"ugyanazon az úton / de két irányba"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 1. (591.) SZÁM — JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Cseke Péter
Szellemi erőtereink
Karácsonyi Zsolt
Könyvek, macskák, forradalmak - Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
Pomogáts Béla
Erdélyi magyar dráma
Lövétei Lázár László
Mi lesz veled?
ZALÁN TIBOR
és néhány haiku 5
Sigmond István
Molekulák 19. - A táncestély
Borbély András
Versei
MÁRTON EVELIN
Güvercin Birligi (galambász egyesület)
Sebestyén Mihály
Tizenhét ezüst esernyő
Vallasek Júlia
Elviselni a családi múltat
Tóth Mária
Napok, éjek, hetek, évszakok
Szántai János
Teleki Ernő gróf, avagy a rajzoló szerződése
Bakk Ágnes
Deviancia – drámai szétszórtságban
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT - Új esztendő, új sorozat
Hírek
 
Bakk Ágnes
Deviancia – drámai szétszórtságban
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 1. (591.) SZÁM — JANUÁR 10.

A dél-amerikai szappanoperákban két izgalmas jelenet között a zenei betét a színészek által fokozni szándékozott feszültség kiemeléséhez, vagy egyszerűen annak megteremtéséhez szükséges. Mikor kiderül az adott film Esmeraldájáról és Carlosáról egy történetet rengető titok, bedübörög egy pár másodperces zenei effektus, miközben a szereplők rémült pillantásait követhetjük figyelemmel. Nem érthető pontosan, hogy Németh Ákos, aki saját, Deviancia című színművének előadását rendezte meg a temesvári Csiky Gergely Színházban, vajon hasonló szándékkal használt-e az olykor snittszerűen rövid jelenetek között – Moby-tól Placebón keresztül Dead Can Dance-ig terjedő – zenei átkötéseket, amelyek itt is érzelmi intenzitást erősítő eszközként interpretálhatóak, viszont ritmusukban nagyon sokszor elütnek az előadás pillanatnyi tempójától. Az pedig, hogy a drámaíró és a rendező személye ugyanaz, már önmagában sok kérdést vet fel, hiszen: tekinthető vajon ez a dráma egyfajta mesterpéldány-rendezésnek (à la Brecht), vagy éppen ellenkezőleg, az elfogultság nyomelemeit látjuk, a drámaíró saját szöveggyermeke iránti elfogultságának nyomait a rendezésben, mind a dramaturgia, mind a színházi látvány szempontjából.
A színdarab szövege azon egyszerű dramaturgiai szabályon alapul (és annak drámai vetületét aknázza ki), amellyel gyakorta élnek a detektívtörténetek szerzői: miként derül ki az első pillantásra deviáns szereplőről, hogy valójában ő a legkevésbé az. És miképpen derül ki később a kvázi-normálisról, hogy nagyon is deviáns.
Az első pillantásra deviánsnak mondható szereplő Zsanett, egy értelmileg sérült, autista kislány, aki a „normális” emberek szabályrendszeréhez képest rendellenesen, furcsán, értelmezhetetlenül viselkedik. Viszont ő az egyedüli, akiről mindenki tudja, hogy miért is viselkedik így. Az őt körülvevő emberek látszólag normális, szomorú sorsú emberek, viszont hogy mennyire szomorú a sorsuk, az csak a cselekmény végére derül ki. Zsanett anyja egy hányattatott sorsú, kegyszerárus nő, aki belefáradt már kissé az életbe. Nagyobbik lánya, Bea, Zsanett féltestvére, makacs, idegeskedő, de jólelkű vadóc, aki ki akar lépni párkapcsolatából, és megszakítja titkolt terhességét. Egy kertészetben dolgozik, ahová Zsanettet is felveszik kisegítőnek, hiszen így a főnöke, Sanyi bácsi több támogatást is megpályázhat. Nővérének fiatal, csinos és ugyancsak önfejű munkatársa, Noémi eleinte idegenkedik tőle, de később elfogadja a sérült lányt. Hozzá hasonlóan a kertészetben dolgozó Bandi bácsi is, aki bár nehezen kezeli saját agresszivitását, később mindig megpróbálja rendbe hozni hibáit. Kezdetben Sanyi bácsi is távolságtartóan viselkedik a jövevénnyel, később azonban egyre több hasznát és testi „kellemetességét” találja meg Zsanettben.
