"Vigyétek el magatokkal az álombéli verset"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 2. (592.) SZÁM — JANUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Király László
Átvonuló frontok
PÉCSI GYÖRGYI
A posztumusz Tengerparti lakodalom és a kései Szilágyi Domokos-versek
Pomogáts Béla
Erdélyi magyar dráma
ZUDOR JÁNOS
Versei
Sigmond István
Molekulák 20, - Ők, ott, azok
HERMELINDA FORLAN
Versei
Marosán Tamás
Mocsakodás
Pethő Lorand
Versei
Váradi Nagy Pál
Mezítláb a Tejúton
FAZAKAS ATTILA
Versei
Boda Edit
Rövidprózái
NOVÁK ÉVA
Versei
Szőcs István
A fáraó írnokainak rémuralma
Farkas Wellmann Éva
Néhol szinte a lélegzetvételt
Karácsonyi Zsolt
Amit az élő nem lát
MAJOROS CSILLA
A bevallás színháza
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT - Nehéz és könnyű
 
Boda Edit
Rövidprózái
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 2. (592.) SZÁM — JANUÁR 25.

A sötétség

Bandi 1923. szeptember 28-án az iskola udvarán, szünetben így szólt társaihoz:
– Tudjátok, fiúk, az úgy van, hogy minden egyes falunak külön világítóteste van, mindegyiknek saját napja!
– Bolond vagy te, Bandi! – kiabálták páran. – Hát nem tudod, hogy van ez? A tanítónk is megmondta, hogy egyetlen Nap van, és az világít mindenfelé.
Bandi elkomorodott, és – rá nem jellemző módon – mintha elgondolkodott volna a dolgon.
Aznap is lebukott a nap, minden faluban lement. Igaz, nem lehetett ugyan tudni, hogy egyszerre vagy külön-külön, hiszen senki sem ellenőrizhette.
Az tény viszont, hogy a szomszédos faluban ezen az éjszakán a harangozó a falu határában lévő halastóba fojtotta két gyermekét, és végül magát is. Akkor megbokrosodott a sötétség, belekapaszkodott minden fűszálba, és nem tett többé egy tapodtat sem.
A sötétség pontosan tiszteletben tartotta a helység határát, azon belül lakott, és minden éjjel ide szippantotta magába a napot, azt az egyetlent, bár ki tudja, lehet, a sokat.


Az Ametiszt Bagoly Társaság Kiáltvány

Ki bocsát meg valamit is?
Az vagy, kinek lelke beomlott tetejű ház, ahol még érződik a valamikori főtt ételek illata. Laktak, bizony éltek benne.
Bátran! Azok mind jelentkezhetnek, akiket anyjuk nem ismert fel, akiknek még a könnyük is édes, mert így akartak hízelegni a világnak, hogy szeresse őket. Sós könnyűek ne ábrándozzanak, az ametiszt baglyot soha nem pillanthatják meg, sem éjjel, sem nappal.
Feküdj le a földre, szádat tömd tele fehér, fekete, sárga földdel – amilyen van kéznél –, ám legjobb a sárga! És akkor huhogjál. Jönni fog az ametiszt bagoly, és felemel tégedet.

Rezeda és Doncsella

A Bangarica folyó partján lakó öreg Gizella kertjében a sok virág között díszelgett egy rezedabokor. Szerény színei kiemelték a többi virág pompáját, illata pedig tagadhatatlanul csodálatos volt. Naponta eljött hozzá egy kék szitakötő, rátelepedett a levelére vagy éppen csak körözött fölötte. Gizella, ha kint ült a tornácon, gyönyörködött a kertben és a viszszatérő szitakötőben. Ám a közelben lakó dolmányos varjú nem nézte őket jó szemmel.
Egy napon csőrében óriás diót cipelt, és pontosan akkor ejtette ki, amikor a szitakötő megpihent a rezedán. Leütötte a szitakötő fél szárnyát, ugyanakkor magával sodorta a rezeda egyik virágát is.
– Mától a nevetek: Rezeda és Doncsella – krákogta, azzal továbbröpült.
A Bangarica folyó vízszintje másnapra kicsit megemelkedett, de ettől eltekintve semmi különös nem történt, hacsak az nem, hogy a Gizelláéval szomszédos telken két meztelen ember bujkált. Egy nő és egy férfi. Gizella kerti sufnijából loptak rongyokat maguknak, abba burkolóztak.
Besétáltak a faluba, ahol megélhetés után néztek. Az egyik ember a közeli aranybányát ajánlotta figyelmükbe, és – bár sok jóval nem kecsegtette őket ez a választás – odamentek. A bányának éppen nem volt egyetlen munkása sem, így szívesen alkalmazta őket a tulajdonos. Bért nem kaptak, csak napi fejadagot meg éjjeli szállást az egyik régi barakkban.
A patkányok tömegesen lakták a bányaüregeket. Egyik nap a kampóra akasztott ételt is elvitték zacskóstól, mindenestől. Ettől a naptól kezdve a nő és a férfi csak vizet vitt le magával, hiszen az nem izgatta a patkányokat, a fejadagjukat pedig fent hagyták a barakkban, csak este fogyasztották el.
Ahogy nap napot, éj éjt követett, Rezeda és Doncsella egyre koszosabb, soványabb és kimerültebb lett.
– Ó, szent szitakötőség! – sóhajtott egyszer csak Doncsella.
– Ó, áldott rezedaság! – suttogta válaszul Rezeda.
Leültek, majd elaludtak. Arra ébredtek, hogy a fejükön patkányok táncolnak, vinnyognak. Tudvalévő, hogy a tömegesen menekülő patkányok a bányajáratok omlását jelzik. Rezeda meg Doncsella felállt, figyelt, és nem mozdult. Hamarosan zubogó víz forrongott velük szemben, mely egy pillanatra megtorpant előttük, majd hirtelen döntéssel, erős karral körbeölelte őket. Nem tudni, mi történt Rezedával és Doncsellával, de az öreg Gizella házának környékét később ellepte a rezeda, és kék szitakötők hada jelent meg. A Bangarica folyó azonban eltűnt, kiszáradt a medre, mintha soha nem is lett volna benne élet. A faluban ugyanakkor a dolmányos varjak tömeges pusztulásáról pusmogtak.


Még a poklon is túl

Dózsa Bálint, illetve Doja Balind, miként nevét a katonai igazolványába beírták, kényszerzubbonyban feküdt egy büdös kórházi matracon. Egyenesen a harctérről hozták ide.
A háborúzást tűrte, ameddig tűrhette. Aztán már nem bírta elviselni, egyáltalán nem. Semmit sem. Hol ordítozott, hol meg éppen hogy csak szuszogott, amikor elméjére jótékony homály borult. Bajtársai nyelvét jól ismerte, sőt, a nagy baj az volt, hogy az ellenség nyelvét is, hiszen az éppen anyanyelve volt.
Amikor magához tért, azt hitte, meghalt, és ez a pokol, ez az ad hoc zárt osztálynak kinevezett hely. Az igazi hősök nem ide kerülnek. Nem ájuldoznak jobbra-balra, ordítani is csak virtusból szoktak, ahogy valamikor a huj-huj-hajrát, nem elemi rémületből és a világvége rettenetét átérezve.
Amikor magához tért, azt hitte, ez a pokol, és vágyakozva gondolt a szülőfaluja határában virító szép tanyára, feleségére, gyermekeire, az árvalányhajas, lassan lélegző domboldalakra meg a  vadrózsákra. Eszébe jutott a húsvéti bárány is, amint vágáskor kimeredt szemekkel várja a halált.
Nem, több húsvéti bárány nem kell, lesz, ahogy lesz, de több állatot nem ölünk – gondolta.
Körülnézett, látta, vannak még rajta kívül a teremben, és észrevette, hogy a koszos ablak előtt virágzó vadkörtefa áll, egyből meg tudta nevezni, jól ismerte a fákat.
Hát ez mégsem a pokol, csak a tornáca. Itt van ez a vadkörtefa is – állapította meg, miközben szép, magas homlokán megrebbent egy árnyék.
Kezelték, egyre kevesebbet üvöltözött. Újra harcképesnek nyilvánították.
Kiszállították. Beállt a sorba. Menetelt a többiekkel, ám töltényt nem lőtt ki. Zengett az ég vagy a lelke zengett? Ő maga sem tudta. Úgy érezte, ezer és ezer csillag szakad ki belőle, rátelepszik a füvekre, a bakancsokra, az arcokra, érezte, árvalányhajjá változik, vadrózsává, húsvéti báránnyá. Tudta, most már túl van a poklon is.
Aznap éjjel eljött a vadkörtefa, virágaival beszórta a vérfoltokat, eljött az árvalányhaj, csomóba söpörte a szétszórt húscafatokat, majd elrejtette a föld alá, eljöttek a vadrózsabokrok, tüskéikre tűzték a megmaradt zsigereket. A szívet nem találták. Megeshet, abból lettek a csillagok. Ám ottmaradtak az ágyúgolyók a földbe fúródva. Talán mégis inkább az egyik golyó alatt maradt az az elveszett szív. Ki a megmondhatója?


A Pu folyó szitakötői

A Pu folyó felső folyásánál, a határ mentén, az egyik hegyi faluban élt egy Lin nevű lány, akinek egy bizonyos Wei udvarolgatott. Már ameddig. Mert egy napon Weinek nyoma veszett.
Ekkoriban történt, hogy a folyó mentén járőröző katonák a mederben egy pár cipőt találtak, amit a víz ereje nem tudott magával sodorni. A pár cipő szépen ott maradt, elmozdíthatatlanul, az áttetsző víz vidáman csobogott fölötte.
A katonák méretet vettek a lábbeliről, és meg akarták találni a gazdáját. Sok települést bejártak, sok lány lábát megvizsgálták, számba vették, végül Lin mellett döntöttek, aki Wei eltűnése óta magányosan éldegélt. Úgy vélték, ő lehet a cipő tulajdonosa, Lin pedig sem igent, sem nemet nem mondott. A hideg vizű patakhoz vitték, azt akarták, ott legyen, ahol a cipője. Ez a világ rendje – gondolták.
Az elgémberedett, fiatal lábakhoz napok alatt hozzánőttek a cipők.
Lin tizennyolc éves volt, amikor a patakba állították. Húszéves korára egészen megszokta a vízben állást, olyan volt már, akár egy túlméretezett vízinövény. Akkoriban, alig fél méterre a mozdulatlan, csak szélre meghajló Lintől, újabb cipőre leltek. Ennek gazdáját sehogyan sem sikerült előkeríteni, ami a hatóságokat irtózatosan bosszantotta. Egy gazdátlan cipő a határ menti folyóban! Így hát megpróbálták szétverni a lábbelit, ám nem sikerült, megkísérelték elfödni hordalékkal: hiába.
Egy napon azonban megérkezett Wei. Ősz volt és görnyedt. Belelépett a gazdátlan cipőbe, vézna lábai alig bírtak ellenállni a víz áramlatának, ám belefogózott Linbe, akinek már csak csillogó szeme volt emberi, a többi része fa, moszat, zuzmó, kavics, halszálka, madártoll. Lin csodálkozott Wei aggságán, aki fakó szemével odatapadt Lin örök tekintetéhez.
A cipők elkopnak, a testek szétmorzsolódnak és megrohadnak. Ám Lin és Wei szeme ott villog a levegőben. Vagy talán csak lepkék, vízből kiugró halak, esetleg a Pu folyó fölött cikázó szitakötők játszadoznak az arra tévedők képzeletével?


Mióta nincsenek csillagok

A lólábnak két halálos ellensége volt: Gráci Neszterke és Fekete Anonita. Nem laktak messze egymástól, tudtak egymásról, szövetségesek voltak. Kitűzőt és a lóláb ellen folyó küzdelem szlogenjeit hirdető pólókat is készítettek, lehetett rendelni tőlük.
Ha az utcán mentek, néha fel-felkiáltottak, figyelmeztetve így is a gyanútlan embereket: „Roppantsd szét a lólábat!” vagy: „Ne tűrd meg a kis lólábat magad körül, mert idővel csak nagyobb lesz!” és: „Használd a lólábdarálót!” stb.
 Ha lólábra akadtak, a csontot pozdorjává zúzták, jobb kedvükben csak megfőzték a némi mócsingot is tartalmazó példányt, az inakat a kóbor ebeknek vetették oda. Megesett már az is, hogy dühös elkeseredettségükben ők maguk is felfaltak pár csontszilánkot, így olvasztva magukba az ellenséget.
Egyik napon, amint Gráci Neszterke a Fenyőrigó kocsma mellett húzott el, megpillantotta a legnagyobb és legérdekesebb lólábat, amit valaha is látott! Rózsaszín volt a csont, az inak pedig szivárványszínűek.
– Hihetetlen, de még szépnek is nevezhető – mormolta maga elé Neszterke, miközben valósággal ledermedt, ám szerencsére a kezét tudta mozgatni, így azonnal üzenetet küldött mobiljáról Anonitának: „LL” – pötyögte.
Anonita rögtön rohant a helyszínre, a környéket lezáratták, a kocsmát kiüríttették. A lólábat pedig elszállították a Lólábelhárító Szövetség székhelyére, ami tulajdonképpen Neszterke kertes házának konyháját jelentette. Nekiláttak a munkának: mozsár, kalapács, fűrész, daráló, óriás üst, minden fontos eszköz előkerült. Tépték az inakat, csépelték a csontot. Eltüntetni, minél hamarabb megszabadulni tőle, ne legyen más, csak emberi láb a világon! Ezzel a darabbal nem boldogultak, nem engedelmeskedett a csont, mintha acélból lett volna, pedig egy hétig dolgoztak rajta éjt nappallá téve – mindhiába.
– Nincs más választásunk, el kell ásnunk – állapította meg Neszterke.
– Igen, csak ezen az egyetlen módon szabadulhatunk meg tőle – helyeselt Anonita.
Kimentek a kertbe, elhantolták, majd boldogan felszusszantak, és ott helyben elaludtak, húzták a lóbőrt hét nap és hét éjszaka.
Amikor kinyitották a szemüket, sütött a hold, a fejük fölött óriási fa terebélyesedett, ágain szivárványszínű lólábak csüngtek, minden egyes darab ezüstfonallal kötődött egy-egy csillaghoz. Rettenetes látvány volt ez a Lólábelhárító Szövetség veterán munkásainak, sőt, mi több, alapítóinak. Szívszorító látvány.
Egyszerre mozdultak, fel akartak ugrani és letépni az összes ocsmány, nyilvánvalóan alattomos  lólábat. Felpattanva vették észre, hogy alsó végtagjaik helyén fekete lólábak vannak, és amint egymásra néztek, nyerítettek, rémületükben eltakarták szemüket, orrcimpájuk reszketett, amikor pedig később zokogva a holdra néztek, két óriás lófej sejlett fel előttük, akár egy homályos réztükörben. Akkor nekiestek a fának, tépték maradék emberi kezükkel a szivárvány-lábakat, cibálták, és ahogy leszakították a fáról, hogy a földhöz teremtsék őket, a csillagok is velük zuhantak, egy halomba kerültek, és ott vakogtak, lüktettek a földön, mint forró olajban a tojás. Azóta nincsenek csillagok az égen, csak a hold, az is csak akkor, ha azon a fán, abban a kertben éppen lóláb terem.


Boromir


Gletz Boromir a katonaságnál szolgált. Kitűnő katonatiszt volt, imádta a tűzharcot, csak hát régen vége lett már az utolsó háborúnak, nagyon régen. És mikor lesz újra? Csak az Isten a megmondhatója, vagy talán még ő sem, hiszen ő zárta be a háborút egy élő nyúlba, majd szélnek eresztette. Ki tudja, mikor fog az az állat kihasadni?
Boromir békeidőket élt, tehát sok időt töltött a családjával. Egy napon azonban ezt közölte felettesével:
– Meghalt a feleségem. Itt maradtak a szép gyermekeim.
Olyan elveszetten mondta ezt, hogy a parancsnoka egyáltalán nem tudta, mit is mondhatna neki vigaszképpen. Végül ennyit tudott kibökni:
– Az idő, majd az...
Boromir nevelgette a gyermekeit, és egyre többször állt meg tűnődve a falióra előtt, lőfegyverrel a kezében.
– Igen, a forradalom, talán az majd segít – mondta félhangosan.
Egy júliusi napon aztán kisétált a kisváros főterére, elkiáltotta magát:
– Emberek! Forradalom!
Néhány galamb elrebbent, pár másodpercen belül azonban máris visszatért.
Lőtték Boromirt, ám ő csak állt, és azon gondolkodott, hova is vonulhatna fedezékbe. De nem akadt fedezék. Tudta, most le kellene hasalnia, a földre kellene vetnie magát vagy a pad alá kellene bevágódnia, ha nem akarja, hogy egy süvítő valami átfúrja a koponyáját.
– Nem, ma túl tiszta a ruhám ahhoz, hogy a földre feküdjem.
Akkor azonban már vérzett a bal felkarja, ugyanakkor vérzett a lába is. Elővette pisztolyát, és valakire visszalőtt, majd elterült a földön. A nap az egész testet körbefonta meleg sugarával, mint egy égi pólyapárnával.


Shizuku és Szoszuke

Shizuku és Szoszuke véletlenül összefutott az utcán. Régen látták egymást utoljára, nagyon régen. Szoszuke megállt, Shizuku is megtorpant. Szoszuke egy összegyűrt, sárga villamosjegyet nyújtott régi ismerőse felé, aki azonban durcásan elfordult, és szemrehányóan ezt mormolta:
– Na, ne kezdd nekem újra! Sok ilyet kaptam én már tőled!
És abban a pillanatban rohanni kezdett, olyan suhanva távozott, mintha biciklin gurulna. Ezt viszont még hátravetette Szoszukénak:
– Kapj el, ha tudsz!
Erre Szoszuke is futásnak eredt, mindenképpen el akarta kapni Shizukut, és – valljuk be – szerette volna kiadósan elfenekelni a szájaskodásért. Ám minden másképpen történt.
Fűvel benőtt, romos, ám mégis mutatós templomhoz érkeztek. Először Shizuku állt meg, aztán Szoszuke is. Az épületmaradvány közepén kettős törzsű, fiatal, virágba borult almafa virított. Odakúsztak alá, összefogózkodtak, mintha most végső összetűzésre készülődnének. Ahogy így egymást tartották, és szemükben az ég kékje meg a szirmok rózsaszínje tükröződött, virággá váltak maguk is, almafavirággá. Felemelkedtek, beszálltak az ágak közé, a többi virág mellé, élvezték a harmatot és a napsütést, majd egyszer csak lehullottak – pörögve, táncolva, váratlanul.
Mintha fehér lepel borította volna a testüket, mintha narancssárga és piros gyertyákat tartva üldögéltek volna valami félhomályos helyen, mintha egymás kezét fogták volna – és fogvacogva gondoltak volna a színtiszta igazságra, hogy ők valójában idegenek egymás számára, ám a villamosjegyük közös.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében