Szilágyi Domokos posztumusz verseskötete, a Tengerparti lakodalom a költő halála után két évvel, 1978-ban, Csiki László szerkesztésében jelent meg. Előtte, a költő halála évében az Öregek könyve, ennek előtte, 1974-ben pedig a Felezőidő hagyta el a nyomdát – ezek összeállítását még Szilágyi Domokos végezte el, illetve hagyta jóvá végső változatukat. De mert az Öregek könyve egyetlen, hétszáz soros hosszúverset tartalmaz, tényleges válogatói-szerkesztői munkát csak a Felezőidő kötetben végezhetett. Logikusnak tűnt tehát, hogy a posztumusz kötet az 1974-es Felezőidő után írt verseket adja közre, abból a feltételezett tényből kiindulva, hogy a költő jóváhagyásával korábban megjelent kötetek versei egyúttal azonosak a költő által érvényesnek tekintett életművel is. Alapvetően nem látszik cáfolni a föntiek igazságát a posztumusz kötet után egy évvel, 1979-ben Kényszerleszállás címmel megjelent Összegyűjtött versek sem, bár több olyan míves verset is tartalmaz, amelyeket a költő az utolsó éveiben írt, de nem kerültek be a Tengerparti lakodalomba – mint a Mária, anyácska, a Mondóka, az A.B.F.R.A., a Magamnak, a Füstkarikák és az egyetlen, évszámmal is jelölt, Megvert az isten című, 1973-as kézirattöredék (bár véleményem szerint befejezte, lezárta a költő ezt a versét).
Ha a fentiekből indulunk ki, hitelesnek tekinthetjük a Tengerparti lakodalom összeállítást: a szerkesztő-barát Csiki László összegyűjtötte, amit lehetett, kötetkoncepciója követi a jól ismert Szilágyi Domokos-i életmű versszerkesztési gyakorlatát, és, két évvel a tragikus öngyilkosság után, szolidan a kor legendásított Szilágyi Domokos-képét is megjeleníti. A könyv keretét, hangsúlyát ugyanis, egy a játékot és egy, a halált felidéző vers adja: a Játékok I-II. és a Törpe ecloga. Játék és halál – szorosan öszetartozó, egymást gyakran feltételező fogalmak Szilágyi Domokos korábbi köteteinek verseiben is. Az egy esztendővel későbbi, 1979-es Kényszerleszállás című összegyűjtött versek kötet bevezető tanulmányában a szerkesztő Kántor Lajos is a költő sokféle játékaira hívta föl a figyelmet, okkal, ahogyan talán a költő valamennyi értelmezője is tette – a maga idejében, illetve majd e költészet utóéletében egyként. A halál gondolata pedig szinte axiomatikus pontja Szilágyi költészetének.
Csiki László a posztumusz kötetet a Törpe ecloga című, valóban jelentős verssel zárja; illik is záró versnek, különösen, hogy elevenen él még a kortársakban és az olvasókban a költő tragikus öngyilkosságának legendája; e szerint az egyes ember szabadságát oly mértékig korlátozza a totális diktatúra, hogy az csak személyes élete fölött rendelkezhet, s ellene egyetlen módon tiltakozhat, önként vállalt halálával. A Radnóti-vers ilyen értelmű üzenetét, hogy ugyanis analógiás megfelelés van a vészkorszak és a saját kor (Ceauşescu-rezsim) között, az olvasók nagyon is érteni vélték. Mindenesetre a nyolcvanas években a kései szerepversek közül leginkább a „Radnóti-vers” vált a leggyakrabban hivatkozott Szilágyi-művé. S persze, azzal, hogy Csiki László a Tengerparti lakodalom kötetet a Radnóti-verssel zárja, egyúttal meg is emeli a vers üzenetét, a pozícionálás azt sejteti vagy engedi sejtetni, hogy talán ez volt a költő utolsó verse, tehát a Radnóti-vers mintegy Szilágyi költői végrendelete, s hogy a vers a kötet végére került, az nem Csiki László választása, hanem a sors döntése.
Csakhogy fölmerül néhány dilemma. Szilágyi Domokos költészetének irodalomtörténeti kanonizációja alapvetően, szinte kizárólag a kötetekre épült, a költő életében is és költészete utóéletében is. És ez rendjén valónak is tűnt mindaddig, míg 2006-ban Szilágyi Zsófia szerkesztésében meg nem jelent az addigi legteljesebb kiadás, amely meghökkentő eredményt hozott. Ugyanis a folyóiratokban, hetilapokban föllelt, de kötetbe nem került versek aránya mintegy negyede az összes versekének. Az életmű eddigi értelmezései pedig – csekély kivételtől eltekintve – kizárólag a költő életében megjelent kötetek verseire, valamint a Csiki László által összeállított posztumusz kötetre vonatkoztak. A további életműértelmezések azonban már nem hagyhatják figyelmen kívül ezt a filológiai tényt, s úgy vélem, az utolsó évek termését is érdemes árnyaltabban olvasnunk.
Például fölmerül a dilemma, hogy a szerkesztő melyik évtől válogatott a posztumusz kötetbe, illetve, hogy a megjelenés és a megírás éve azonos-e. Tudjuk, Szilágyi Domokos általában nem datálta a verseit, megírásuk idejére részben a megjelenés éve alapján következtetünk – amint megírta, sietett közölni –, illetve szétszórt levelezéséből tudhatunk meg valamenynyit keletkezésükről (az ez irányú részletes kutatás is hátra van még). Barátként, aktív szerkesztőként Csiki Lászlónak tudnia kellett, hogy a költőnek a Felezőidő (1974) előtti években írt számos verse sem jelent, vagy jelenhetett meg a kötetben a saját idejében (kompozíciós vagy cenzurális okok miatt). Ám úgy tűnik, csak az 1974 után írt/megjelent verseket kutatta föl a a posztumusz kötetbe, és – a 2006-os kötet tapasztalata szerint is – az utolsó két esztendőben Szilágyi Domokos – halál és játék jegyében íródott – versvilágát valóban inkább a keserűség uralta. Ekként csupán sajnálatos, hogy a kötet halálos versvonulatából kimaradtak, s így nem kanonizálódtak olyan nagyszerű művek, mint a Napraforgó, a Dadogás, a Mária, anyácska, a remekműgyanús Psalmus CLI. De kimaradt például a játékos Füstkarikák ciklus is, amely nem kevésbé virtuóz, mint a Tengerparti lakodalomba belekerült Weöres-parafrázis, bár kétségtelen, hogy profánabb, vaskosabb amannál. Lehetséges, hogy ez utóbbit nem ismerte Csiki, de lehetséges, hogy kötetidegennek tartotta. A posztumusz kötet játék-verseinek fő vonulatában ugyanis „a játék titokban holt súlyossá komolyodik”, ahogy fiatalon írta, illetve a játék csak sóvárgás, hamis illúziót tápláló életpótlék: „Játsszuk, ami nincs, de lehetne. / Játsszuk ami nincs, de szeretne lenni. /…/ A játék kábít, álmot ad. / S reményt is ’égiekkel játszót’. /…/ És keresvén rokonait, / felütheted Csokonait, / hol írva vagyon: vak és csalfa.” (Játékok I-II.).
A „halálosan komoly játék” karakterű versek mellett, a Tengerparti lakodalomba kevésbé hangsúlyosan olyan „halálmentes” játékos versek is bekerültek, amelyek valamiképpen idegen testek a tragikus, halálközeliséget megvalló szövegkörnyezetben. (Ezekre kevésbé figyelt föl a recepció.) Amelyek nem megidézik, sóvárogják a játékot, hanem maguk a virtuóz, tobzódó, önfeledt nyelvi játékok. A Xéniák, Játékok antik metrumban, és különösen a már említett Változatok egy képzeletbeli Weöres-versre című, weöresi módon elegáns-könnyed nyelvi mikrokozmosz: bravúros kínrímek, katartikus, gyermeki nyelvjáték-lelemények. Mint: „Hennai hannai mennyei kannai bíbor edény! / Amfora, serbli vagy az, mit akarsz, te vezér, te szegény! / Hozhatod állatod, nem sokat állhatod ám meg a tért, / Más teszi majd a pityókalevesbe a drága babért.” (Hatodik változat), vagy a Tizenharmadik változat: „Ó, Hennai Hanna, te Hanni-bálanya, / változatim negédes alanya! / Te punba ojtott góbé: / ne tedd szegény Hannibált lóvé.” Aki ezt a sok „felelőtlen” mókát írta, az – szerintem – mindenre gondolt, csak a halálra nem. A Változatok… ciklus Utóhangja szokatlan figyelmeztetéssel zárul: „Könnyű voltam, akár e versek. / (Akár e versekély.) / Olvasó, ki súlyt követelsz meg / megizzadt pénzedért, / okulást, egyéb iskolás / picsi-pácsit –: ne hallj, ne láss: / remélem, Te s én sem fogunk / megharagudni, amíg tudomást / egymásról nem venni: jogunk.” – azaz, itt a költészetnek egy olyan természetére figyelmeztet, amellyel szemben a maga, politikumtól, rejtjeles üzeneteitől áthatott kora bizalmatlan volt. A kultúrpolitika is, az olvasók is valamiféle „hasznos akarat”, pragmatikus üzenet megfogalmazását várták a költőtől (ahogy erről gyilkos ironiával a Hogyan írjunk versetben is beszélt már). Egy 1970-es, kötetbe szintén nem került versében, a Játszhatnámban hasonló értelemben ír: „Játszhatnékom van – sose hagytok! / Valami mindig közberohan, expressz gyász vagy gyorsjáratú ünnep. / Ne gyászoltassatok már. Ne ünnepeltessetek már. / Ne lopjátok el azt a kevés / huszonnégy órát, amelyből alig telik / egy napi életre – atyámfiai, tolvajok!”
Kérdés, hogyan is állunk a játékkal, nem a halálossal, hanem az önfeledt, gyász- és ünnepmentes játékkal a hetvenes években?
Szilágyi Domokos költészete a Sajtóértekezlet (1972) után erőteljesen megváltozik, a fordulat először a gyönyörűséges Felezőidő kötetben mutatkozik meg teljes pompájában. Óarany ragyogású, rokokós klasszicizáció, illetve a szerelemben nyugalmat találó, ugyanakkor a halálvonzalomtól elszakadni nem tudó gyötrelmes én vívódása jellemzi a verseket. És újra fölerősödik a játék, miként a recepció is fölfigyelt erre: „A nyelvi játékok, retorikai alakzatok veszik át a Felezőidő verseitől kezdődően a versszervező funkciót, amire a Búcsú a trópusoktól kötetben még a montázstechnika, a szövegegységek egymáshoz illesztése volt hivatott. (…) Az irónia itt is fontos szerepet kap, ám nem a depoetizáló, apoétikus prózaiságból ered, hanem a nyelvi játékok rendjéből: abból a látszólag hanyag, nemtörődöm attitűdből, amellyel a költői én átengedi magát a nyelvjátéknak, s szinte sodortatja magát az oximoronok és paradoxonok, összevonások és bővítő alakzatok, tiszta rímek és alliterációk árjával, mintha a gondolati haladvány, a logika már nem volna fontos számára” (Nagy Gábor: Aki egy paradoxonba halt bele. In uő: Az értelmezésig és tovább, 2009. pp 100). „A Felezőidő című kötet egészében arról tanúskodik, hogy a költői értékpozíció megállapodott: nem terhelik új feszültségek, s a meglevőket is valamelyest enyhíti a párkapcsolat révén megtalált viszonylagos nyugalom. A létezés végső kérdéseinek nyitottságát, eldönthetetlenségét most ellensúlyozni tudja a mindennapi életnek értelmet adó, kölcsönösen létigazoló összetartozás biztonsága. Talán nem véletlen, hogy a kiélezett sorskérdések háttérbe szorulásával párhuzamosan újra fölszabadul a költő játékos hajlama” (Cs. Gyímesi Éva: Álom és értelem, 1990. pp 125).
Mindenesetre a Felezőidő kötet szerkesztése önmagában is üzenetértékű: a költő nem engedi a fájdalmat eluralkodni, a halálra játék következik, a játékra halál, és ezek váltakozása teremti a kötetkompozíció különös ritmusát. A Vád című, a kései József Attila Nagyon fáj! versének mélységével megszólaló kötetnyitó önsiratóját a Kyrie zsoltáros könyörgése oldja, majd egy önironikus, lefokozó játékos szerelmi vers következik (Szamár), s aztán a Lilla Vitézre emlékezik remeklés, a költőszerelem állhatatlanságának, a poéta kisszerűségének, mindennapokban való csetlés-botlásának bájos kifigurázása – s mindvégig „borúra derű, derűre ború” váltakozik a kötetben, egészen a zárásig: az Én, azki… bolondozását a Felezőidő iszonyúan keserű szerepverse követi, majd az ennek tapasztalatát viszszafogottabban megismétlő-megerősítő Gyermekek, végül a Requiemmel zárul, amely a régi magyar nyelv játékos fölfrissítésével szinte sztoikus nyugalomba oldva kiegyenlíti az élet és a halál viaskodó dilemmáját.
Fölmerül a kérdés, hogy a kötetben, illetve az ekkortájt írt derűs-humoros versekben a játék életpótlék szerepet tölt-e be, vagy az, ami, az ember örömteli, életigenlő, a benne élő gyermek gyanútlan létbizalmának a kifejeződése-e. Úgy tűnik, a Felezőidőben és az a körül írt derűs verseiben Szilágyi Domokos fölfüggesztette a mandátumos költőszerepet. A kötetben, és az ekkortájtól a halálig írt versekben ugyanis három nagyobb tematika sűrűsödik: az élethez, a halálhoz való viszony újragondolása, illetve a költőszerep újradefiniálása. Szorosan öszetartozó hármas. A költőszerep és a halál összeforrottsága majd az utolsó évek nagy portréverseiben, a Petőfi-, Vörösmarty- és Radnóti-versben fogalmazódik meg, azok, Szilágyi Domokos ironikus fogalomhasználatát kölcsönözve, a gyász és az ünnep, más szóval a nemzet, a közösség sorsa iránt elkötelezett, mandátumos költőszerep újraértelmezései – és azok lesznek majd a Csiki-szerkeszetette posztumusz kötet tartópillérei. A Felezőidőben, ill. az 1973-ban írt/megjelent költeményekben viszont erőteljesebb a költő játszhatnékja – megszaporodnak a paródiák, travesztiák, szerepversek, alakváltó és bökversek, a fölszabadultan bolondozó, nyelvöltögető darabok (Lilla Vitézre emlékezik, Az orrbavágás elmarad, Zuboly, Falstaff). A költő érvényesíti azt a jogát, hogy az olvasóról, a „társadalmi megrendelésről” ne vegyen tudomást. A nyelvvel, formával, szerepekkel való örömteli játékok hozzávetőlegesen a Felezőidő kötet terjedelmének a felét teszik ki – s rögtön egészítsük ki azzal, hogy a korábbi, protestáns erkölcsű, a szerelemet is a szabadsággal azonosító megszokott Szilágyi-versekkel szemben éppen ekkor megjelenik a finom erotika is. Mint a Zuboly címűben – Shakespeare-parafrázis –, melyben az eszét elhagyó, szerelembe gabalyodott vén kéjenc szamárrá változik: „Zuboly mester Zuboly tata / mint született demokrata / Titániára irata / (karrierje legyen könnyebb) / egy kékfedelű tagkönyvet / mit Orrondi tervezett / a tündér-szakszervezet / számára – hát nem vitás / ez ám az egoitas / s aztán altruista módon / kérte feküdjék le ódon / sezlonára – ővele / hol erkölcsöt művele”.
Méliusz Józsefhez írt levelezéséből tudjuk, hogy a kiadóban „kiherélték” a Felezőidőt, a cenzorokban a klerikális-irredenta Mária név szakralizált megjelenése eleve gyanút keltett, hiszen Mária a magyarok nagyasszonya, égi patróna. Mellesleg a költő ekkori ihlető szerelme is Mária, akihez – Nagy Mária emlékezete szerint – a ciklust írta. A Pogány zsoltárok ciklus utolsó kétsorosa – „Mennyi mérlegen mérettünk / Mária könyörögj érettünk” – éppen csak átcsusszant a cenzúrán. Elképzelhető azonban, hogy az Égi boszorka című pajzán erotikus kis etűdöt is e ciklusba szánta a költő (hangulatilag talán kevésbé, de ritmikailag illeszkedik a Pogány zsoltárokba): „Égi boszorka oson / lovagolva phalloszon, / Vágyban égő boszorka, / ezer vággyal beszórta / szívünk, méhünk, keblünk, ajkunk. / Uram, könyörülj mirajtunk.” (1973).
Itt, a Felezőidőben sűrűbben fordulnak elő Shakespeare-allúziók, parafrázisok (Szentivánéji álom, IV. Henrik), illetve jelennek meg a rusztikus életörömöt szókimondó nyíltsággal megéneklő antik latinos örökség darabjai. Mint a Fohász egy kis hetérához, vagy a Római muri: „ligve lóg a / pókos testeken a tóga, / s fullaszt már a rózsa szirma, / s már Catullus verset írna, / hogy minő bagázs hever ma / itt, s miféle rút devernya / folyt, hány szűzlányt ejte meg / részeg kan”. Az ez időtájra datálható, kötetben meg nem jelent versek, különösen az 1973-as pazar, attraktív nyelvi erejű darabok igen nagy arányban vallanak derűvel, humorral, játékkal teli életörömről (Önéletrajz gyanánt, Háromság, Előszó, Vigasz, Bájoló, Tősgyökeres csujjogatók, Kozmopolita csujjogatók, Veteményes zsolozsma, Utcán, A.B.F.R.A., Az Weöres postakocsin), nem említve a költőtársak paródiáinak hosszú sorát. Megismétlem: aki ezeket írja, aki ilyen verseket ír, annak – látszólag – kutya baja, az nem akar meghalni, nagyon is élni akarja az életet.
De természetesen most is kettős természetű Szilágyi Domokos költői énje, ahogy a kezdetektől: tragikus és könnyed-játékos, mandátumos és mandátum nélküli költő egyszerre, egy időben, ill. hol az egyik, hol a másik énje erősödik föl. Az értelmezők rendszerint a Szilágyi-versek komolyságára figyeltek föl, arra, hogy nála a játék nem öncélú, mindig „holt-súlyossá komolyodik”. Holott dehogy! Általában másodlagosnak vagy mellékterméknek tekintik például Szilágyi Domokos virtuóz, kötetnyi paródiáját – családi levelezéséből tudjuk, hogy diákkora egyik kedvence éppen Karinthy volt. Kevésbé ismert, hogy pályakezdésére nemcsak a „Lobogónk: József Attila!” meg a századelő fölújított avantgárdja, de a klasszikus magyar irodalom derűs hagyománya is erősen hatott. A hatvanas évek elején írta például a fergeteges Bájzengzet koszorú című vígeposzát, vígeposz-paródiáját – szorosan Petőfi, Csokonai és kedves költője, Arany János nyomán. A Felezőidő Falstaffjának hatalomhoz hozzánőtt élősködő figurája például nemcsak a Shakespeare-drámából, a IV. Henrikből ismerős, de legalább annyira rokon a Bájzengzet koszorú – valószínűleg Szemlér Ferencről mintázott – főhős pojácájával is. És persze a földi örömök, az érzéki szerelem, a maró szatíra antik római költészetének eredményeit is korábban beemelte már személyes, megújított hagyományába: a posztumusz kötet antik metrumokra írt Xéniáiknak elődje is megtalálható valahol az 1968-as Két idill című, Daphnisz és Chloé történetét földolgozó eclogában.
Szempontunkból mindez azért fontos, hogy belássuk: a játék elemi igénye, a mandátum nélküli költőszerep vállalása és a Sánta Múzsa előtti könnyed-légies és érzéki hódolat is kezdetektől jelen van Szilágyi Domokos költészetében, végigvonul egész pályáján –, a mandátum nélküli költő verseinek katartikus nyelvi tobzódása, attraktív nyelvi ereje a hetvenes évek első felében, főleg az 1973-as évben nem szokatlanul, hanem különösen erőteljesen és pompázatossággal mutatkozik meg. Miközben az élet és életmű e kései szakaszában, ha úgy tetszik, tragikus érzékenységű, tragikus optikájú olvasatban, s különösen a költő tragikus halálának tudatában az is nyomon követhető, körülbelül a Fagyöngy kötet óta, hogy a költő az élettől már semmit nem remél, elszánta magát a halálra, készül a halálra, vonzza a halál. Számot vet az ember halálával (Öregek könyve), a költő halálával (Felezőidő, a Petőfi-, Vörösmarty-, Radnóti-vers), személyes halálával (1974, Életre, Circumdederunt), ám valamiképpen az utolsó pillanokig épen őrzi a gyanútlan gyermek derűs létbizalmát – e nélkül ugyanis nem tudná megírni a Weöres-változatokat. Szilágyi Domokos kései költészete reménytelen erőfeszítés arra, hogy alkotója ontológiai magányát, ontológiai szenvedését föloldja, ugyanakkor e reménytelenséget elfogadva is képes játszani, s éppen a játéknak köszönhetően marad ment az önsajnálattól – nos, ez olyan paradoxon, amit nehéz elfogadni és értelmezni.
A kései József Attila nem játszik – sóvárog a játékra. Szilágyi alkatilag valószínűleg rokonabb Arany Jánossal, aki öregnek érezte magát, halálra készült, s nagy, magával való zsörtölődésében megírta a frenetikus Nagyidai cigányokat, és egy sor aprócska virtuóz bökverset – az utókor gyönyörűségére.
A posztumusz Tengerparti lakodalom kötet záródarabjának a szerkesztő a „gyász” és az „ünnep” versét, a Törpe eclogát, a Radnóti-verset választotta. Radnóti szimbolikus és valóságos költői és emberi sorsa már ifjúkorában megihlette Szilágyi Domokost, 1978-ban, Romániában indokolt volt/lehetett a szerkesztő választása. Számomra mégis a Dadogás a költő legutolsó verse, ha úgy tetszik, testamentuma. Petőfit idézi, a Beszél a fákkal a bús őszi szél költőjét, a fiatal férjet, a világszabadság reménytelen szerelmesét, halál-várományosát. (És persze, a Versenyt az esztendőkkel Babitsát: „Dadogunk, botorkálunk, / de ki kell jönnünk, egy szó előtt járunk, / dadogás vagyunk, egy szó jön utánunk, / követek vagyunk, utat csinálunk.”) Fájdalmasan dilemmás, gyönyörű vallomás az értékek és az élet folytonossága mellett, és az eszmények mellett.
A szó dadog, a muzsika beszél,
beszél a fákkal a bús őszi szél,
beszélnék én is, de csak dadogok,
a szó dadog, az óra üt, a vég
közeledik és nincsen menedék –,
nem a vég elől – mi előtte van –,
ó, a föld alá dadognám magam,
ha lehetne – mi mindent meg
ne tennék –
a szó dadog, elővetül az emlék,
a jövőé, hogy jobb lesz,
hogy nem ál
az eszme, hanem szűzi ideál.
Elhangzott 2011. október 28-án Szatmárnémetiben, a Szilágyi Domokos Emlékkonferencián.