A szerző-rendező talán azért is alkalmazza a jelenetek közötti zenei átmenetet oly kirívó mértékben, mert a figurák közötti feszültség – vagy nevezzük így: konfliktus – nem jellembeli összeegyeztethetetlenségből következik, hanem adott körülményeikből. Az előadásban mind Bea és Noémi, mind Sanyi bácsi és Bandi bácsi, de akár Zsanett és az édesanyja, Rákné is, bizonyos szempontból hasonló jellemvonásokkal bírnak. A két színésznő, a Beát alakító Tar Mónika vagy a Noémit játszó Tasnádi-Sáhy Noémi azért talál nehezen bele szerepébe, mert minduntalan egy hasonlóan hányattatott sorsú, apátlan lányhoz kell viszonyulnia. Mindketten akkor találják meg szerepük saját hangját, amikor mindennapi dolgokról, pl. kozmetikusról, szerelmi ügyekről „fecseghetnek”, vagy egy-egy apró gesztus szintjén gyengédek lehetnek valakihez. A kertészet tulajdonosát alakító Dukász Péter a magánya miatt eltorzult, szerelemre éhes bácsinak a törékeny álméltóságát és álszentségét hangsúlyozza ki: mindenkihez távolságtartó hangnemben beszél, a Zsanetthez fűződő érzelmeit pedig egyre delíriumosabban fejezi ki. Egyik, Bandi bácsival közös jelenetében széles karívű, szinkronizált mozdulattal teszik le vagy fel szemüvegüket, kissé bohózatos ízt adván a jelenetnek. Balázs Attila Bandi bácsiként nehézkesen ingadozik a jószívűség és a kontrollálhatatlan agresszivitás között. Mivel talán az ő figurája hordozza a legkevesebb tragikumot (amiért a végén „gyorslefolyású” halálával fizet meg), ezért a legönfeledtebb és leghumorosabb megtestesítésre ad alkalmat. A Ráknét alakító Éder Enikő viszont félelmetesen mutatja be az elmebeteg és az elvakultan szerető anya közötti hasadást: görbén járó angol nevelőnőkhöz hasonlítható szigorúságával és révedező, komoly szemmel teszi még nevettetőbbé jeleneteit. Merthogy az előadás egyik nagy erénye a kisjátéktérnek és a játékteret, valamint a közel negyven férőhelyes nézőteret is bevonó álgyepnek köszönhetően az, hogy a közönséget könnyedén, humorosan „felhasználhatták” díszletnek. Így lehetett egyes nézőkből és székeikből marihuánás cserép, amelyet Bea és Noémi cipelt, vagy így válhatott egy pillanatra ikonon szereplő báránykává, Szent Józseffé vagy Szűz Máriává bármelyik néző, aki a jobb hátsó sorban ült.
Valamilyen szinten mindegyik figura főszereplő lesz a szinte három és fél órás előadásban: mindenkinek van magánszáma, és olyan részleteket is megtudunk a figurák életéről, amelyek nem kapcsolódnak szervesen a központi konfliktushelyzethez. A központi figura, az elején leginkább arctalan szereplő, Zsanett, aki jelenetről jelenetre bontakozik ki, mind személyisége, törékenysége, mind az őt alakító színésznő, Lőrincz Rita egyre konkrétabban láttatott arca révén is. Az elején még nem olvad össze a színész és a szerep, még nem igazán látható a háttal járó, két copfját arcába csapó kislány, hangja is alig hallható, de a cselekmény előrehaladtával egyre finomabb gesztusokban és feltörésekben mutatkozik meg szomorú sorsának kifejeződése: Zsanett, a látszólag deviáns szereplő a körülötte levők devianciájának esett áldozatául. A hozzá közelállók megtalálják benne boldogságukat, az ő boldogsága árán: anyja boldog, mert lányában egy virágüzlet tulajdonosát láthatja, Sanyi bácsi boldog, mert Zsanett a felesége lesz és gyermekének anyja, Bea pedig titokban elhatározta, hogy barátjával felneveli majd Zsanett gyermekét.
Németh Ákos rendezésében szétfolyik a drámaiság. Több olyan jelenet is helyet kapott, amely nem mélyíti el a figurák jellemét és nem is közöl a cselekmény szempontjából releváns információt. A második felvonásban szinte mindegyik snitt tartalmaz egy-egy megrázó sorsmomentumot, a végére pedig annyira sűrű lesz az autista kislány körüli problémák látszólagos megoldása mögötti szomorúság, hogy az utolsó pár jelenet közül bármelyik lehetett volna a legutolsó. Ezt sugallta az előadás egyre lassuló ritmusa is. Az utolsó jelenet egyfajta epilógusként is értelmezhető: mintha minden rendbejött volna Bea vagy Noémi attitűdjében, bár mindkettőjüknek megváltozott a munkahelye, Bea boldogan tervezgeti jövőjét barátjával és Zsanett gyermekével, Noémi egy kórházban dolgozik, és „megcsináltatta” a mellét, de közben Bandi bácsi meghal. Az utolsó jeleneteket egy kvázi-szakrális női énekzene kíséri, aláhúzván Zsanett szomorú sorsát. Mindez inkább csak nyomasztóvá válik. Az álboldog végben túl sok lett a „súlyosság”, a mind képi, mind zenei szinten hatványozottan közhelyes teátrális megoldás, és mindeközben elpárolgott a valódi dráma.

Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. Németh Ákos: Deviancia. Szereplők: Tar Mónika, Lőrincz Rita, Tasnádi-Sáhy Noémi, Balázs Attila, Dukász Péter, Éder Enikő; valamint hangfelvételről: Aszalos Géza, Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, László Pecka Péter, Tokai Andrea. Rendező: Németh Ákos. Díszlet- és jelmeztervező: Albert Alpár. Dramaturg: Gálovits Zoltán; Rendezőasszisztens: Szőke Zsolt.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében