tánca, időtartama 55 perc. Ennyi időbe bőven belefér minden lényeges és ismert adat, a főszereplő születésétől (1902. szeptember 11.) haláláig. A rendező összefogottan, jól ritmizálva vezeti fel az életutat, megjelölve a szükséges kardinális pontokat, hogy a tájékozatlan néző is el tudjon igazodni a szövevényes élettextus és a még szövevényesebb kontextusok között. A második világháború vége előtti kép egy óvatos duhajt rajzol a vászonra. Mindvégig ott van a nagy dolgok sűrűjében (na ja, egy Teleki-sarjról van szó, aki egyebek mellett Teleki Pál miniszterelnök közeli rokona), azonban mégsem vállal frontharcosi posztot. Józan ítélőképessége mindvégig megóvja attól, hogy, úgymond, beszálljon a ringbe. Inkább afféle szürke eminenciásként teszi a dolgát. Ám hiába előrelátás, óvatosság, higgadt elemzőkészség, őt is eléri a sors keze, amikor a világháború után fordul a kocka, és a kommunista rezsim rendezni kezdi a számlát. 1945 és 1949 között állástalan, aztán asztalosmesterséget tanul, de villanyszerelőként dolgozik, majd 1952-ben fütyül a templomban (állítólag a pénzváltás ellen agitál), melynek következtében a Duna-csatornához kerül, ahonnan 1953-ban a romániai burzsoázia temetőjébe, a Duna-deltában fekvő Măcin nevű faluba. Mondhatni, semmi különös nem történik vele, hiszen ez volt a korabeli arisztokraták borítékolható sorsa.
Volt azonban valami, ami megkülönböztette Teleki Ernőt sorstársaitól. Rajzolt. Nem rosszul. És nem hébe-hóba. Első rajzai tudtommal még a háború alatt keletkeztek, tehát nem a meghurcoltatás, a kényszerlakhely világvége-hangulata ihlette őket. Egyes szerzők rajzos naplót emlegetnek. Illetve azt, hogy napi rendszerességgel, penzumszerűen rajzolt. Véleményem szerint több ez, mint napló. Megkockáztatom: képregény a javából. Megvan benne minden, ami egy nagyregényhez kell. Csak épp a realista kulcsok hiányoznak hozzá. A mindennapi kenyér esztétikája nem alkalmazható Teleki Ernő tragicomicsa esetében. Van is bajuk a művészettörténészeknek vele emiatt. Egy ideig nem is tudtak vele mit kezdeni. Aztán kapták magukat, és besorolták az art brut irányzatba. Az art brut fogalmát Jean Dubuffet teremtette meg 1950 körül. Általában minden dilettánst be lehet ide sorolni, akiket, úgymond, nem kötnek a szakma szabályai. Amolyan hályogkovácsok bandája ez, akik azonnal felhagynának a dologgal, ha egy neves professzor elmagyarázná nekik, mi is az a nagybetűs Művészet. A baj az, hogy néha kiváló tehetségeket is besorol a bandába a művészettörténészi óvatosság, hogy ne mondjam, kényelem. Teleki Ernő ugyanis minden volt, csak nem dilettáns. Arisztó mivolta mellett ezért is fogadta be a kolozsvári képzőművész-kánon, miután a Deltából hazatérhetett. Igaz, a filmben kétszer is enyhén szólva viccesen nyilatkozó Cs. Erdős Tibor megjegyzi: Teleki Ernő munkája „nem esik messze a képzőművészettől”. Hát ha ilyen akadémikus rőfre mérik a tehetséget, akkor engedtessék meg nekem a merész analógia: ilyen alapon Csontváry Kosztka Tivadar sem esik messze a képzőművészettől. Mert ezen a szinten semmi különbség nincs egy gyógyszerész és egy közgazdász között. Mindketten kitanulták, ellesték a képzőművészeti szakmát. Teleki Ernő épp a kolozsvári kánon tagjaitól. Hogy miért nem futott be karriert? Nem tudom pontosan dokumentálni, viszont elképzelésem van. Ha körülnézünk a kor erdélyi magyar képzőművészeti prérijén, világossá válik, hogy a Teleki Ernő által művelt szabad asszociációs képfolyam csak a megtűrt kategóriába tartozhatott. Hogy Cs. Erdős Tibor második vicces filmbeli bemondását is felidézzem: „Mi, képzőművészek” (ez alatt Nagy Imrét és saját magát érti) azt mondtuk, nem rossz, tehát Teleki Ernő folytatta a rajzolást. Mintha Teleki azért rajzolt vagy nem rajzolt volna, mert a szakma papírral rendelkező mesterei rábólintottak. Egy frászt, tisztelt mesterek! Azért rajzolt, mert közlendője volt. (Miközben a Szent Mihály-templomban restaurált, öltönyben! Na ja, az úr a pokolban is úr.) Amit az adott társadalmi konvenciók között és önmaga arisztó szimbólum mivolta miatt másképp nem közölhetett. Vagy megtehette volna, de nem akarta. És az eredmény, a nagy képregény messze túlmutat a korszak realista kánonján. Egyes értelmezők felvetették a lehetőséget, hogy Teleki Ernő megőrült volna a sors csapásai alatt. Ludvig Daniella eléggé el nem ítélhető módon egy pszichiátert is szerepeltet a filmben, aki lényegében azt igazolja (mint egy törvényszéki orvosszakértő), hogy Teleki nem volt bolond. Nahát, milyen furcsa, milyen különös.
A lényeg: Ludvig Daniella dokfilmje azon túl, hogy jó alkotás, és bemozdítja egy kolozsvári arisztokrata és rajzoló képét az utókor számára, tulajdonképpen saját magunk kispolgári létének kórképét is megadja. Ilyenek vagyunk, még ha nem is akarjuk látni. És őszintén, nem festünk valami jól.

Démonok tánca. Magyar dokumentumfilm, 2010, 55 perc. Rendezte: Ludvig Daniella.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében